„ Önmagát senki sem látja, ezért keresi oly elszántan, és ezért használ tükörnek más embereket: szeretőket, barátokat, ellenségeket.”                                                                                                                                                  Voyti Attila:Trilégia

 

Ülök a téren. Minden tökéletes. Ülök a téren, nézem az embereket, a sencha tea párája vékony gőzhártyát húz a szemem sarkában, a bár terasza megpakolva emberekkel. A tér a város bélrendszerének egy húsos szakaszaként lüktet, nyüzsgése rendszerszintű zsúfoltságban tündököl. Az újonnan átadott szórakoztató központ falainak puha színe, mintaszerű parkosítása az aszfalton tükröződő halmazállapot változásokat hoz létre az arra sétálók lelkében. A föld alá épített monstrum fedése egy jókora medence, amely alatt egy komplett koncertterem is található. Minden tökéletes. Ülök a téren, kortyolgatom a teát, a falakat légypiszok és portaszító védőburkolat fedi. A játék egyforma figurái a kávézóasztaloknál és a neonzöldben fodrozódó bárpultok előtt. A lányok arcán védősmink és álcaháló.  Mindegyik jól öltözött, csinos és fiatal. Vonzanak. A fiúk is majdnem egyformák: mintha most húzták volna ki őket valami férfimagazin reklámoldaláról. A mostani divat szerint jól fésültek, ugyanakkor hanyagul borostásak, ruhájuk a mostani divat szerinti előírásokat követi. Minden tökéletes. Percenként három-négy formás női lábpár suhan el az aszatlom mellett a hozzájuk tartozó, majdnem minden esetben változatosan finomított fenékkel. Üde illatot árasztva libbennek tovább.  Direkt szűk farmert vagy testhez simuló gumírozott anyagú, extra vékony nadrágot hordanak, amelyek megfelelően kiemelik most még pompás alakjukat. Még nem tudják, hogy ez mennyire megváltozhat. Érzéki ajkaikkal harapdálják az ízfokozókkal teli sajtburgereket és a hozzá felszolgált sült burgonyát. Vidámak és felhőtlenek. Minden tökéletes. Egy alig húsz éves srác az egyik padnál a gyorsasági motorjának akkumulátorára kötött led kijelzős hangerősítőből próbál zenét csiholni. Rádugja a simogatós telefonját és máris szól a zene, amelyet mindenki ismer és senki sem. Nincsenek már dalok. A dalegységekből összerakott zeneszámok úgy készülnek, mint a reggeli kávé. Az instant érzelmeket előre lefőzik, már csak édesíteni kell őket. Mások a park füvén a délutáni verőfénytől félrészegen. Gitároznak. Fiúk- lányok kettesével, hármasával a padokon, várják a kapást. Ülök a téren, a teám már csak langyos, egészen könnyedén fogyasztható. A fiú, aki szemben ül velem, alig lehet huszonöt. Talán még annyi se. Majomszerű arc, előreugró álkapocs, csontra feszülő vékony bőr, hozzá apró száj. Nem az a tipikus mai klónsrác. Füstöt fúj. A füst egyenes sávban áramlik az orrán, aztán pókhálószerű párává változik.

-       Hát ez olyan dolog, hogy előbb-utóbb mindenki a technónál köt ki. – mondja, mert úgy gondolja, már eleget tud. Nem érdekel, miről beszél, nem érdekel semmi. Nem ismerem ezt az embert. Ülünk a téren, minden tökéletes. Nekem is mondanom kell valami lényegtelent és oda nem illőt, mert ez a szokás. Az emberek itt csak beszélnek, de nem mondanak semmit. Azért beszélnek, hogy önmagukat igazolják. Egymás lelki pszichiáterei. A téren megindul a kora délutáni kibeszélő-show:

-       Ne nősülj meg, csak ha már idős vagy. Netán, ha már minden mindegy. Teljesen felemészti az egyéniségedet. – Nem hiszem, hogy érti, vagy érdekli, de azért folytatom: - Az életben mindent megszoksz. Idővel minden, ami élmény volt megszokássá válik, aztán már csak nosztalgiát és ürességet élsz meg. Néha úgy érzem, mintha a szívem egy monostorba volna zárva.

-       Jöhetne már – mondja erre, de én nem hagyom magam:

-       A könyvekben meg a filmekben mindenki lefekszik mindenkivel. A nők az utcán meg szándékosan olyan ruhákban járnak, hogy minél inkább felhívják magukra a figyelmet. Passzos, a láb formáját kiemelő nadrágok, mély dekoltázsok. Feláll a farkad, öregem. Hogyan várhatja el bárki is, hogy józan maradj, amikor mindenfelől ömlik rád a szexualitás. Folyik kifelé a monitorokból megállíthatatlanul. A vágyaidra alapoznak és te be is nyeled.

-       Vettem magamnak egy hidratáló krémet, ezt mondják, fontos lehet a bőrnek, hogy fiatal maradjon.

-       Nem tudom, nekem van a legsilányabb bőröm a környéken.

-       Én minden másnap szolizom. Nem szabad szigorúnak lenni önmagunkhoz. Néha pont az egészségtelen dolgok tesznek boldoggá.

-         De én nem hiszek a boldogságban. Egyetlen józanul gondolkozó, épeszű embernek sem szabadna hinnie benne. Az emberek inkább elfordulnak valamitől, és félrenéznek, ha az nem tetszik nekik. Szeretjük igazolni önmagunk hozzáállását az életünkhöz: hogy minden, amit teszünk helyes és jó,  úgy jó, ahogy van. De ez nem igaz. folyton hibákat követünk el és rossz döntéseket hozunk, és mindez nem a véletlen műve, hanem életünk megélésének hullámának az adott szakasza. Inkább vagyok boldogtalan, de józan, mint boldog és vak.

Látom, hogy nem érti. Ő is azok közé az emberek közé tartozik, akik betartanak minden szabályt. Lerí róluk messziről. De nem érdekelnek már az emberek. Untatnak a százszor lejátszott jelenetek. Csak éppen annyira ragaszkodok mindenhez, hogy ne kapjak csömört attól, amit esetleg csodálok.

-         Víg unalomban élek, nem hiszek a boldogságban – teszem még hozzá.

-         Én csak a szórakozást keresem –feleli, miközben látom, hogy a lány megérkezik. Odalép az asztalunkhoz, ruhája egyszerű, de így is vonzóvá teszi fiatal termetét. Látni lehet a húsos, meleg test körvonalait, amelyet gyengéden burkol be a lágy szövet. A nőket a ruha meg az ékszer érvényesíti. Divatból ismétlik a szerepüket, megszokásból játsszák.

-         Sziasztok – köszön be édes hangon. Megnyugtató tekintet, vékony orr, kissé húsos száj.

-         Na, melyikünk? – kérdezi a srác, és eloltja a cigarettáját.

-         Talán te – feleli neki a csinos arc és a hozzá tartozó kívánatos test, mire a srác feláll, és semmitmondó pillantásokkal övezve eltűnnek a tömegben. Ülök a téren, a teám elfogyott, minden tökéletes, a kultúrcsömör tovább lüktet az ereimben. Tavasz van.

 

 

Mutánsfilé (Részlet)

 

Komor Zoltán & Tépő Donát

 

„Istent csak az emberek találták ki, hogy ijesztgessenek más embereket, hogy jól viselkedjenek”

Arnold Wesker: Szerelmes levelek kék papíron

1.

 

Holnaptól kiszállok, soha többé ilyen melót – gondolja a szervcsempész, ahogy ott toporog a sorban, az ellenőrző kapuknál, és érzi, miként kezd ficánkolni a testében az idegen szövet. Ettől olyan érzése támad, mintha testének létezését nem csak a saját tudata érzékelné. Mintha több életet élne egyszerre. Az egyik egyenruhás droid persze rögtön kiszúrja – a mellkasában külön erre kialakított kerek kis lyukban az elektromos cigi felizzik, ahogy mélyen letüdőzi a mentolos ízű párát. Most már biztosan külön figyelmet szentelnek majd a csomagjainak, alighanem alkatrészeket, vagy illegális élelmiszereket sejtenek a táskájában. Ha tudnák, hogy mi az igazi szajré, az alighanem kiverné az elektromos biztosítékot az ellenőrök fejében.

Túl sok éve csinálja már ezt, bőrén az operáció hegek sehová sem vezető térképe szinte havonta új és új utakkal, kanyonokkal bővül, és bár a teste gyors regenerálódásra képes – még mindig ez a legnagyobb előny ebben a szakmában – érzi, hogy kiöregedett, és a végtelenségig ő sem feszítheti a húrt. Noha a szervkereskedelem igen jól jövedelmező biznisz manapság, még mindig viszonylag kevesen vállalják, hogy a saját testükbe varrva juttatnak át a határon egy-egy vesét, vagy májat, így amikor közölte a beszerzővel – ezzel a rák-kezű ostoba mutánssal – hogy kiszáll, az addig erősködött, amíg aztán rá nem tukmálta ezt az utolsó melót. És micsoda kibaszott utolsó melót! Mintha attól félt volna, hogy most aztán jó ideig csempész nélkül marad, belevarratott minden hóbelevancot, amit csak talált – egy vesét, egy májat és egy női méhet – ott mocorognak most egytől-egyig megfáradt testében, készen rá, hogy bármelyik pillanatban kilökődjenek, a szervcsempész pedig csak imádkozhat, hogy megússza élve ezt az egészet. Új-Atlantisz gazdag negyedében valahol egy steril műtőszoba, egy magánorvos és egy aneszteziológus várja, aki végre kibillenti majd őt ebből a rohadt valóságból, ha csak néhány órára is, de megfeledkezhet végre mindenről.

Bárcsak már ott járnánk. Soha többet ilyen melót – fogadkozik, és megátkozza magát, hogy a peremvidék egyik legeldugottabb városába jött, még ha az utolsó melóról is van szó. De ez a mocsoktanya tele van klónokkal, akiknek új és steril árujuk van, ráadásul kerámiamátrixos nanokompozitokat is használnak.

„Találni valakit, akivel egyszerre szembesíthetem a korábbi és a jelenlegi énemet: a tapasztalat egysége=az én valóságossága.”

Ronald Sukenick: Sodrás

 

Give me your hearth tonight” – énekli suttogva a fülembe

ami persze annyit jelent, hogy meg akar dugni, nem is értem:

az emberek játsszák ezeket a hülye szerepeiket,

ahelyett, hogy nyíltan megmondanák, mire gondolnak

 de az úgy túl nyers és közönséges lenne 

mondanád, és hát az kiábrándító, meg hogy

nem vagyok valami romantikus, hidd el

régen az voltam, csak a valóság már kiölte belőlem, ti meg

a képernyőről belétek plántált illúziókban hisztek, és már szinte az a normális - de hát senki sem beszél úgy az életben, mint a szappanoperákban, meg az előre megírt forgatókönyvekben, mert a dolgok sokkal váratlanabbul történnek, mintsem előre begyakorolhassuk rájuk a megfelelő válaszokat vagy arckifejezéseket,

szóval aztán majd benyúl a blúzom alá,

és egy pillanatra csalódott lesz egy kicsit, mint általában,

mert mind azt hiszik, hogy a testnek nincs rugalmassága,

és nem számolnak azzal sem, hogy a bőr harminc felett

már nem olyan, mint a magazinok retusált képein, vagy, mint messziről az útszéli lányok, akik ha behajolnak

az anyósülés felől, látni, hogy ráncos és aszott a bőrük,

és amúgy is olyan elhasznált-szaguk van, szóval markolássza egy cseppet, és azt gondolja, jó lesz ez, nem baj,

legalább nem afféle érzéketlen szilikon, amely alatt

elvágják az idegeket, meg ott marad a forradás néha, nekem természetes nő kell – skandálja magának agyában, ami meg

annyit jelent, hogy a nem olyan jóval is beéri, mert hát

mit várjunk itt vidéken, még egy valamire való

romkocsma sincs,  ahol a lányok italába Icát lehetne szórni, és még az igényesebb helyeken is csujjogatnak, de azért mégiscsak meghív, mert azt hiszi, attól jobban lazulok,

és majd könnyebben adom magam, lejár a szám

néz a szemembe, nézem én is, nézzük egymást,

a nagy csupasz semmit látjuk, mire jó ez,

amikor ő csak üríteni akar testem csupaszán, én meg csak

próbálok túlélni,  ne légy már ilyen negatív 

mondanád erre meg, pedig tudod, hogy igaz, tudod, hogy

ki nem állhatom ezt a mindent elborító képmutatást,

a szívem megremeg,

mert ha szar, hát akkor legyen szar, csak ne mondjuk

hogy kitartás, és az italt már csak azért fogadom el,

hogy attól jobban érezze magát, pedig nem is tetszik annyira,

olyan nagy különbségek nincsenek köztük, te ugyan biztos

jóképűnek tartanád, ez meg mit jelent,

mind egyforma szaporítószervek, mi meg a gyártósoron

a kikopásban lévő kellékek,

és ennyi, a szépségről ne is beszéljünk,

az relatív, vagy csak elmélet, és mást jelent

a tündöklő sorozatgyilkosnak, mást a képzőművésznek,

más vagyok ma már én is, vége a rakendrollnak és az a régi KLF dal kezdődik, amit mindig is szerettem, minden kornak

van lenyomata, a miénké én vagyok, mégis sokat sírtam, hogy

miért nem bírok megváltozni, nézd meg ezt:

azt mondja golflabda-összeszedő vízi búvár, és jól keres,

hatalmas gyeptéglamezők a milliomosok homlokán, megrajzolt  környezet, figyelj csak:

azt hiszem mégis lefekszem vele, mert legközelebb ki tudja

mikor lesz lehetőségem, és különben is érzem a bort,

érzem, hogy most már minden mindegy, végül is

lassan kifogyok az ötletekből, hogyan mentsem meg magam,

tegnap meg az olvastam,

hogy az univerzum csak egy hologram, szóval tehát

létezik valamifajta kiteljesedés, mi meg csak

árnyékok vagyunk, akkor meg minek izguljak, nyúlj csak be

a lábam közé, fogdosd a fenekem és tuszkolj a kocsiba be,

a csapost hagyd életben, aztán

hagyjuk itt ezt a hullákkal teli kocsmát, forró nyári este,

még a gabócák is kivannak a hőségben a Tisza parton, alattam

a hátsó ülés ocsmány, de én hagyom, hogy belém rakja

csak úgy üresben, semmi játékosság,  erjedő sörszag csap le,

lüktet a vaginám, pedig azt se tudom, ki ez, holnap felkelek,

és megint nem marad semmi utánam,

csak én és önmagam, a visszapillantó tükörből nézem,

ahogy visszanézel rám boldogan.

 

 

Mint minden év decemberében, idén is elérkezett a huszonnegyedik nap, így hát kora este útnak indultam, hogy időben végezzek.

A szánt már ebéd előtt feltöltöttem, hogy aztán nyugodtan szunyhassak még egyet a nagy munka előtt, és miután felébredtem már csak adnom kellett egy kis amfetamint a rénszarvasoknak. A vérvörös polár dzsekimet magamra húzva meg kellett állapítanom, hogy jövőre újat kell vennem, mert ez még egy szezont már nem bír ki. A színes szalagokkal átkötött, miniatürizált ajándékdobozok csak úgy harsogtak a zsákban az izgalomtól, mire megindultam. Ahogy rájuk néztem, megint eszembe jutottak azok a szerencsétlen gyerekek, akikhez idén nem fogok elmenni.

Sajnos mára én maradtam a faj utolsó példánya, ezért esélyem sem volna arra, hogy mindenkihez benézzek. Amíg hajdanán több száz klón dolgozott az ügyön, minden rendesen működött. De aztán az emberek egyre kevésbé hittek bármiben is. A vallásosok nagy része már koránt sem volt becsapható mindenféle tudományos alapot nélkülöző mendemondákkal, a világiak már nem hittek az egyetemes időszámítás hitelességében sem, az ateisták pedig megkérdőjelezték a vallás létjogosultságát is. Így aztán a klónokra is egyre kevésbé volt szükség, s évek múltával már csak páran lézengtünk szent este az éjszakában.

Most már csak én vagyok. Az ünnep tulajdonképpen már meg sincs tartva, szinte sehol nem jegyzik a világon, csupán néhány városka maradt, ahová meg könnyűszerrel áttranszportálhatom magam egyedül is. Nem sok dolgom akad. De az a néhány száz ember, aki még hisz, igenis várja az érkezésem, tehát nincs mese.

Arcomba csap a jeges holland szél, amikor Amszterdam felett leereszkedem a ködön át a kihalt Haarlemerweg csíkján. Mit ne mondjak, kurva nagy hó van itt. Otthon persze megszokhattam, de a csatornák szaggatta várost ráadásul viharos szél döngeti a tenger felől. A dokkoknál láttam is pár partra vetett delfint, amelyeket - nyilván valami áldozati okból - a helyiek meggyújtottak, s ahogy ott világítottak, az igen jól jött a leszállásnál.

Megállítom a szánt a cél felett, amely a vörös lámpás negyed egyik sarkára esik. Már az is csoda, hogy ebben a városban akad egyátalán valaki, aki hisz. Nem tudom, ki lehet a fiúcska, és nem tudom, miért lakik a vörös lámpás negyedben, de nem szabad csalódnia bennem.

Leugrok a tetőre, de úgy látszik kicsit elszámoltam a magasságot, mert iszonyúan meghúzódik a jobb térdem, ami még az olimpián szakadt el egyszer. Azóta ilyen érzékeny. Szinte összerogyok a saját súlyom alatt, pedig elég jó kondiban vagyok. Otthon minden másnap edzek vagy másfél órát. Hógolyóhajításban is én vagyok a legjobb évtizedek óta. De a térdem most kiszúrt velem.

Nagynehezen feltápászkodom és a kéménybe kapaszkodva kifújom magam egy kicsit. Hiába – azért én sem vagyok már fiatal. Szakállam kender. Lecsatolom a zsákot, és kiveszem belőle a megfelelő dobozt, amit zsebre vágok.

Nem valami tág ez a kémény, emlékszem tavaly is alig fértem be, pedig még soványabb voltam, mint most vagyok. Felhúzom az arcvédő maszkot meg a koromlepergető nejlonköpenyt és felmászok rá. Lentről az utcáról monoton zene basszusa hallatszik, az aszfaltról felszálló jeges pára pedig bíborban izzik. A szemben lévő házsoron egy óriási neonbanán villog, amelyre szivárványszínű félpucér nő tekeredik. Mielőtt kísértésbe esnék, inkább elkezdek leereszkedni a kéményben.

Korom sötét van és büdös. Még a maszkon át is érzem a száraz, füstös szagokat. Alig várom, hogy leérjek, a kezem már kezd elfáradni. pedig tegnap direkt csuklóerősítést végeztem edzésképp Aztán végre leérek.

A kezem épp elernyedne, amikor egy farönknek csapódik. Fasznak rakják tele ilyenkor a kandallót, amikor jól tudják, hogy jövök?

Kilépek a szobába, amelyet egy szolid azúrkékben tetszelgő fa világít meg. Még jó, hogy nem volt begyújtva.

Leveszem a maszkot, mert hát így is elég kiábrándítóan festenék, ha netán valaki felébredne, és nem sikerülne eltűnnöm.

Előveszem az ajándékdobozt és nekiállok keresni valami folyadékot. Általában a konyhában intézem ezt egy kis vízzel, de van, amikor zsenge tej meg mézeskalács van kikészítve nekem, és akkor az is megfelel.

De lám, itt nyoma sincs ilyesminek. A nappali kisasztalán ehelyett egy kézitükröt találok, rajta kihúzva két fehér csík. Mellé egy apró alumíniumcsövecske van helyezve szabályos, mértani pontosságú függőlegesben.

Tej helyett ez is megteszi – gondolom, és nem habozom. Mindkét orrlyukamat megtisztelem egy-egy ünnepi utcával.

Szipogva dörzsölöm az orromat miközben a konyha felé igyekszem. Egyszerű, takaros kis lakás ez. A konyha is csak egy egérlyuk, de azért víz itt is van. Megnyitom a csapot és alátartom a dobozkát, ami a nedvesség hatására rögtön duzzadni kezd. Alig bírom visszavinni a fáig, annyira gyorsan nő. Jókora darab ez, vajon mit kérhetett a fiú?

Érzem, ahogy a torkomhoz ér az orrnyálkával kevert por, és csurog lefele. Hamarosan a gyomor is megkapja, de az agy már le is vette a részét. Bizsereg a szemem. A doboz már teljesen magához tért, és én is.

Körbenézek a szobában. Most veszem észre, hogy a polcok tele vannak lemezekkel, és csak a televízió felett van két sor könyv. A fazon, aki itt lakik, bizonyára nagy gyűjtő. Ideje lenne menni, de a lemezek felcsigázzák érdeklődésemet. Odalépek és olvasgatni kezdem a lemeztörzseket. Csupa ezredfordulós klasszikus műfajonként osztályozva. Rengeteg nu jazz és breakbeat meg egy kis techno. Szép kis gyűjtemény.

Már nem tudom hány perce zsibbadok a polcok előtt, amikor egy shotgun csőre töltését hallom magam mögül. Riadtan fordulok meg és egy nagyon szép arcú nő áll mögöttem pár lépéssel. Pézsmaszínű hálóing van rajta, mely alatt kihívóan domborodnak mellei. És a lábait is látnám, ha nem takarná el a képet az a jókora mordály, amit rám szegez.

-                     Hát te meg ki a franc vagy? – csattan rám ellentmondást nem tűrően.

-                     Csak a szokásos. – felelem pislogva – Minden évben jövök. – azzal a megnőtt ajándékra mutatok. A nő oldalra néz, ajkai kissé szétnyílnak, miközben szemöldökét ívesen felhúzza.

-                     Ja, vagy úgy. – enyhül meg – Már emlékszem. Trygve emleget mindig. A hülye pöcs. Ezek szerint tényleg létezel. Mindig kiröhögöm, amikor év vége felé előáll ezzel a baromsággal. Ez az idétlen fa is az ő ötlete. Évek óta nem bírom lebeszélni róla. Tudod te, hogy ez mennyi takarítással jár?

-                     Igen, valószínűleg. – felelem magabiztosan– De mit számít. Ez a szeretet ünnepe.

-                     Szeretet? – neveti el magát majdnem, és még mindig rám szegezi a fegyvert – Hát nem tudom, te hol élsz, de komolyan. Ez elég szentimentális, tudod.

-                     Nem lehetne, hogy nem szegezed rám azt a puskát? – kérdezem meg most már teljesen magamhoz térve, és nem kicsit felajzva. Leengedi a fegyvert a lábához, és azt kérdezi:

-                     Na és mit hoztál neki?

-                     Fejből nem tudom, várj csak - felelem és előveszem a dzsekimből a tabletemet, hogy megnézzem.

-                     Elég béna a szerkód! – mondja közben, én meg mintha meg sem hallanám:

-                     Úgy látom egy komplett keltetőberendezést kért. Egy fényvisszaverővel bélelt fóliaszekrény, nátriumlámpával meg tálcákkal. Két közepes ventilátor. Elosztók. Ennyi.

Elmosolyodik, és leteszi a shotgunt az ajándékdoboz tetejére.

-                     Én Krejtin vagyok. Trygve elment bulizni a Paradiso-ba a munkatársaival. Engem meg itt hagyott, hogy vigyázzak a házi krokodilra. Mond csak, nincs kedved dugni?

Végigpillantok most már teljesen jól látszó formás alakján, és egy pillanatra átmelegszik az ágyékom. Nem szokásom keverni a munkát a szórakozással, de ezúttal túl nagy a kísértés. Ilyen nőt nem kapok az Északi Sarkon, ezt ki kell használnom.

Kibújok a nejlonkacatból és odalépek hozzá. Engedem, hogy lehámozza rólam a dzsekit, a síruhát és aztán az aláöltözős szerelést is. Addigra már keményen álla farkam, mert érzem teste közelségét és a belőle áradó édes parfümillatot.

Az már eszembe se jut, csak hajnalban, mikor mászok kifelé a kéményen, hogy szerencsétlen rénszarvasok biztosan megfagytak. Három ó-val harsogva haladok felfelé a világosságra. Ho-Ho-Hó!

 

 

„Minden elmúlik, ami van, és az olyan ember, aki a maradandót keresi az életben, rájön, hogy semminek sincs értelme.””                                                                                                     Voyti Attila:Trilégia

 

Fájdalom. Minden nap, minden óra, minden percében. Nincs megállás. A fájdalom a napjaid része. Amikor felébredsz, már ott van az este elhasznált levegőben. Ott bámul rád az ágy sarkából, amikor felülsz: ott lapul veled szemben és kajánul vigyorog. Beleivódik a lepedőd rétegeibe, hiába mosod ki, felbukkan, újra meg újra minden reggel. Felkapcsolod a kislámpát és máris ott van. Kimész a konyhába, hogy megcsináld a kezdő fehérje adagodat, és már érzed is, hogy mászik felfelé a hátadon. Ott jön a jobb oldalon, ni. Megérkeztünk.

Ahogy a bal kezemmel felemelem a shakert, érzem, hogy a karorsói izmom felnyög. Néhány hete csinálja ezt. Edzés közben nem zavar, de gondolom bármikor beadhatja a kulcsot, és akkor megnézhetem magam. A hátamnak már így is annyi. Évek óta egyre rosszabb. A test üzemszerű kopása visszafordíthatatlan. Minden reggel meglepetés vár, hogy épp melyik darabkája nyüszít fel aznap. Általában attól függ, melyik oldalamon alszom, de valójában mindegy, mert már sehogyan sem kényelmes. Most épp a jobb lapockám alatt feszül.

Elvégzek néhány alap nyújtómozdulatot, hátha jobb lesz, de tudom, hogy ez csak időhúzás. Így hát marad a szokásos reggeli Demerol adag, ami mindig nálam van, és máris a zabkorpával dúsított Power Pear ízesítésű aminosav mátrix gyöngyöző habkoronájához tapadva gurul le a torkomon. Már nagyon unom ezt a körte ízt. Legközelebb valami trópusi gyümölcsöset veszek. De ebben a kurva Holiday Inn-ben még a víz is csak kétcsillagos. Kemény, fémes íze van, a fehérjén is átüt. Bérelhettek volna valami jobb szállodát. Ez egy romhalmaz, csakúgy, mint az egész város. Nem szeretnék itt élni.