„A józan ész hivatkozik és rével: a hatalom birtokosai kitartanak szokásos disznó viselkedésük mellett, mi pedig belenyugszunk és engedelmeskedünk.”

Aldous Huxley: Nyár a kastélyban

Már nem vagyok messze attól, hogy pánikba essek. Nagyjából fél órája görnyedek a papír fölé, amit a két tiszt elém nyomott, de még a fejléc kitöltésén sem jutottam túl.

A szobában nyomott levegő pózol csendesen, és hagyja, hogy a délutáni napfény keresztüllásson rajta. A kályha szélén a lezüllött macskák lábukat a plafonnak meresztve sziesztáznak, az egyik, már amúgy is vemhes állat szeméből lassú kéjvágy csordogál.

Hát szép kis szülinapi ajándék – de, mint minden tizennyolc évet betöltött személynek, kötelességem alávetnem magam a hivatalos eljárásoknak. A tisztek még így is rendesek voltak, hogy csak délidő után jöttek, és engedték, hogy legalább a szülinapi tortámat megegyem. Igaz, kértek is belőle, de hát mit tehet az ember, az élet duplán exponált képkockái folyton felvillannak: a babaágy színes farácsai / a félszemű kopó az udvar közepén / közös vizelés apámmal az üzem klozetjában / az iskola öntöttvas kapuja / kolbászlopás az osztálytársakkal a háború utáni szegénységben / fürdés a Rajnán / meztelen fiúk az öltözőben.

Kinézek a nappali felé, ahonnan sodró lendülettel hömpölyög befelé anyámék harsogó nevetése, amely rendszertelen időközönként a két tiszt lónyerítésszerű felordításával keveredik.  Az Activity parti jól halad, ez nem vitás, nem úgy, mint én a kérdőívvel, de remélem, hogy odaát sem lesz semmi gond és a többiek is zökkenőmentesen mennek át a vizsgán, mint szellemek az ágy alatt.

Az új törvények, mint az ölelő karok:  az idősebbek, a szülők több lehetőség közül is választhatnak intelligenciájuk bizonyítására, amelyhez értelemszerűen hozzáveszik majd a család szociális helyzetét, majd ennek, valamint a helyszíni szemlének a keresztmetszetéből vonják le a végső következtetést, vagyis, hogy a ki alkalmas a beilleszkedésre a világ legműködőképesebb társadalmában. De most elbúcsúzom a jellemtől és átvedlek valami mássá.

Akkora zajt csapunk, hogy meg sem halljuk a zajt.

Talán a nyugati nagyhatalmak az alapvető emberi jogok tekintetében nem nézhetik jó szemmel, hogy az ország vezetése likvidálni készül a hülyéket, degeneráltakat, bénákat és a tanulatlan népséget, de ez pillanatnyilag mit sem változtat a helyzetemen. A dolgok épp most történnek, az idő pedig mindig késik, és ami azt illeti, a törvényi szabályozás által meghúzott határvonalak sem mindig igazságosak. Elég egy rossz válasz, és az ember a gézkamrában végzi. A két éve tartó megtisztulási folyamat pedig már így is elég tömeget felemésztett a Rajna mentén: családok, rokonok tűntek el a süllyesztőben, csak mert nem voltak elég képzettek vagy olvasottak. Ez a vegytisztított túlélés.

A környékbeli falvakból egy ideje már borzongós mendemondák érkeznek arról, hogy kit vittek el, meg ki volt az, akit egyből a kisudvaron beleztek ki a kutyák martalékául, de az egész mindezidáig csak egy áttetsző, filmszerű maszlag volt, amit a Híradóban adtak esténként.

Lassan barkásodik bennem a félelem.

Nem gondoltam, hogy egyszer velem is megtörténik, pedig nagykorúságom már egy ideje kérlelhetetlenül a nyakamon csücsült, de az egész mindvégig olyan abszurdnak tűnt, mintha Hitler legalábbis a zsidókat akarta volna kiirtani. Meg, hogy a vér legyen az első.

Így sem jártunk jobban.

Fortyog körülöttünk az őrület.

A senkiknek kell meghalni a tökéletes társadalom érdekében. Nincs szükség rájuk a termeléshez? Vagy az elit tagjai majd más országok senkijeivel akarják megtermeltetni a javakat, miután saját magukat megtisztították a mocsárbűztől. Még a végén ki fog törni egy II. Világháború.

Az asztalon álló Valóságkeserűs üvegből fintorogva kortyolok ismét egy jó nagyot. Miután az üveget visszahelyezem az asztalra, tovább gondolkodom azon, hogy akkor most mit is kellene beírnom a „Szexuális érdeklődés:” rovatba. Továbbra sem jutok dűlőre.

Felnézek a párkányon üresen tátongó Impulse-os flakonokra.

Azt még sem írhatom, hogy FÉRFIAK, mert akkor akármilyen jól is töltöm ki az alant lévő felmérést, egészen biztosan valami bizarr módon végzem. Hacsak nincs néhány hozzám hasonló a vezérkarban. Vagy írjam azt, hogy NŐK? De mi van, ha rájönnek, hogy hazudok? Ezek mindenre képesek.  Jobb a szaglásuk, mint egy franciakopónak. Ezek a kommandósok kifinomult specialisták, akiket a Führer személyesen válogatott ki egy nagyszabású karaoke parti keretében. Mutatták is a Nemzeti Televízióban a felvételt, amelyen a kevlározott SS tisztek beszélnek a felvételi követelményekről, úgy, mint orvgyilkosságban jártasság vagy Lelketlenségből szerzett diploma.

A világ éberen figyel.

Az angolok hajlandóak lennének szövetkezni a franciákkal, csak, hogy ezt a tűrhetetlenséget megállítsák, de most az egyszer nem tudtak kikoholni semmi vádat, így hát a nácik egyenlőre azt csinálnak az országgal, amit akarnak. Sztálin közben vödörszámra szlopálja a Sztolicsnaját vidéki dácsái egyikén, és jót röhög a markába. Ha nem lennének lezárva a határok, már rég kint lehetnék Amerikában, ahol még meleg-bárok is vannak. De ekkora hazafiatlanságot nem engedhetek meg magamnak.

Ördögi körbe lépünk.

Nem túl őszinte meggyőződéssel beírom, hogy hetero, de aztán még fáj egy kicsit a szívem. A „biszexuális” is jó lenne válasznak, de errefelé az nem divat. Itt csak a párttitkárok járhatnak singer-klubbokba a feleségeikkel, és Berlinben is hiába nyílt meg az első meleg mozi, a másság továbbra is csak a kiváltságosok előjoga marad.

Vidéken meg csak a biztonságos bigottság burjánzik. Még a karlendítést se szokták meg.

Ránézek a faliórára a kandalló felett és megállapítom, hogy másfél hete nem voltam senkivel. A tesztkérdések már nyálcsorgatva várják, hogy kezdhessenek, de végül nem szánok rájuk negyed óránál többet. A történelmi, kémiai és irodalmi keresztkérdések pasztellvázlatként ragyognak túl a szememen.

Jobb lesz, hogy ha továbblépek.

A lap aljára odafirkantom a nevem a dátum mellé (1940-08-11), és felállok.

Átmegyek a nappaliba, ahol apám épp az atombombát mutogatja, de a tiszteknek nem nagyon esik le. Anyám, lakozott üvegviasz arcával mindent megtesz, hogy a kobrakommandósok előtt szerethetőnek tűnjön. Holnap reggel, amikor bemegy dolgozni az óvszergyárba lehet, hogy telibe köpi a vezér képét az öltözőben, ahol Nagy Testvér mindent lát, de most még szelíden gyűrögeti kamgarn-szoknyája  szélét.

Átadom a tesztet az egyik vérkutyának, de az nem is nagyon foglalkozik vele, annyira küzd a megfejtésen. Int egyet baljával, hogy távozhatok, így hát magára hagyom a kis csapatot, és kinyitok az udvarra.

Ott aztán egy jókora fekete, háromüléses tandembicikli látványa fogad, amelynek sofőrje éppen tojásokkal tekézi a tyúkokat, és nyihog. Végignézek a pálmasoron, és a kiskapun át huncut napfényt vélek felfedezni, ami jó jel.

Mesebeli boldogság hívogat.

Úgy döntök, hogy elég volt mára a megrázkódtatásokból, és amúgy is születésnapom van, úgyhogy jobb, ha átmegyek a kocsmába.

Az utcán csak a szokásos körkép: lucskos gépírónők épp az ebédjüket töltik, aztán majd visszasasszéznak a hivatalba fontosnak tűnő papírokkal foglalatoskodni, és bágyadtan mosolyognak egymásra a kávészünetben is. A házfalak rojtosra vannak tapétázva propagandaplakátokkal, hogy az ablakok csak üres szigeteket képeznek közöttük. A sarki lámpaoszlopon szikrázik a délutáni melegedés, a sasok odafönt unottan köröznek és pállik a megrögzött azbezstszag.

Megérkezek a kocsmához, amit nemsokára kénytelenek lesznek bezárni, hiszen az erkölcsileg feddhetetlen emberek nem járnak kocsmába és nem is dolgoznak ott. Néhány hét és vége a szezonnak.

Odabent már nagyban megy a móka. A pult fölé kirakott, keretezett Hitler képen darts-maradványok lógnak csüggedten. Néhány helyi öreg vagány a jobb sarokban ütemre tántorog egy régi bajor rigmusra, ami errefelé szentségtörésnek számít. A másik oldalon nyugodt a kép: Müller bácsi megint idemenekült az asszony elől, és lomhán szürcsöli a Házmestert egy cigánygyerek társaságában. Barna gerinclakk illat terjeng és a maró pipafüst is felkapaszkodik a sörcsap tetejére, amely mögött puhán lötyög a mindig kedves Johanna. Árjakék szemei buja elszántsággal lüktetnek, mert még mindig nem tudja, hogy a fiúkat szeretem.

-       Boldog Szülinapot, Dijf – kedveskedik rögtön, én meg mosolygok. Miért van az, hogy a nőkkel ilyen jól megértetem magam, a férfiakkal meg csak a baj van?

-       Köszike. Egy fehérjeturmixot kérek! – felelem.

-       Jó választás. Máris hozom. – azzal ellendül a proteinos kannák felé, én meg látom, ahogy a hátsócombjára rakódott zsiradék megreng a lépések alatt. Hát ez a baj a nőkkel errefelé. Eldeformálódott husángmaradványokká lesznek a vidék párájától.

-       Felhangosítanád a tévét? – bökök a sarokba vasláncozott képernyőre, amelyen már javában megy a ma esti akciófilm az I. Világháborúról. Micsoda mészárlás.

A zsebemből előkotrok egy kis Styvesant-ot, amit a szeretőmtől kaptam az alkalomra. Igazán bőséges adag, talán egy hétig is elég.

Sodrom a cigit, a turmixgép meg már zakatol is. A képernyő tüzérségi lövegeket köpköd, a falról lecibált decibelek a padlón landolnak. Meggyújtom a staubot és mélyet szívok a kátránypöffetegből. Közben látom, hogy a cigánygyerek megindul az öreg Müller mellől, és a pult felé tart. Csak néhány évvel lehet fiatalabb, mint én, de a szemén kettétört fájdalmak tükröződnek. Ha jól sejtem, az egész családját elvitték, ő meg elbújt. Nem idevalósi.

A pulthoz lép és szótlanul átbámul rajtam. Aztán száját alsó ívben felhúzza, mintegy nyugtázva jelenlétemet, és ez egyben valami üdvözlésfélét is jelent.

-                     Egy vodkát?  - kérdezi egyszerre.

-                     …kösz, de nem iszom alkoholt – felelem, és az izmaimra bökök – Ezeknek nem tesz jót.

-                     Aha. Hát akkor majd én.  – mondja, azzal leül a mellettem lévő székre. –Na és jó a műsor? – int a repeszgránát-hajító verseny felé.

-                     Mindenki remekül mulat.

-                     Az jó. Ebben az országban beledöglünk a mulatságba. És a kiváltságosok röhögnek a legjobban – édesem, tölts egy lapost! – majd rám kacsint – Jó kis cica, mi?

-                     Megjárja.

-                     Hát nem tudom. Mostanában elvesztettem a rajongásomat a nagy mellek iránt, és inkább a kisebb, kerekebb formákra bukom, akik meg épphogy nagyobbat akarnának maguknak. Meg most már nem bukom a fiatal csajokra – inkább az érettebbek érdekelnek.

Johanna parírozva lehelyezi elénk a turmixot és a vodkát. Az arca púderkompaktba mártva feszül az örömtől.  Büszkék vagyunk rá. A televízióban közben megszakítják a műsort egy újabb tájékoztató reklám erejéig, amelyben a faji megtisztulás szükségességét és előnyeit olvassák be.

-                     Ez az ország virágzó fenyves erdő lesz majd nélkülünk. – folytatja újdonsült ismeretségem, és még órákig elhallgatnám bölcsességeit, de a bárpult aljából kiböffenő meztelencsigahullák egy idő után zavarni kezdenek.  A fiatalok amúgy is dacosak, elégedetlenek, bágyadtak és közömbösek. Gyakran pózolnak és feltűnően viselkednek, máskor meg hallgatagok. A fiúk felvágósak és hencegősek, s nagyon átlátszó az a nagyvilági magabiztosság, amit színlelnek.

-                     Azt hiszem, jobb, ha most már megyek – vetem fel és a következő havi zsebpénzemből fizetni kezdem a számlát.

-                     Na ne légy már ilyen provinciális – mondja a cigány gyerek, és rosszallóan néz rám. Ennek ellenére lelkiismeret-furdalás nélkül távozom, és kilépek az itatóból.

Az utcán azonnal arcomba csapódik egy meleg hőhullám, aztán rögtön égő akácfafüstöt érzek az orromban.

A következő percekben szemtől szembe találom magam az aljassággal.

A város távoli részéből vastag füst száll fel, vadul ropogó tűz ordításával keveredve, az utcán jajveszékelő donorok rohangálnak fejvesztve. A szemben lévő optikánál az eladó heggesztőpisztollyal próbálja lezárni a boltot, a félmeztelen asszisztensnő kezét maga elé téve sikítozik, hogy siessen. A fickó még talán megúszná, de a nőcske egészen biztosan nem egy értelmiségi, csak valami szokásos, jó időben, jó helyen lenni akaró típus kis, körte alakú mellekkel. Lidérces álmok lógatják lábukat a villanyoszlopon.

Hát eljött az idő – gondolom, és elindulok balra a pékség felé, hátha még nyitva van.

Megszoktam , hogy egyedül vívom a háborúimat, s lassan azt is megszokom, hogy alul maradok a végső igazságaimmal.