„Minden elmúlik, ami van, és az olyan ember, aki a maradandót keresi az életben, rájön, hogy semminek sincs értelme.””                                                                                                     Voyti Attila:Trilégia

 

Fájdalom. Minden nap, minden óra, minden percében. Nincs megállás. A fájdalom a napjaid része. Amikor felébredsz, már ott van az este elhasznált levegőben. Ott bámul rád az ágy sarkából, amikor felülsz: ott lapul veled szemben és kajánul vigyorog. Beleivódik a lepedőd rétegeibe, hiába mosod ki, felbukkan, újra meg újra minden reggel. Felkapcsolod a kislámpát és máris ott van. Kimész a konyhába, hogy megcsináld a kezdő fehérje adagodat, és már érzed is, hogy mászik felfelé a hátadon. Ott jön a jobb oldalon, ni. Megérkeztünk.

Ahogy a bal kezemmel felemelem a shakert, érzem, hogy a karorsói izmom felnyög. Néhány hete csinálja ezt. Edzés közben nem zavar, de gondolom bármikor beadhatja a kulcsot, és akkor megnézhetem magam. A hátamnak már így is annyi. Évek óta egyre rosszabb. A test üzemszerű kopása visszafordíthatatlan. Minden reggel meglepetés vár, hogy épp melyik darabkája nyüszít fel aznap. Általában attól függ, melyik oldalamon alszom, de valójában mindegy, mert már sehogyan sem kényelmes. Most épp a jobb lapockám alatt feszül.

Elvégzek néhány alap nyújtómozdulatot, hátha jobb lesz, de tudom, hogy ez csak időhúzás. Így hát marad a szokásos reggeli Demerol adag, ami mindig nálam van, és máris a zabkorpával dúsított Power Pear ízesítésű aminosav mátrix gyöngyöző habkoronájához tapadva gurul le a torkomon. Már nagyon unom ezt a körte ízt. Legközelebb valami trópusi gyümölcsöset veszek. De ebben a kurva Holiday Inn-ben még a víz is csak kétcsillagos. Kemény, fémes íze van, a fehérjén is átüt. Bérelhettek volna valami jobb szállodát. Ez egy romhalmaz, csakúgy, mint az egész város. Nem szeretnék itt élni.

 

De hiába. Errefelé északon nagyon megy a műsor, masszívan kiterjedt kultúrája van, mert közel a határ, a favágók meg szívesen átnéznek egy-egy gálára. Terjedni kell, a nyáron már Európában is voltunk.

Biztos eladták az összes helyjegyet. Az legalább hatvanezer ember. Nagy durranás lesz, úgyhogy össze kell szednem magam. Mire felöltözöm, már csöngetnek is. Megjött Bob, a menedzserem, hogy letoljuk ezt a kemény napot. Egykor ő is játékos volt, de ma már csak asszisztál. Megint a szokásos formában van: felissza a mini bárból az összes egy decis Sztolicsnaját, és mire megvagyok, már ő is megvan. Sajátos, hogy amikor iszik, folyton szidja a volt feleségét:

-         Tudod végül annyi év után miért csaltam meg a feleségemet? – kérdezi, miközben bezárom az ajtót és a parkoló felé vesszük az irányt - Mert elegem lett a baszakodásaiból. – csippant egyet a dzsippjén, én meg felteszem a napszemüvegem. - Nem arról volt szó, hogy már nem kívántam, érted, pedig elhiheted, azért tizenöt év alatt sok minden változik - nem: tele lett a tököm a lelki terrorjával, érted? Hogy úgy kezelt, mint egy kibaszott kelléket. Egyszer csak azt mondtam: tudod mit…? Na nehogy már. Kurvára nem provokáltam a bajt. Ha normálisan viselkedik, akkor nem történik meg, akkor a lelkiismeretem nem áll át a sötét oldalra. Az ő hibája!

-         Aha – felelem, és közben bekapok egy dupla HMB kapszulát. Elindulunk, és a volt feleségemre gondolok. Én nem csaltam meg soha, mégis elhagyott. Nem bírta ezt az életmódot. A fényt, a csillogást, a sérüléseket, meg, hogy soha nem tudtunk elmenni hosszabb időre nyaralni, mert a Hétfő Esti Háború a világ leghosszabb sorozatműsora, és ez áldozatokat kíván. Meg aztán ő is állandóan beleszólt mindenbe. A legtöbb ember szeret beleszólni mások dolgaiba. Dogmákhoz és berögződésekhez ragaszkodnak. Azt hiszik, hogy ami az egyik embernél működik, az a másiknál is ugyanúgy működik. Magukra erőszakolják ezeket a meggyőződéseket, minthogy úgy cselekedjenek, ahogy valójában szeretnék. Az a baj, hogy nem vagyunk tisztában saját tulajdonságainkkal és képességeinkkel, illetve ezek, a társadalmi normákkal esetlegesen ellentmondó részeit nem merjük vállalni. Nagyon kevesen használják jól az igazi énjüket. Egyszerűbb, ha viselkedésmintákat erőszakolnak magukra és másokra. Ilyen volt a feleségem is.

De legalább a fiam még beszél velem. Azt ígérte, eljön ma este. Csak ne látnám mindig a szemében azt a szomorúságot, amikor rám néz.

-         Felkészültél? - kérdezi Bob

-         Persze Robert, minden rendben – felelem, az egy ilyen tagbaszakadt vaddisznótól, mint én, egyátalán nem elvárható módon, s ezzel meg is lepem.

-         Jól van. Először reggelizzünk, aztán menjünk jótékonykodni.

Lessük az üzletsorokat, hol lehetne egy jót kajálni, de ebben a nyomorult városban szinte már semmi sincs. A legendás autóipar Ázsiába költözött, a népesség meg elszegényedett, vagy aki tehette elment. Fakó türkiz hópihék kergetőznek az ablaktörlő mechanizmusán, ahogy elhaladunk a Központi Pályaudvar egykor patinás épülete előtt, ami ma már csak egy műemlék. Az utcákon alig lézengenek az emberek, és olyan kevés autót látni, akár Amszterdam belvárosában.  Hamu és gyémánt, luxus és kopás, a nagy amerikai álom szétmorzsolódása.

Legutóbb talán három-négy éve lehettünk itt egy gálán, azt hiszem egy Túlélő Széria volt. Úgy rémlik, a Fort Shelby-ben volt a szállás, ami akkor még üzemelt, de már biztosan azt is bezárták. Akkor még élt ez a város. Ma már csak egy romhalmaz üres épületekkel és kallódó lelkekkel.

Hallgatjuk a nagyon béna nyolcvanas évek délelőttöt az egyik helyi adón, megbeszéljük az aktuális híreket az aréna körül, és mire találunk egy valamire való éttermet, már majdnem dél, úgyhogy akár ebédelhetünk is.

Végül egy Jimmy Chung kifőzdében bóklászunk a mandarinos sült oldalasok, teriyaki csirkék és grillezett garnélák között, aztán rápakolunk mindent egy hatalmas pad thai ütegre. Nem spórolunk a fehérjével, hagy lássa a nép azt a szálkás izmot. Amikor bekerültem a cirkuszba, emlékszem milyen kis nyeszlett voltam. Az első fellépésem egy négyemberes Nincs Menekvés meccs volt, ahol én játszottam a töltelék szerepét. Mindenki töltelékként kezdi. Aztán a nép eldönti, hogy szeret-e vagy utál. A karakter azután úgy változik, ahogy a történetírók jónak látják. És minél korábban kezded ezt az ipart, annál jobb lehetsz később. Én már tizenévesen feltettem mindent erre, és lassan be kell érnie a fáradozásaimnak.

Még nyolc óránk van műsorkezdésig. Gála előtt az ember úgy érzi, az idő vaslábakon tipeg egy helyben. Az adrenalin már szolidan pumpálja az ereket, és évekig tart megtanulni, hogyan fogd vissza magad, hogyan tartalékolj az esti megmérettetésre. De persze nem bízunk semmit a véletlenre. Ez túl NAGY biznisz ahhoz.

Újfent sajog a hátam. De már nem érdekel. Egy masszív hústömb vagyok, amelyre évek óta dobálják a súlyokat, az edzések, a stressz, az élet…ki kell tartani, amíg lehet, fikarcnyi kis életünk úgy sem számít. Az  öltönyös gengszterek ássák a gödröket, a médiakurvák meg polírozzák a felszínt. Nem érdekel. Elfogytak a válaszok, nincs már mit megfejteni, ettől pedig üressé válik minden. Csak tűrsz, mert gyáva vagy.

Ahogy az étteremből kilépve a házak felett meglátom a régi Metropolitan épületét, ami most a narkós hajléktalanok törzshelye, nem pedig a világ minden részéről érkező illusztris vendégeké. Innen már nincs messze a helyszín. Haladunk tovább szellemváros utcáin. Mire odaérünk a Joe Louis Aréna parkolójába, már jobban le vagyok lazulva. A kaja jót tett, az ásványvízhez kevert Diabonol meg majd rásegít a bedurranásra. Ahogy kiszállunk a kocsiból, rögtön meghalljuk a mögöttünk siető folyó moraját. Vetünk egy pillantást a határon túlnyúló Ambassador híd tekintélyt parancsoló ívére, aztán nekilátunk.

Az előcsarnokban már hatalmas a tömeg. Egy rakás gyerek rohangál a szüleivel mindenféle szupersztáros pólóban, és az árusoknál kapható szurkolói kellékekkel: szivacskezek, fröccsöntött bajnoki öv másolatok, színes sapkák. Az aula közepére függesztett óriáskivetítőn az idei reklámfilm megy a mai gáláról, az aktualizált statisztikákkal: ki, hányszor nyerte meg a Rombolót, hány perc volt a leghosszabb bent töltött idő a ringben és ki dobta ki a legtöbb embert. Még mindig az a büdös paraszt Káin vezeti a listát tizeneggyel, de ma este nem kímélem, az biztos.

Széles mosoly, jótékonysági óriáscsekkel való csoportkép, egy tavalyi poszter dedikálása a tolószékes fiúnak, Jémennyiremásvagyígyöltönyben!aztán még egy utolsó pózolás két félkövér anyukával meg a gyerekekkel, és irány a taktikai megbeszélés.

Bobot ott hagyom, egy kicsit hagy sztároljon még, hagy gerjessze a feszültséget, mintha nem tudná mindenki, hogy a fejlemények előre meg vannak írva. A sztori így is úgy is legalább egy évre előre rögzítve, és csak akkor térnek el tőle, ha valamelyikünk durván lesérül. A legutóbbi Pokoli Cellán is ott volt az a baleset, ami miatt a Kos még mindíg kórházban fekszik egy nyakmerevítővel.

A folyosókon mindenhol biztonsági őrök, sajtósok meg statiszták, meg az a rengeteg kábel. Jóféle üzlet ez. A Cirkuszt a népnek! - tétel metamorfózisa, amelyből rengeteg ember megél. Az edzők, a gyúrók, az innen nyugdíjba vonuló sportriporterek, na meg a támogatók, és a média. Aki a Rombolót ma megnyeri, az kvalifikálja magát a világbajnok ellen az áprilisi gálára. Az pedig az ötödik legnézettebb műsor az országban.

Az eligazító teremből egy csokornyi alulöltözött díva tipeg ki, mikor odaérek. Törölgetik a szájuk szélét és csillognak. A mesterségesen tökéletesített nő mintaképei: hibátlan kisugárzással járnak-kelnek, még úgy is, hogy ma este nem lesz szerepük. A Romboló az egyetlen gála, ahol a nőket nem szerepeltetik, egyébként mindig beiktatnak egy díva meccset pihenésképpen, meg, hogy a gyökereknek legyen min csámcsogni.

A megbeszélésen ott tolong az összes mai főszereplő. Alig férünk el a szobában. Az igazgató nagyvonalakban újra felvázolja a forgatókönyvet, amelyet már hetekkel ezelőtt mindenki begyakorolt. Ahogy hallgatom a százszor elismételt kifejezéseket, arra gondolok, régen mennyivel több érzés volt ebben a sportban. A lelke sosem volt tiszta, de a módszerek könyörületesebben működtek. Csak a világ idővel elkorcsosult, és a közönség egyre durvább dolgokra gerjed, még ha néha kiszámítható is. Már nem elég nekik egy sima verekedés, ál-rúgásokkal meg egy-két eséssel. Olyan mozgástechnikai bravúrokat várnak, amiket a filmekben láttak. Küzdősportok elemeit és persze nyers erőt. A történet pedig a végletekig fokozódik, akár egy akcióval dúsított ponyvaregényben, ahol a rossznak időnként el kell buknia, de soha semmi nem olyan egyszerű. Hogy még jobban felbosszantsd a közönséget, a rossz karakterek olykor csalással győznek, vagy megzavarják a másikat a saját meccsén, ami által az veszít. Így ment ez régen is, de akkor még nem voltak ilyen magasak a követelmények.

Megint eltelik egy óra. Most lepihenhetünk egy kicsit, és akit kell kezelésbe vesznek a masszőrök. Van, aki erre esküszik, mások meg arra, hogy már kora délután be kell kokszolni. Néhányan így is tesznek. Előkerülnek a Rimidexek és némi bakteroasztetikus víz a hatásosabb felszívódásért. Csak hazai gyártásokat használunk, mert ez az ország komolyan veszi a biokémiát. Egy olyan világban, ahol már a drogokat is Kínában gyártják, mire számíthat az ember?

De végül is mindegy.

A szabad és boldog élet reménye mára csak illúzió. A világ összlakosságának fele mélyszegénységben él. Ezek együttes vagyona megegyezik a száz leggazdagabb ember vagyonával. Ez a száz ember a lakosság egy százalékát teszi ki, és ráférne egy turistajáratra.

Úgyhogy a népnek marad a cirkusz. A cirkusz, ami komplett családokat termelt ki: srácok, akik egész életükben erre készültek. Több generációs elvetemült kitartás. Dinasztiák, akiknek a neve mára legendává vált.

Én is korán kezdtem, ahogy mások, de nekem még nehezebb volt a dolgom, hiszen nem az államokban születtem, ahogy a legtöbb igazán nagy név. A középiskolát Montreálban végeztem, és már az érettségi banketten tudtam, hogy egyszer eljutok ide. Akkoriban még csak kisebb klubokban edzettem, ahogy sokan mások, akik közül csak nagyon keveseknek adatik meg, hogy bekerüljenek ebbe a pénzszagú taposómalomba. A legtöbben alsóosztálybeli bajnokságokban végzik, amit csak néhány száz környékbeli látogat mindenhol. Ha szerencséd van – mint nekem – akkor összefutsz valamelyik elvetemült dinasztia edzőjével, aki nagy valószínűséggel egyben a család feje is. Ők az igazi mesterek. A vérükben van a több évtizedes gyakorlat, még az ősidőktől kezdve, amikor nem volt ekkora hajtás. Ők ismerik az igazi alapokat.

Az egyetemet már St.Louisban végeztem, távol az otthontól, és amikor egy délutáni edzésen felfigyeltem az öreg Hart-ra, már tudtam, hogy ők lesznek az új családom. Hamarosan már a fiával, Owennel gyakoroltam, aki jóval előrébb járt, mint én, pedig egyidősek lehettünk.

Az edzőterem a második családod. Ez egy ilyen játék. Valami összeköt minket, egy láthatatlan kapocs, és még csak nem is a célok. A cél nem fontos, a hogyan a fontosabb. Valójában nem is ismered ezeket az embereket. Beszélgetsz velük, mintha érdekelne, pedig csak magaddal törődsz – mégis: a heti négy edzés bármelyikén végül kikötsz valamelyik mellett. Ő nem a barátod. De a társad. Tanulhatsz tőle és taníthatod.

Sokat tanultam Owentől, és vele örültem, amikor később megnyerte a Ring Királya címet. És mindez hiába. Néhány évvel később egy meccsen a ketrec tetejéről és kitörte a nyakát. Ilyen balesetek bármikor előfordulhatnak, és ezzel minden játékos tisztában van. De, ahogy mondani szokás: a show megy tovább – hiszen kaszkadőrszínészek vagyunk, vagy mi.

Azt mondják, a nosztalgia ellensúlyozza az érzések hiányát, és stimulálja az agyat, hogy megkreálja a hiányzó részeket. Nem tudom már. Minden nap kicsit meghalok, de azért nem felejtem el honnan jöttem és mennyit küzdöttem, hogy most itt legyek ezen a Rombolón. És most már ideje lenne nyernem is.

A történet azonban még mindig nem nekem kedvez. Még mindig csak egy középszerű figura vagyok. A karriernyomást az igazgató kegyeltjei kapják, meg akik karakterének viselkedéséből nagyobb botrányt és felháborodást lehet kihozni. Ebben a szezonban sem lesz sok szerepem. Egy kis affér Böszme Bigelow-val, öt-hat visszavágón keresztül, meg egy csapatmeccs a Kamrában, ahol ki kell kapnunk a Bennszülöttekkel szemben. Persze, hogy övék marad az öv. Nekem megint semmi.

Ahogy a gála kezdete közeledik, egyre feszültebb vagyok, és már az öltözőben megmondom Bob-nak, hogy jobb, ha nem cukkol fel meccs előtt, ahogy szokott, mert most nincs hozzá hangulatom.

Aztán levetkőzöm és felnyomok egy Sustanon injekciót a farizmomba, amitől nagyon hamar bedurranok. Még egy óra és kezdünk. elkezdem felvenni az öltözékemet, de a maszkot még nem húzom fel, elég lesz majd így is beleizzadni.

Hallom, hogy az arénában felcsendül a nyitózene, a masszív tömeg őrjöngése rezegteti az öltöző falát. Dübörgő basszus rohan végig a folyosókon, és kezdődik a gála. Izotónikus vizet vedelek és próbálok koncentrálni.

Az első meccsen a Bennszülötteknek kell megszerezni a csapatbajnokit, az egy jó háromnegyed óra. Lassan telik az idő, mindenki a helyén várakozik. A tömeg morajlása a fülemben pulzál, próbálok észen lenni. Hallom, ahogy a meccs végét jelentő gong felcsendül, az emberek pedig felhördülnek. Az öltözőmben lévő monitoron követem az eseményeket. Most a Szumós következik, aki már fél éve bajnok, és a nép már nagyon utálja. Az elmúlt hónapokban az összes kedvencet lenyomta, a sztori szerint senki nem győzheti még le egy darabig. Nézem, ahogy a veretlen hájtömeg egy japán zászlót lengetve lassan bevonul a ringbe maga mellett a hozzá képest csöppnyi kis mesterével, aki lelkesen biztatja. A Szumós szigorúan végigméri a fújjoló közönséget, és várja ellenfelét, akit nagy ováció fogad.  De a Hazafinak sem lesz szerencséje ma. Amikor majd úgy tűnik, hogy végre sikerül győznie, és elégtételt vennie az elmúlt időszakért, az Atombomba előbújik a ring alól és kihúzza a Hazafi lábát, az meg veszít. Ebből lesz a következő hónap főcímen futó konfliktusa, a Szumós pedig türelmesen várhatja kihívója személyét, a Romboló győztesét, akinek ma a Sziklának kell lennie. A Szikla most a legnagyobb név, ő kapja a legnagyobb tolást. Ha minden jól megy, ő lesz a következő bajnok. Én pedig továbbra is csak árnyék.

Lassan itt az idő. Előremegyek a lobbiba, ahol a harminc induló nagy része már izgatottan járkál fel alá. Pofozgatják magukat és vicsorognak. Minden másodperc egy órának tűnik. A Hazafi veszít, az ordítás velőtrázó. A Szumós csorgó nyállal gurul le a ring szélén, kimerülten, zászlóját lengetve liheg kifelé. A lefelé mutató hüvelykujjat formáló színes szivacskezek megkergülve ugrálnak le és fel.

Még néhány perc, és a bemondó felvezeti a főműsort. Eldarálja a szabályokat, amelyet mindenki jól ismer, mégis izgatottan figyelik, mert ezzel is csak felhergelik magukat az elkövetkező egy órára. Nincs leütés, feladás vagy kiszámolás. Csak a kidobás.

Indul az óra. A kezdőpáros kivonul a ringbe és megkezdődik az idei Romboló. Telnek a percek, és minden harmadikban újabb játékos csatlakozik a csatához, amíg ki nem dobják a ringből. Az egyetlen szabály, hogy mindkét lábnak a földet kell érnie a kieséshez, ennek eléréséhez bármilyen módszer megengedett.

Sorban esnek ki az érkezők, de van, hogy heten nyolcan is bent vannak egyszerre. Az első két figura közül a Vipera még mindig bent van, szerepe szerint az utolsó négyig vinnie kell, s így majd megdönti a leghosszabban bent töltött idő rekordját. Határokat kell meghúzni és ledönteni, újabb szinteket felállítani. Az izgalomfokozás a cirkusz része. A Viperának engem kellene kidobnia, amikor már csak öten maradunk. Utálom ezt az érzést. A majdnem sikerül érzését. Hogy elmész egy határ felső értékéig, hogy megcsinálsz valamit 95%-ra - aztán elbuksz és mindent kezdhetsz elölről.

A szorítóban pokoli a hangulat. Még két ember, és én jövök. A Szikla meg a Szívtipró Kölyök vonul be előttem, idén a huszonhetedik az én sorszámom. A statisztikák szerint ebből a pozícióból nyerték meg legtöbben a Rombolót. De ma ez sem jelent semmit. A folyosón állok és érzem, hogy a szemeim kezdenek vérben forogni.

Akkor meghallom, hogy a közönség hangosan számol vissza tíztől a digitális kijelző pedig falni a számokat. A zéró után felhangzik a bevonuló-zeném, én pedig megindulok. A milliónyi led kijelző szivárványszínű villogásában áttörök a fényen és futok fel a ringhez. Ezernyi kéz a magasban, a csarnok, mint valami méhkas, egy emberként zúg. Az aréna közepén fent egy monstrum Romboló felirat díszeleg, demonstrálva ezzel az est erejét.

Ahogy beérek, látom, hogy Mr. Szépfiú és az Őrmester épp most fordítják ki közös erővel az Óriást, akiről azért mindenki sejtette, hogy nem győzhet. Mindenesetre a nagydarabokkal általában meggyűlik a baja mindenkinek, és néhány tölteléket vagy akár nagyobb nevet is kidobhatnak. De az Óriás már repül is.

Viszont még így is jó sokan vannak bent. Elvileg én vagyok a tizedik, és most, mint minden újonnan bevonulónak le kell tipornom őket. A beérkező szereplő mindig erőfitogtatással jelzi jöttét, és saját dobócseleivel vagy rugótechnikájával rögtön a négy sarokba meg a padlóra küldi a bent lévőket.

Kapásból lekeverek egyet Káinnak, aki megtántorog és összerogyik. aztán szépen sorban leosztom a többieket is. De aztán persze kisvártatva magukhoz térnek és mindenki nekilát a további egyszemélyes háborúnak. Mindenki mindenki ellen. Kapok néhány csapást, de nem rézem. közben látom, hogy a Szikla egy belső jobbkezessel átlendíti a köteleken az Őrmestert, aki már mehet is az öltözőbe. Böszme Bigelow abban a pillanatban nekem ront, a közönség meg újra visszaszámol. Sajog a hátam, miközben megérkezik a Millió Dolláros Fickó, aki a ring közepén rögtön szemtől szembe áll esküdt ellenségével, Aranyporral. Vagy tíz másodpercig nem történik semmi csak néznek egymásra szigorúan, mint valami westernfilmben, arcuk egy-két centire egymástól, szinte összeér. Aztán gyepálni kezdik egymást, én meg lerúgom Bigelow veséjét, de közben Mr. Szépfiú hátba támad. Káin már a Pengével hadakozik, akinek nemigen sikerül mihez kezdenie vele, és amikor el akar sütni egy sarokból leugrást, akkora pofont kap a jól megtermett vadembertől, hogy ott is marad félig elalélva a sarok tetején. Innen már csak egy csapás, és a földön végzi.

De máris jön a huszonkilences, az új reménység, a jövő gonosz arca, a Bérgyilkos.

Elszántan érkezik, mint mind, és máris lezúzza Mr. Szépfiút. Aranypor még mindig ősellenségével küzd, amikor végre sikerül kidobnom Böszme Bigelow-t. A körülmények persze szerencsétlenek és rá nézve igazságtalanok, így hát ez lesz eljövendő konfliktusunk alapja.

A Szikla és a Szívtipró Kölyök együttesen próbálják elintézni a Viperát, de az még mindig bírja. Még nem eshet ki. Annyira kész van, hogy már csak fekszik a sarokban, de idővel magához fog térni. Addig a másik kettő új ellenséget keres, aki már csak én lehetek, mert Káin ebben a pillanatban teker egy duplacsavart a két civakodó pénzes fickón, akik végül mindketten kisesnek, Káin meg tovább öregbítheti hírnevét.

Talán ez az a pillanat, amikor végül elszáll az agyam. Pedig tudtam, hogy így kell történnie, tudtam, hogy Káint megint az egekig fogják magasztalni, még ha a Szikla majd mindjárt úgy is kidobja (mert csak ő dobhatja ki).

Gyilkos ösztön tör fel belőlem. Pusztító pesszimizmuson – amelyet se a főnök, se az edzőm, se senki nem ismer igazán – most aztán felkapaszkodik a szívemen, hogy legszívesebben üvölteni támadna kedvem. Beüt valamelyik szer hatása, elborul az agyam. Irigy vagyok, és dühös. Rohadjon meg az egész brigád. Megérdemlem a sikert. Megdolgoztam érte.

A Szikla nekem ront, de én kitérek előle, és lendületből lecsapom Szívtipró Kölyköt. Az teljesen kikészül az ütéstől, nekitántorodik a Bérgyilkosnak, aki, bár nem ez a sorrend, mégis akaratlanul a vesztét okozza. A Kölyök már a szorítón kívül értetlenkedik, a Szikla felbőszül, de én átugrom a túloldalra és azzal a lendülettel hátba rúgom Káint, aki szintén kirepül.

A műsor egy pillanatra megtorpan, a levegő egy helyben áll, és semmi nem mozdul. Két másodperc az egész. Kinézek, és látom, hogy a három műsorvezető köpni-nyelni nem tud, mert a jegyzeteikben kurvára nem ez szerepel. De a malőrt a közönség nem veszi még észre, a rendszer újratölt, a szereplők pedig úgy tesznek, mintha minden a helyén volna.

De nincs idő felocsúdni a történteken, mert érkezik az utolsó résztvevő, a Sírásó, aki bárkinek nagy falat, ráadásul Káin mostohatestvérét játssza.

A gonosz tekintetű halott ember lerántja a csuklyáját, és felméri a helyzetet, ami számára is új, talán még a kivetítőt se látta. De mégis: az egyetlen dolgot teszi, amit a megváltozott körülmények diktálnak - nekem ront. A Sírásó okosan dönt, hisz egyrészt Káin papíron a rokona, másrészt meg én csesztem el az egészet, és ezt minél előbb helyre kell hozni. Az öreg róka, aki vagy húsz éve nyomja már, és tizenötös veretlenségi sorozata van a világbajnokságon. Fejben már levezette az egészet pillanatok alatt.

Na, most aztán kapok.

Az élet plasztikus kietlensége: recsegő állkapocs, összeroggyanó térdek, zúzódó vállizmok, melyek mögött a tucatnyi stimuláns, energizáló, kitartást nyújtó és fájdalomcsillapító egyszerre menekül az érfalsztráda kanyarulataiban.

És akkor a tirozin felveszi a harcot, mert erre tanították. Egy könyökdobás meg egy mellrúgás után valahogy sikerül bekeverednem az oldalt hadakozó Bérgyilkos és Mr. Szépfiú lábai alá, így a Sírásónak rajtuk is keresztül kell mennie. De a bérgyilkos nem kis falat neki sem, viszont a kavarodásban Mr. Szépfiú félig kilendül a köteleken túlra, és már csak hátulról kapaszkodik a középső kötélen lábait lóbálva. A Vipera valahonnan egyszerre csak ott terem, és harántugrással ráveti magát a kínálkozó lehetőségre. Szépfiúnak vége. A gumiszőnyegen toporzékol.

A Sírásó még mindig engem üldöz, és most a Szikla is csatlakozni készül hozzá. Ez a két mindenre elszánt vadállat tényleg kicsinálhat. Nagyjából a jelenlegi ranglista két éllovasa. De a félelem újabb őrületbe csap át, és felszívom magam. Annyira elkapom a szíjat, hogy mindkettőt leviszem egy keresztugrással, aztán felállok és gyomorszájon rúgom a tébláboló Bérgyilkost. A Vipera megretten, és úgy dönt, inkább segít nekem. Oldalba kapja a Bérgyilkos, majd, miután az lerogyott a szélre, már löki is ki a lábával, a kötelekbe kapaszkodva. A túloldalon kezd magához térni a másik kettő, ezért nem tétlenkedem. Hátbakapom a Viperát, és a lábánál rásegítve kidobom a ringből.

Ilyenkor volna a szokásos farkas szemet nézés. Az utolsó három egyenlő távolságra helyezkedve egymástól egy kicsit megpihen a végső rombolás előtt. Még sohasem voltam ebben a helyzetben, és a műsorszerkesztők már biztosan kapkodják a fejüket, a főnököt szétveti az ideg, miközben dollár-százezreire gondol, hogy most akkor bukni fog-e ezen, vagy sem. a történetírók már agyalnak a megoldáson és a kimagyarázás szövegén, én meg nézem ezt a két kibaszott őrültet, és tudom, hogy most vagy soha.

Lecsukom a szemem, hogy bezárjam magam, és elmeneküljek a világ elől. Biológiailag még szerves függésben vagyok tőle, de az elmémet önmagamra húzom, amennyire lehet--------------------------------------------------

előhozzák belőlem a barmot, az ökröt, ami sose voltam. vagy csak néha. de most állandóan ilyennek kell lennem. nem lehet élni. nem lehet élni. nem hagynak nyugton. semmire nincs időm. csak haszonállat vagyok kötelességekkel. elvárják, hogy türelmes legyek. mindenki lehet szarul, csak én nem. az idegeim már tropára mentek. nem tudom, ki vagyok. nem tudom mi értelme, hogy vagyok valaki. nem lehetek csak egy feladatra szánt egység. minek ez az egész? nem fair. nincsenek egyenlőségjelek, csak aránytalanság.

Tedd a dolgod. Tedd, amit érzel. Ez az élet. Éld meg. Nincs hátra, csak előre. Akárhogy is lesz. Bármi is jön.

Az a kettő ott tudja, hogy kinek kell nyernie, még, ha nem is így volt megbeszélve, és vannak olyan jó kutyák, hogy tegyék a dolgukat. De ezúttal élesben megy a játék. Tudjuk mind. Itt most tényleg bevitt ütések következnek, és lehet, hogy két percen belül mindenki lesérül.

Egyszerre rohannak meg, és csak kitéréssel válaszolhatok, miközben oldalba zúzom a Sziklát. Lendületből nekirugaszkodok a köteleknek és a visszaforduló Sírásónak vetődöm. Az lehajol, így tovább ugrom, és megkapaszkodom a másik oldalon. Most ő rugózik visszafelé, én meg az utolsó pillanatban lehajolok, és nekivetődik a köteleknek –már csak rá kell vetődnöm félkarral lökve, minden erőm felokádom, dögölj meg Sírásó.

Az ováció megrezegteti az aréna bélfalát, üvöltéshullámok csapódnak vissza a plafonról. Milliónyi fénypont ég a szemeim mögött, ahogy az adrenalin felrepedt transzba pumpál. Az izzadságszag verejtékcseppeket tör le a levegőből, de a szívemen hideg pára.

A Szikla megrémülve tátong előttem a ring közepén, a láthatatlan huzalt keresi, ami elválasztja a bukástól. Már-már megindulna felém, mikor megteszem az utolsó lépést a győzelem előtt. Egy megszelídíthetetlen KO puncsot teríti le, mint egy bikát. Aztán fölé hajolok, és a hajánál meg a kezénél fogva felhúzom és kihajítom a bemondók asztalára, ami rendeltetésszerűen ketté is törik alatta.

Tudom, hogy kurvára kirúgnak, de nyertem.

A felhangzó gongsorozat évekig kísért még, olykor álmomban is hallom. Olyankor nem ritkán felébredek és beveszem a Zolastinom reggel esedékes adagját. A szobám falán az engem ábrázoló poszterek sorakoznak az ápolók nagyon rendesek. Idebent például senki sem szólít a hivatalos nevemen. Mindenki csak úgy ismer, mint a Romboló egykori győztesét: A Beton.