„Külföldön tömegeket gyilkolnak, itthon pedig a lassú népírtást gyakoroljuk. Meddig tekinthető még demokratikusnak az a nemzet, amely úgy működik, mint egy üzleti vállalkozás, amelynek célja a testületi profitszerzés, amelynek része a szegénység és a heveny fajgyűlölet? Katonák meghalnak, míg a profitok emelkednek.”

Ronald Sukenick: Madarak

 

A moslékot is megeszem, csak hasson.

Ez jár a fejemben, miközben kicsomagolom az otthonról hozott párolt zöldségturmixomat, és kipakolom a kórházi étkező egyik kisasztalára. Nem néz ki valami jól, de legalább nem az a robotsoron készült műanyag zselé, ami az automatákból ömlik.

A teremben ülők szeme egy pillanatra meg is merevedik, de nem tudom eldönteni, hogy arcuk undort vagy megvetést tükröz-e. Esetleg csodálatot? Talán még akadnak olyan megszállottak köztük, akik hisznek a jövőben. És bizonyára olyan is akad, aki talán még soha nem evett igazi ételt. Az a fiatal nő ott a sarokban. Vajon kihez jött? Kinek az utolsó útjára kapott meghívót?

De senkit nem kárhoztatok. Saját időnk foglyai vagyunk. Dolgozunk, hogy vizsgálatokra járhassunk, hogy legyen kreditünk a következő operációra, vagy valamelyik rokonuk megmentésére. Államilag gyártott zselé fejadagokon élünk, évente egyszer új ruhát veszünk. Ha nem lenne az alagsori kiskert, én is azt a műtrágyát zabálnám, mint ezek.

Mikor kezdődött? Hol rontottuk el? A kapzsiság és a túlnépesedés menyegzőjét követő nászúton vagyunk. Napi százmillió tonnányi szennyező anyag. Bölcsességünk fokmérőjén túlnézve szédelgünk éhesen.

A húscsomók lassan és egy fokkal még szomorúbban visszafordulnak szintetikus ebédjükhöz, és unottan esznek tovább. Már gyűlölnöm sincs miért őket. Belefáradtam az emberekbe. Feszülten kanalazom a zabőrleménnyel dúsított pürémet, és érzem magány-zárkám rácsait szorosan körbeölelve.

 

Ma sem jutottunk előrébb. Az orvosok szerint nem sok remény maradt. A jelek ugyanazok, mint két éve Ermánál. A láthatatlan kór újabb mészárlása. Az évek óta tartó háború mai fejezete, amelyben tovább folytatódik a megállíthatatlannak tetsző pusztulás. Amikor már semmi másért nem élünk, csak, hogy megelőző kezelésekre járjunk. Nem megyünk nyaralni, de nincs is hová. Nem járunk színházba, mert nincsenek színészek. Minden igazi. Csak a csupasz valóság maradt.  Nem rendezünk többé olimpiát, mert a sportolókból túlélők lettek. Nincs több nevetés, csak a szakadatlan munka, hogy meg tudd venni a gyógyszereket. Már a látszatra sem adhatunk. Már nem tehetünk úgy, mintha jól éreznénk magunkat. Mint annak idején a szüleink. Annak a kornak vége. A szülők mind elmentek. És lassan nekem sem marad senkim.

Erma szervezete két éve adta fel a harcot, és a megfertőzött jövő most a fiamra pályázik. A másikról továbbra sincs semmi hír. Kint bujkál az ellenállás bunkereiben, porított, vegytisztított patkányhúson és kutyaaprólékon él, s ha szerencséje van, talán szűrt vizeletet iszik. Hiszen az ember, bolygó feletti uralmát nem a fizikai fejlettsége, hanem a valóság feletti befolyást növelő eszközökkel való bánása határozza meg.

Még be sem fejezem a reggelimet, amikor az asztalom közepén felnyílik a háromdimenziós fénymodul, és felveszi a kezelőorvosom arcát. Az elektromos párából szövődött arc tájékoztat, hogy öt perc múlva bemehetek a fiamhoz. Csak követnem kell a zöld fénycsíkot a padlón az 5745. szobáig.

Összecsomagolok, és a kijárat melletti víz-automatához lépek. Leszedek egy egységnyi vizet a napi adagomból, a készülék digitális kijelzőjén pedig felvillan, hogy még öt adagom maradt mára. Érzem, hogy az arcok ismét engem bámulnak. Megiszom a vizem és elhagyom a reményvesztettek klubját.

A büféből kilépve a kórtermek felé veszem az irányt a jelzett fénycsíkok mentén. A folyosókon végighaladva alig találkozom valakivel a sarkokon szunyókáló takarítórobotoktól eltekintve. Csak a gépek monoton zúgását hallani a falakból, ahogy az épülettömb ki és belélegzése megrezegteti a levegőt. Az egyik liftből feketeruhás orvosok serege rajzik elő, majd méltóságteljes léptekkel tovatűnik a keresztfolyosón.

Az 5745. szoba elég messze van, a gondolataim pedig túl közel. Senkim nincs, akivel megoszthatnám őket. Megint Erma jár az eszemben, meg az a különös kettősség, ami átitatta kapcsolatunkat. Szerettük és gyűlöltük egymás tulajdonságait. De bárhogy is volt, most hiányzik.

Amíg nincs gyereked, addig csak a másikra koncentrálsz. Annyira fontos minden vele töltött pillanat, hogy teljesen belezsibbadsz. Csak egymásnak vagytok. Közel és bensőségesen. Aztán a gyerek érkezésével minden felborul. Megtanulod, hogy a másik már csak mellékszereplő, sőt te is az vagy. Rájössz, hogy más ember lettél, a feladatok sokasága pedig megtanít túlélni. Helyt állni minden szinten minden pillanatban az élet minden területén. Egy folyamatosan rohadó világban. És amikor ezt megtanulod, rájössz, hogy nincs szükséged már senkire. Már Ő sem a lételemed. Sőt. Látod, hogy miben gyengébb, mint te. És ez már nem szerelem. csak ösztönök. Erről nem szólnak a romantikus filmek, ezt nem mondja el a pároknak senki. Erről csak egy lila köd van a fejükben, a „MAJDMEGOLDJUKAZTIS” doboz rejtett rekeszeiben.

Így voltunk mi is Ermával, míg aztán beteg nem lett. Ilyenkor a dolgok menetrendszerűen átértékelődnek. Egyszerre nem számít, hogy mi történik másutt, hogy merre halad a világ. Nem nézel híradót, lemaradsz az Európai Unió összeomlásáról, meg, hogy Amerika és Kína megalakítja a világgazdaságot azóta is uraló G-2-t. Így aztán a globalizációellenes tüntetésre sem mész ki, ami hetekig tombol - nem ágálsz velük az ellen, hogy a termelésből származó bevétel legnagyobb része egyre kevesebb ember kezében összpontosul. Nem érdekel, hogy a vállalati lobbik írják a törvényeket, a törvényhozás pedig ennek megfelelően részlehajló és korrupt, és hogy ezek a nagyvállalatok olyan hatással bírnak a kormány működésére, mint egykor az egyház. Érdektelen leszel a halak kipusztulásával, a tengerszint emelkedésével kapcsolatban, és fapofával konstatálod, hogy a napi vízadagot 7 x 3 decire korlátozzák. Észre sem veszed, hogy az egész életed egy entrópia része, amelynek hatására idővel minden fizikai rendszer felbomlik és a természeti folyamatok visszafordíthatatlanná válnak. Csak magad elé nézel.

Nézed, ahogy a kasztok elkülönülnek, már csak szegények és gazdagok vannak, és azt látod, hogy a rend végül tényleg felborul: az alul maradtak túlélnek, a vezetők meg az új hobbijuknak a Lingam tábornak hódolnak. Az önként jelentkező férfiak negyven napos önmegtartóztatást folytatnak egy exkluzív Lingam telepen, ahol az egykori Thaiföldről importált lányok kényeztetik a bentlakókat. A kezelés lényege, hogy a vendégek minél tovább bírják ejakuláció nélkül, miközben a visszatartásos lingam technikát alkalmazó hölgyek dolgoznak rajtuk. Masszív önmegtartóztatási kurzus, amely a tökéletes mentális fegyelmezettséget nyújtja. Az átlagember számára elérhetetlen álom. Jók és rosszak, szépek és csúnyák, gyengék és erősek. Minden kétpólusúvá tisztult. A globális gondolkodás, a hatalmi átrendeződés, és a népességtúlnövekedés forradalmi folyamatai egy vákuumot hoztak létre a társadalomban. Az emberek úgy kezdték el használni a világhálót és egyéb adatrendszereket, mint az agyuk külső kiterjesztését. Ez nem várt szellemi leépüléshez vezetett: A rendszeres GPS használóknál például néhány év alatt gyengült a vele született tájékozódási képesség, - ennek mintájára az ember egyre kevesebbet használta az agyát és a gépekre támaszkodott. Ipari robotok, optikai kábelek Tokioi és New York között a tenger mélyén a gyorsabb információáramlás végett. Lassan a városokat is elkezdték átszőni a masszív energiatároló képességekkel bíró fémnanocsövek: szuper erős fémszálak, kerámiamátrixos nanokompozitok.

Aztán minden elromlott.

A népességszám 2015 óta folyamatosan csökken. Afrika kihalt, és az utolsó pankrációs gála is vagy húsz éve volt. Ha jól emlékszem, Roman Reigns volt a bajnok. De azóta sok idő eltelt.

4-es rizikófaktorú személy lettem, mint a társadalom alján élő, komoly veszélyt nem jelentő tétel. Azért az egykori Facebook tevékenységemet számon tartják, ismerik egykori politikai, művészeti, társadalmi szokásaimat, ideológiáimat, és a van képük a volt kutyánkról is. Az egyensúly már akkor elveszett. Az Y generáció minden tagja a képernyők elé szorítva. A Big Data megjegyez mindent, és személyre szab. Rákényszerítettek bennünket egy olyan életre, amelyben információfüggők lettünk. Ez egy betegség, amit nem tudsz kikerülni. Viszem haza a srácokat a suliból, a tízéves gyerekek kezében meg simogatós telefonok: a túlfejlődés elektronikus információ-zombivá tette a gyerekeinket, és minket is. A jelszó az volt: ha nem vagy jelen mindenütt, akkor lemaradsz. Az emberek már nem beszéltek egymással,  a Metrón a buszon mindenki a lefele gubbasztott, valami képernyőre. A folyamat önmagát gerjesztette tovább. Ha lemaradsz, a jövő bezáródik. Nem tehetsz semmit. Elveszik az életed. Fogyassz tovább. Azt üzenték: ami nem új, az kevésbé használható, esetleg ciki.

Évről évre újabb csalódások, és az emberiségbe vetett maréknyi hit végső szétporladása. Az éghajlatváltozások miatt a veszélyeztetett területekről tömeges bevándorlások kezdődtek a belvidékre, a városok pedig egyre csak duzzadtak. A leginkább muszlimokból összetevődő menekültek jelenléte szükségszerűen következő belviszályforrás. Az édesvíz készletek kimerülőben, a talajerózió pedig a vidék elsivatagosodását hozza magával. A mezőgazdaság eltűnőben, a leleményesebbek elkezdik létrehozni saját kis garázskertjeiket, ahol maguknak termesztenek. De ma már az ilyen Victory Gardenek, mint az enyém is, nem kapnak mást csak szürke, öntözésre való vizet, ami tele van mérgekkel. Erma szervezetében kétszázötven különböző vegyi anyagot találtak. Még megélte, hogy a nagyobbik fiunk leérettségizzen. De vajon fel lehet-e készülni egy ilyen jövőre?

Az emberek meg csak özönlöttek a belfölfre, New York és Mumbai víz alatt, miközben az elnéptelenedett síkságokon porviharok tombolnak.. Az átlaghőmérséklet 6 fokkal nőtt az elmúlt húsz évben. A városok levegőjének páratartalma iszonyatos. Ettől a növények nagy része kipusztult, és így az állatvilág is megcsappant. De ezúttal nem lesznek Noék - csak Káinok.

Az 5745. kórterem két lépéssel előttem. A szobában emeletes ágyak lakótelepe fogad, és halk nyöszörgés, ami semmire sem emlékeztet. Megyek a terem végébe, már ismerem a járást.

Ahogy a fiam ágyához érek, látom, hogy egy antropomorf kezelő ténykedik a digitális kezelőkonzolon. Tudom, hogy nem ember, noha elsőre semmiben sem különbözik tőlünk, de a nézése, és a néha a mozdulatai is elárulják. Az ehhez hasonló fél-kiborgoknak a legtöbb szervük mesterséges. Olyan egyedek, akiknek szaktudása valamiért fontossá vált, és csak így tudták életben tartani őket. A vírus felfalta test-alkatrészeket lecserélték időt állóbbra.

Egyre inkább biztosak lehetünk benne, hogy nem mi vagyunk az a civilizáció csúcsa. Habár minden jel szerint az ember csak egy genetikai hiba, a továbbfejlődés, úgy tűnik feltartóztathatatlan, és a lehetőségeknek csak a biotechnika szabhat határt.

Én viszont régimódi vagyok. Ezért maradhattam csak egy nyomorult tranzisztor-szerelő. Mások mindig tudták, már nagyon korán felismerték magukban, hogy mit akarnak, merre tovább, én meg csak úgy voltam: mindig is érzések alapján, ösztönből éltem, nem gondolkodtam előre. Mert a mai ember mindent tudatosan tesz. Hiszen a túlélés a tét.

A kiborg szótlanul távozik, én pedig kicsi Dijf felé fordulok, aki fáradt szemekkel hunyorít rám. Karjára led kijelzős jeladók tapadnak, a fején meg még mindig ott van a sisakszerű, áttetsző állapotfigyelő. Arca beesett, szája repedezett, de azért megpróbál mosolyogni.

Leülök mellé az ágyra, és rohadtul érzem magam. Életem során mindig is a tehetetlenség zaklatott fel a legjobban. Akármilyen rosszul is álltak a dolgok, mindig kész voltam bármire, hogy a helyzetet megoldjam. De ha nincs mit tenned, abba beleőrülsz.

-    Nem hoztam semmit, ne haragudj - mondom neki – már semmi nincs odakint.

-    Nem baj, apa – feleli erőtlenül- megleszek.

-    A precíziós orvostudomány sok mindenre képes. Nem adhatjuk fel.  – próbálkozom épp észnél maradni, miközben minden egyes ilyen látogatás egyre mélyebbre taszít a már nem is annyira láthatatlan végzet felé.

-    Te is tudod, hogy minden sorsszerű. Minden, amiről azt hiszed, hogy te irányítod.

-    Én már nem tudom, mit higgyek – sóhajtok.

-    Attól félsz, ha engem is elveszítesz, akkor már nem marad semmid. – mondja szárazon, én meg csak nézek rá. Ugyanolyan nyers és őszinte, mint amilyen én is voltam mindig. Pont ez okozta a legtöbb gondot az életemben. Az én időmben a régiek azt mondták, hogy mindenkinek megvan a maga keresztje. Hát ez a miénk. De mostanában úgy látom, már nem csak a saját keresztjeinket kel cipelnünk, hanem másokét is.

-    Jobban ismersz engem, mint én magam.

-    Te mindig is különc voltál.

-    Senkiért nem lennék képes eddig kitartani. Már rég ki kellett volna nyírnom magam.

-    Apa, ezt játszod húsz éve, és még mindig itt vagy - sóhajt fel ismét.

-    Csak miattad, mindig is csak miattad bírtam. Mert ugyanolyan megátkozott vagy, mint én – felelem.

-    Tudom. De ezért még nem tartozol nekem.

-    Senki másnak nem tartoztam soha semmiért. És ezt most már végigcsinálom – mondom neki, és alig bírom ki könnyek nélkül. Előbújik belőlem az, akinek kellett volna lennem: az érzelmes, őszintén boldog, mindig csak a jóra törekvő ember, akit ehelyett a jövő nyakon ragadott és belelökött a sárba. A rám száradó ómenek kérges rétege alatt valahol ott van még a szívem: de leginkább csak egy könyörtelen, megkeményedett túlélő-sejt vagyok a rendszerben.

-   Az emberek bármire képesek a gyerekeikért. – mondja lassan, miközben a fején lévő kijelzőn újabb vérteszt értékek villognak vörösen - Azt gondolják, hogy ha feláldoznak ezt vagy azt, akkor legalább az ő jövőjük jobb lesz. De nem lesz jobb. Senkinek sem lesz jobb. A gyermekeink is megkapják a magukét, ezért nekik is meg kell tenniük dolgokat, fel kell áldozniuk magukat, hogy a következőknek jobb legyen, és aztán megint nem lesz. Ebben a világban már biztosan nem.

-    Istenem. Túl nagy hatással voltam rád. Nem kellett volna tönkretennem a te életedet is.

-  Nem te tetted tönkre, az élet tett tönkre mindent. Nézz csak körül: a jégtakaró eltűnt, az óceánok elsavasodtak, mindent áthat a kiberfegyverkezés, genetikailag módosított, aszály-tűrő fák, megbomlott ökológiai rendszerek, mikrobiomatika, növekedési hormonokkal kezelt állatok, hacktivisták, lemészárolt zsiráfok! Mindig igazad volt, csak senkit nem érdekelt.

Mennyire nem számít már mindez. Lassan lejár az idő, és lejár a kórházban töltött perckért fizetett kreditem is, úgyhogy mennem kell. Mielőtt távoznék, még annyit mondok:

-  Tudod, sokáig azt hittem, hogy mi voltunk az utolsó, erkölcsi értelemben vett normális generáció. Úgy értem, akiknek még volt alkalmuk érezni az élet ízeit. De aztán lassan rájöttem, hogy igazából mi hagytuk elfajulni a dolgokat, elkorcsosulni a világot arra a szintre, ahol ma tart. Mi megállíthattuk volna az iparosodás hajnalán elkezdődött folyamatokat, de nem figyeltünk. Hagytuk, hogy a dolgok egyre csak sűrűsödjenek. Csak a pillanatnyi jólétünkre gondoltunk.

Aztán megígérem neki, hogy holnap ismét eljövök, addig meg hátha történik valami csoda.

A piros nyilakat követem a folyosókon fáradtan, és üresebb vagyok, mint valaha. A fordulókban a digitális kijelzőkön masszív szóképződmények lebegnek a fejem felett:  Genomatikai osztály, Gyermek-tervezés, Bioinrofmatikai elemzőlabor, PGD (Beágyazódás Előtti Diagnózis) Részleg. Rohadjatok meg. Sajog a hátam, az izmaim szét vannak, a prosztatám begyulladt, és hónapok óta nem pisálok rendesen. És azt hiszem, a hajam is hullik.

A Robson Whaltonról elnevezett kórház bejáratánál megcsap az esti hőpára, ezért felhúzom a szűrőmaszkom. Kora esti szürkület van, december, a legmókásabb hónap, nemde?

Három zümmögő mikrodrón hajt el a fejem felett, ahogy az utcára lépek. Szkennelik a környéket, de még nincs kijárási tilalom. Úgy döntök, a rövidebb úton megyek haza, még ha az veszélyesebb is lehet, ha netán kint randalíroznak a pakik, de sebaj. Ennél rosszabbul már úgy sem érezhetem magam. Nincs akkora szerencsém, hogy szórakozásból le akarjon vadászni néhány kiváltságos sznob menekült. Jöjjenek csak. Elintézek párat, még ha ott maradok is. Belefáradtam már abba, hogy megpróbáljam irányítani az életem. Úgy tűnik semmi közöm hozzá. Csak egy test vagyok mások akaratával. De éheztessétek csak a szörnyet.

Elindulok hát a Lewis Powell toronyház felé. A felső kaszt egyik új bástyája. Azoké, akik megengedhetik maguknak, hogy egészségesek legyenek. Akik bármilyen kezelést megkaphatnak, mert övék a hatalom. Száz évig is eléldegélnek majd.

A megapolisz hője alulról bizsergeti a cipőmet, a kezem mégis jéghideg. Már a Nemzetbiztonsági Hivatal épülete előtt járok, amikor egy nénike átrohan a zebrán jobbról, és már el is tűnik. Egy darabig várok, hogy jön-e valami utána, de nem. Semmi mozgás. Az égen néhány foszforeszkáló chem-trail bicsaklik meg, aztán az este folytatódik tovább. Abból is látszik, hol tartunk, hogy a chem-trail-ekről sem hazudja már senki, hogy csupán repülőgép nyomvonalak. Nem mondanak inkább semmit. A néma igazságok, mint gazdátlan roninok kószálnak a kiüresedett házfalak közt. Néha látni, ahogyan egybegyűlnek és hosszasan méregetik egymást, majd dölyfösen odébbállnak. Ezt a nyamvadt vírust is a szúnyogokra fogták először. Emlékszem, hogy kicsi Dijf születéskor már érvényben volt a belépési tilalom afrikaiak részére. A tévét bámulom a váróteremben: a zaklatott kamerások véres polgárháborúról tudósítanak a határ menti területekről. De bármennyi szerencsétlent is öltek le akkor, a vírus mégis átvágta magát a réseken, mert a természet csak teszi a dolgát: ha nem pusztult volna ki később egész Afrika, még mindig kilenc milliárdan lennénk, az pedig a másik véglet. De akkor hová tartunk most?

A felső kasztbéliek mindenesetre mintha tudnák, hogy mikor nem szabad kibújni az fedezékből. Mindjárt besötétedik, talán nekem sem ártana sietnem.

A következő kórház tömbjének masszája cikázik a szemem elé, ahogy befordulok a sarkon. A valamikor sűrű botanikus kert fái azonban jócskán megcsappantak, a pusztulás szembeötlő. Néhány nagyobb tölgy tartja még magát hézagosan, láthatatlan kérgeikből szívva fel az utolsó energiákat – mellettük az újonnan ültetett kezdemények reményvesztetten kókadoznak a beálló sötétben. A szél alattomosan felmorog, miközben visszanézek a hátam mögé. Nem árt, ha az ember óvatos manapság. A szervkereskedők kedvelik a park környékét, és még a pakiktól se félnek.  A város védőfala felől semmit nem látni, csak egy régi szálló maradványait, ha jól emlékszem a The Flying Pig volt a neve. De ma már mindenből egészségügyi intézményt vagy kromoszómatelepet csinálnak.

Egy park legszűkebb torkolatán haladok át, és a kevéske fényben is jól látom, hogy a zöld övezetet bélelő kert dekoráció mesterséges fáit megborzolja a szél.. Néhány év, és minket is elér a kaptár szindróma. Olyanok lettünk, mint a méhek, amelyek fiatalkorom derekán tömegesen kezdték elhagyni a lakhelyüket. A genetikailag módosított növények, a rovarirtó szerek, na meg a mobilhálózatok elektromos hullámai kikezdték türelmüket. Emlékszem, nagyapám egyszer azt mondta, hogy ha a méhek eltűnnek a földről, akkor az a vég kezdetét jelenti. Jócskán benne vagyunk. Az éghajlati hátterű gazdasági visszaesések a történelem folyamán mindenhol társadalmi összetűzéseket okoztak. Hiány. Persze mindjárt más, ha van elég kredited, és tudsz magadnak tiszta vizet venni a lepárlórendszerekből. De ezt csak a felső kaszt engedheti meg magának.

Az egyre lepukkantabb utca korhadt villamossínek csíkpárhuzama mentén épp arra gondolok, hogy a hazaút innentől félhomály, amikor a sarki gyógyszertár neonzöld tolóajtója kinyílik, és két alak lép ki mögöttem. Az est kihullott fényeiben arcukon bajtársiasság feszül, amikor felfedeznek. Az egyikük felettébb ismerősnek tűnik, de az agyam az elmúlt negyven év vegyszereitől akár tévedhet is.

-       Te vagy az Dijf? – kérdezi az, amelyik ismerősnek tűnik.

-       Aham…-válaszolok, és pörgetni kezdem a fényképeket a szemem mögött, de nagyon tompán megy. Jobb lenne, ha mindenki békén hagyna. De a tag megérzi a bizonytalanságomat:

-       Ake vagyok, ember, emlékszel még? – és akkor beugrik. A jövő mindkettőnket rendesen elcsúfított, de azért az alapvető arcvonásaink mégiscsak a régiek.

-       Azt hiszem. Valamikor együtt gyurmáztunk. –felelem és eszembe jutnak azok az idők, amikor kiváló kondícióban voltam, akár heti négyszer is képes voltam edzeni, mint valami megszállott. Milyen jó is lenne most belépni egy edzőterembe, megérezni a vasak izzadásának kipárolgását, amely keveredik a fehérjeturmixok felfröccsenő édeskés illatával.

-       Basszus. – mosolyog, hátravetve fejét – ilyet már senki se mond manapság. Gyurmázni…

-       Ebből is látszik, hogy mi egy másik korból jöttünk.

-       Csak itt maradtunk. Ő itt a Halvor, egy régi ismerősöm- mutatja be társát.

-       Üdv!- mondja Halvor – Már hallottam rólad.

-        Hát… – sóhajtok fel – már nem sokan élnek azok közül, akik ismernek. – mondom, és rögtön Rjonggl-ra gondolok, meg néhány régi haverra, akiket az idő lecibált a szívemről, de még nem tudtam teljesen elfelejteni őket.

-       Már nekem se maradt senkim – feleli új ismeretségem, majd elővesz egy cigarettatárcát, és felém nyújtja – Cigit?

Nagy figura az, aki errefelé manapság dohányt újít, mások kemény gyűjtenek rá hetekig, neki meg tele van a tartója.

-        Mi a fene? – szisszenek fel, miközben kihúzok egy sodrott szálat – ilyen menő játékosok vagytok?

-       Csak jók a kapcsolataink – feleli Ake – Egy ideje már azon vagyunk, hogy felújítsuk a régi ismeretségeket. Bizony nem árt az. Ebben a kuplerájban már nem sok biztos pont van, hát úgy gondoltuk talán segíthetünk egymásnak ebben-abban.

-       Akkor ez valami ellenállási dolog?

-       Nem, dehogy. Mi csak…megtaláltunk már néhány arcot, akik még félholtan is húzzák.

-       Jól hangzik.

-       Ja. És el se hinnéd, hogy most is kihez tartunk éppen. Marha nagy mázlid van. Szerintem velünk kéne jönnöd! Persze, csak ha van kedved, habár nem úgy festesz, mint akinél minden rendben. Vagy tévedek?

-       Miről van szó?

-       Apám, ráleltünk a Prédikátorra, emlékszel még? Emlékszel?

A Prédikátor. Az a megszállott barom - ezek szerint még mindig szabadlábon van, és most épp arra készül, hogy betoppanjon az életembe. Egyszerre úgy érzem, hogy a tudatomnak kevés ez a test. Ki akar szakadni belőle, de képtelen rá. Nem bírja elviselni a rászakadó rendszerelméletet, miszerint szeretjük jónak látni a dolgokat, az önigazolást, hogy amit teszünk, az helyes és minden jól van úgy, ahogy van

-       Ki ne emlékezne arra az őrültre? –mondom

-       Naná. És mennyi mindenben igaza volt. Nézd csak meg, hol tartunk. Napról napra élünk, nem tudjuk, mi jöhet még.

-       A rocksztárok is kihaltak. – veti közbe Halvor

-       A HAARP-al szétbombázták az időjárásunkat, a gátjaink már nem sokáig bírják. Itt fogunk megpusztulni öregem. - folytatja Ake.

Persze igazuk van. Lelketlenné vált formák mindenütt. Az életünket irányítják. A rendszer már arra sem veszi a fáradtságot, hogy cirkusszal butítsa a népet. Egyszerűen megdöglünk az általunk teremtett földi pokolban.

-       Én már nem remélek semmit mostanában. – mondom hát.

-       Sokan vannak így. – folytatja Ake - De mi pont ezért keressük meg őket. Nem szervezkedünk, csak próbálunk túlélni. Akik még emlékeznek arra, hogy mikor kezdődött.

-       Nagyon régen, valamikor az ipari forradalom táján…

-       És mi lett belőle? Digitális fertő. De tudod mit? – lép közelebb sejtelmesen Ake – A Prédikátor mindig tud valami okosat. Megyünk és megkeressük. Egy lebujban székel, innen nem is olyan messze.

-        Ha valaki, hát az az eszelős Prédikátor már biztosan tudja a következő lépést. – vágja rá Halvor, aztán meg: – Nem árt, ha az ember tudja a következő lépést.

Halvor agya is vélhetően legalább annyira odavan, mint az enyém, memóriája bizonyára darabos, és úgy el van tompulva, hogy minél kevesebbet érezzen a valóságból, ami szétfeszíti. De amiről beszél, felkelti a figyelmemet. Pedig nem sok dolog tud manapság meglepni.

-       Na, mit szólsz? – kérdezi aztán Ake.

„Majd Legközelebb” – mondanám egyébként, de ezen most megakadok. Mindig ezek a „majd”-ok. Majd elmegyek, megígérem. Majd beszélünk. Mire várunk folyton? Majdezután kipihenem magam. Ezt még megcsinálom helyettük, aztán majd én következem. Először ők, utána majd én. Évek telnek el és semmi nem változik. Majd rendbe jövök. Még ez a műtét, és talán majd minden helyre áll végre.

Egy darabig türelmes vagyok. Elég jól megy már, évek óta gyakorlom, pedig nem könnyű. De igazából már az elején lehet tudni, hogy semmi értelme, mert minél türelmesebb vagy, a sors annál többet akar tőled. Minden ponton annál többet rak rád. Úgyhogy lehet, hogy annak van igaza, aki már a második-harmadik pontnál visszacsap. Azt hiszem eljött az ideje annak, hogy megpróbáljam.

-       Nehezen viselem a változást. – mondom - De nem azért mert lusta vagyok rá, hanem mert legtöbbször nem értek egyet vele. De most mégis. Belefáradtam már ebbe az egészbe, és rég kinyírtam volna magam, ha nem lenne a fiam, aki viszont haldoklik. Ugyan nem sok értelme van ezen a világon maradni, de ha bukni kell, hát az ne történjen értelmetlenül.

-       Akkor már csak követned kell – mondja Ake, és int, hogy indulhatunk is. Nincs több kérdés. Eldobjuk a cigit és nekimegyünk az éjszakának. Haladunk a pusztulófélben lévő város riadt árnyékai alatt, és csöpög rólunk az izzadtság. A maszkom már teljesen elázott, nem ártana lecserélnem egy jobb minőségűre vagy egy frissre. De erre most nincs idő. Egy Dark Buddha nevű helyet keresünk, ami csak néhány utcányira van keletre, de elég zűrös környéken. Gyakran találkozni mutáns fosztogatókkal arrafelé.

Próbálom elterelni a figyelmemet az arcon csapó párától, és megint Ermára gondolok. Eszembe jut az egyik utolsó beszélgetésünk a kikötőnél, ahová gyakran ki kellett vinnem, hogy láthassa még a tengert, akármilyen mocskos is. James Joyce Ulyssess-éről vitatkoztunk, amelyről azt állította, hogy a világirodalom legnagyobb mesterműve. Közöltem vele, hogy szerintem átverés az egész. A világirodalom legnagyobb blöffje inkább az a monstrum, amelyet az irodalmi sznobok misztifikálnak túl. Túlságosan nagy jelentőséget tulajdonítanak neki, de részint csak azért, mert ők sem értik, ezért inkább istenítik. Próbáltam meggyőzni Ermát, hogy ez az írás nem rossz, ugyanakkor nem a legjobb vagy a legfontosabb. Kétség kívül jelentős munka. De csak egy blöff. De ő hajthatatlan volt. Ugyanolyan szűrőn át látta a világot, mint az emberek többsége, úgy, ahogy én sohasem voltam képes.

Aztán meg mit számít? Ki olvas még manapság ilyesmit? Azok, akik életben tartják még ezeket a legendákat, lassan kihalnak. Csak vegyi pára marad meg kábelek. Az életnek csak jelképes szerepe van. Földi létünk csak egy szimulációs egység az univerzumban. Egy olyan rendszer, amely energiát vesz fel kívülről, majd azon átáramolva az ismét kimegy a külvilágba, ahol előbb utóbb felbomlik és újraszervezi önmagát. Mint mondjuk a füstkarika, csak az összetettség egy magasabb szintjén. De miért hagy ez ennyire hidegen? Miért gondolok mégis a gyerekeimre? Ahogy évről évre nőttek, mindig elfogott a kétség, hogy nem jól csinálok valamit. Hogy nem vagyok elég jó szülő. És ez bizonyára így is volt. Senki sem lehet elég jó. Hacsak fel nem áldoz mindent, és talán még az is kevés. Nekem nem sikerült, és féltem, mi lesz, ha majd felnőnek? Milyen értékeket fognak képviselni. Mennyit fognak abból az egyetemes jóból érezni, amit én például az anyámtól megkaptam, aki pedig szinte egyedül nevelt. Ebből kiindulva viszont arra jutottam, hogy az idő meg a természet majd úgyis megoldja, hogy a gyerekeim idomulni fognak a kor elvárásaihoz, és minden rendben lesz. De végül is ezzel csak magamat nyugtattam, hogy ne legyen túl nagy a felelősségem.  A világ meg időközben szétrohadt, nekik pedig inkább meg sem kellett volna születniük ebbe a mocsokba. De az ösztönök nem foglalkoznak a történelemmel. A fejlődés pedig figyelmen kívül hagyja az értékeket.

Úgy tűnik, Halvor és Ake kiválóan ismerik a kerülőutakat, a mikrodrónok még csak fel sem tűnnek a következő percekben.  Leginkább elhagyatott sikátorok öblében haladunk, orrunkat égett patkányhús és rothadó szemét szaga keresztezi, időnként pedig láthatatlan alakok suhannak el valahol az árnyékok mélyén, létezésük egyetlen jele ruhájuk halk zizegése. Valahogy mégsem érzem, hogy bármi baj történhetne, úgy fest, hogy mindhárman a szemétdomb otthonos lakóivá váltunk az elmúlt években, és hozzászoktunk ahhoz, hogy bármelyik pillanatban odadobjuk az életünket a semmit sem érő jövőnek.

Kisvártatva megérkezünk egy kapualjba, amely felett hagyományos neoncsíkból kirakott bíbor címer izzik puhán: egy lábát keresztbe vető ülő Buddha alak, amelynek különösen gonosz arckifejezése egészen groteszké teszi a képet. Ake és Halvor jelentőségteljesen hátranéznek rám, aztán azzal a lendülettel belépünk a helyiségbe.

A Dark Buddha vélhetően nem a legsterilebb hely a környéken: a mennyezeten pattogó vörös fénypontok alól csomókban hull alá a hasisfüst, amitől alig lehet kivenni a bent lévők alakját. Nem sokan vannak odabent, de ez koránt sem tűnik biztosnak. A különféle rejtett zugokból érdes kacagás és halk, őskori techno pumpálása hallatszik. A falakon megsárgult poszterek, egykori koncertek emlékmaradványai élik végnapjaikat. Egy 2014-es pszichedelikus trance-fesztivál plakátja mellett haladok el, ami ismerősnek tűnik. Még az is lehet, hogy ott voltam, de ki emlékszik már ezekre a dolgokra? Az egy másik világ volt, egy másik élettel.

A bárpult azért viszonylag rendesen meg van világítva, egy meglehetősen idős raszta fazon bámul ránk üveges szemekkel. Ősz fürtjei derék alatt végződnek, súlyuk miatt már jócskán kopaszodik is. A keze mellett, amellyel a pultot támasztja, egy jókora vízipipa tornyosul, amely muzeális darab, egészen biztosan, hogy akadnának, akik ölnének is érte.

-       Mit adhatok? – szólal meg, bár nem úgy tűnik, mintha szolgálhatna bármivel is. Mögötte az italos szekrény tátong az ürességtől, néhány kósza ürömpálinka félig üres üvege áll csak magányosan, meg pár színes üveg, melyek tartalma kérdéses.

-       Három  acélvodkát! – felei Ake és tekintetével körbejárja a termet. A zavaros füstbe burkolózó alakok beszédének moraja szizál a boxokból.

-       Itt nem fizethettek kredittel. – közli velünk közönyösen  az öreg, mert lerí rólunk, hogy először vagyunk itt. Mindazonáltal hozzászokhatott a csavargókhoz, túlélőkhöz, akiknek ez lehet a környékbeli törzshelye. Nem is értem, a kormány miért nem rohanta már le ezt a helyet, vagy miért nem küldött ki néhány drónt, hogy lebombázza ezt a nyilvánvaló mocsoktanyát.

-       Igen, ismerjük a dörgést! – feleli Ake és kabátja alól előhúz egy apró dobozkát, amelyen az állami gyógyszeripar jelképe virít. Társaim kellően informáltak a hellyel kapcsolatban, ahol úgy tűnik, csak gyógyszerrel lehet fizetni. Az öreg komótosan leveszi az egyik színes üveget a polcról és kitölti az italokat, majd unottan ül vissza a helyére. A hátsó helyiségek felől üvegcsörömpölés hallatszik.

-       Egy Prédikátor nevű pasast keresünk. – mondja most Halvor, mialatt lehúzzuk az italainkat.

-       Akkor sok szerencsét. –feleli amaz hűvösen és szájához emeli a vízipipáját. Láthatóan nem szívesen avatkozik bele mások zűrös ügyeibe, amelyek itt mindennap előtérbe kerülnek. Talán megjárta már párszor. Így aztán továbbgördülünk a hátsó helyiségek felé, közben pedig két marcona négerbe botlunk, akik egymást támogatva kifelé tántorognak. Mögöttük, egy apró helyiségből mantraszerű monoton zene ismétlődik. A szobában vaskos gyertyák szolgálnak világításul, a falakon keleti faliszőnyegek szívják be minden idők lepárolgását. Egy kis üvegasztal mögött görnyedő alak figyel fel jöttünkre, s noha félhomály van, meg a látásom sem a régi már, azért rögtön felismerem benne a Prédikátort. Egy nyércbundában trónol a terem közepén, mintha csak az övé lenne az egész szoba. Agyamról újabb nosztalgiadarabkák repedeznek le. A Prédikátor arcvonásai mit sem változtak az évek alatt, elszánt tekintete még  mindig a régi, bár az idő rendesen megcserzette a bőrét, nézése pedig fáradt. Azt hiszem ő is felismer minket, mert halványan elmosolyodik - csak halványan, mintha már elszokott volna a falatnyi boldogságtól is – aztán kezével a szemben lévő kanapé felé mutat.

-       A jó öreg Prédikátor! – érzékenyülök el kissé, aztán mindhárman kezet fogunk vele és leülünk. Úgy látszik, már nem sokat beszél, csak, ha muszáj. Nagyon öreg már, percekig csak néz ránk, próbál helyre rakni mindent a fejében, míg végre megszólal:

-       Már rég meg kellett volna döglenetek!

-       Ez kedves. – feleli Halvor, miközben sodrott cigarettákkal teli tárcáját körbekínálja. A Prédikátor nemet int fejével, és előveszi a sajátját, aztán újra beszélni kezd:

-       Mi a fészkes fenét kerestek itt?

-       Téged, öreg, téged. – feleli Ake és meggyújtja a cigarettát.

-       Engem már sokan keresnek egy ideje. De ti meg is találtatok. Ez nem jó. Valaki köpött, és ha nektek köpött, köpni fog másoknak is.

-       Még mindig paranoiás vagy – vágom közbe, de tudom, hogy közben igaza is van.

-       És éppen ezért élek még. – feleli ellentmondást nem tűrően - A kibaszott szimatom miatt.

-       Jól van, egy kicsit tényleg elfajultak a dolgok. – mondja Halvor – Az ilyesmire nem készítik fel az embert az iskolában, nemde?

-       Iskola? – legyint a Prédikátor, és látom rajta, hogy hamarosan zsigerből fogja osztani:

-       Különben is mi az iskola az embernek? – folytatja nagy hévvel -  Az csak egyetlen megdönthetetlen tanulságot ver a tanuló fejébe, mégpedig, hogy bármennyit is készüljön, mindig a tanárok jóindulatára van utalva. A tananyag olyan széles, hogy csak a tanár jóindulatán múlik mi és mennyit követel meg belőle. Kiveszik a sorsunkat a saját kezünkből. Mindig ez van. Hányszor szembesültünk már a Hivatal értelmetlen szabályaival, amelyeket be kell tartani? Az oktatás arra nevel bennünket, hogy ilyen helyzetben jobb, ha lehajtjuk a fejünket és behódolunk. Mert a tanárnak, a rendőrnek és a Hivatalnak mindig igaza van. Ha pedig nincs, akkor olyan helyzetet teremt, hogy az legyen.

-       Úgy is van – szögezi le Ake bólogatva.

-       És te, Dijf? Gondolom már nem nagyon jársz edzeni? – sandít rám a Prédikátor. – Na persze, már nincs is, hol, hacsak nem az utcán sprintelsz a drónok elől, hehe…

-       Nem, már nem edzek. De azért jót tett ám, hogy annak idején nyomtuk, mint az őrültek. Kevesebbet voltam beteg, kevesebb kreditembe fáj, hogy még élek.  – mondom, aztán elkomorodom – De a feleségemet elvitte a vírus. És a fiam is haldoklik.

-       Na persze. Mindenki haldoklik. Egy dolgot megtanultam az életben: soha ne bízz orvosokban – feleli – Csak a kreditedet akarják, és még úgy is csak tárgyként kezelnek. az életeddel üzletelnek. Hát mondj egy okot, hogy miért érdemes még élni?

-       Menteni a menthetőt. – vág közbe Halvor

-       Megmenteni bárkit is? Na és? A kormányt nem lehet megdönteni, a rendszer marad, a világ pusztul. Bajtársiasság. Na igen. Fiatal koromban még nagyon is számított. Olyankor az ember azt hiszi, vannak legjobb barátok, és persze vannak is. Ideig- óráig. De aztán változnak a dolgok, észre sem vesszük olyan alattomosan. Változnak az értékek, és rájössz, hogy már nem azok az emberek érdekelnek, elhidegülsz mindentől. Aztán már csak boldogulni akarsz. Nélkülük.

-       Azért jó tudni, hogy számíthatsz valakire, ha kell. - mondja Halvor.

-       Végső soron csak magadra számíthatsz. Jegyezd meg.

-       Én ezt már tudom, öreg – mondom neki – De az embernek muszáj nyomot hagynia. Nem mintha ez alátámasztaná a létjogosultságát az élethez. Különben valószínűleg ezeknek a nyomoknak sincs semmi értelme, csak annak számít, aki ott hagyja őket, vagy akiknek jelent valamit.

-       Ó, hát ez is igaz. Viszont az van, hogy a sok rossz dolog közül, ha egyet helyreállítasz, azonnal egy másik lép a helyébe.

-       Akkor te miért vagy itt? – kérdezi Ake. – Mit akarsz az élettől? Miért élsz még?

A Prédikátor elnyomja a cigijét, szájában megbicsklik egy nyálcsóva, és lemondóan felel:

-       Látni akarom a rohadást.

Ahogyan én is, egykor a Prédikátor is értékelte az emberi sokszínűséget, ma viszont már undorodik a tökéletlenségeiktől. De mindannyian érezzük, hogy azok után, amin keresztülmentünk, egyszerűen csak végig akarjuk csinálni, akkor is, ha nincs remény, akkor is, ha fáj.

Sokáig feltartjuk a Prédikátort, nem mintha különösebb dolga volna, hacsak nem az elmélkedés a világ sorsán, és további, minden valóságalapot felszívó összeesküvés elméletek gyártása. Beszélünk a régi szép időkről, nosztalgiázunk a partikról, amelyeken hétről hétre darabokra hullottunk, eszünkbe jutnak a legkeményebb éjszakák, zaklatott szeretkezések hátsó sikátorok szemétkupacán és gázolaj alapú járművek hátsó ülésein, s mintha az öreg meg is enyhülne egy kicsit. Mintha emlékezne, de úgy igazán, szívből. Mindenki elpuhul kissé, előkerül egy vízipipa is, meg valami olcsó afgán hasis, amit még be lehet szerezni, és felidézzük az elfakult képeket. De a jövőt nem tudjuk megfejteni. A Prédikátor, aki e-tekintetben egykoron a legnagyobb jós volt, s akit ezért a legtöbben kinevettek, már nem siet előre. Úgy hiszi, innét már nincs tovább, csak ülni kell, és várni, hogy megtörténjen. Mégsem érzem azt, hogy haszontalanul telt el ez a nap,  mégiscsak fel fogok kelni holnap is, és továbbcsinálom.

Aztán mielőtt távoznánk, a Prédikátor egy fiolát húz elő a nyércbundájából, és felém nyújtja:

-       Vidd el a fiadnak. Talán ér valamit. Egy régi barátomtól kaptam, ti nem hiszem, hogy ismertétek. Egy fél-mutáns volt, Vigyorszemnek hívta magát, az igazi nevét nem tudom, ne is kérdezzétek. Szóval ezt postázta nekem, pár nappal a halála előtt. Nem tudom, mi van benne, de azt írta, ez lehet a gyógyír minden betegségre. Ez az egy van belőle.

Félve nyúlok az üvegcse felé, aztán hosszasan szorongatom a kezemben.

-       De hát akkor miért nem ittad már meg? – kérdezem.

-       Nekem nem ez a sorsom. Emlékszem, mikor a fiad megszületett. Emlékszem az arcodra. Tudom, még milyen az: boldognak lenni. Akár hiszed, akár nem. Különben meg az is lehet, hogy nem ér semmit, vagy egyenesen kinyírja a gyereket…- legyint, aztán újra rágyújt a pipára.

Nincs itt már több dolgunk. A Prédikátor láthatóan elfáradt, mi pedig megígérjük neki, hogy ha nem bánja, néha eljövünk. Ezzel kapcsolatban nem lelkesedik túlságosan, de tudjuk, hogy legbelül várni fog ránk.

Szótlanul ténfergünk vissza a kijáratig, én pedig azon gondolkodom, hogyan fogom holnap becsempészni a fiolát az átvizsgáláson, úgy, hogy ne vegyék észre. A kórházak védelmi rendszerei igen fejlettek, a szenzorok azonnal kiszúrnák, egy mozdulat interfész és vége mindennek. Ki kell találnom valamit. Ha kell, belevarratom a testembe ezt a csomagot, de valahogy beviszem a fiamnak. Holnap. Holnapok.