„Találni valakit, akivel egyszerre szembesíthetem a korábbi és a jelenlegi énemet: a tapasztalat egysége=az én valóságossága.”

Ronald Sukenick: Sodrás

 

Give me your hearth tonight” – énekli suttogva a fülembe

ami persze annyit jelent, hogy meg akar dugni, nem is értem:

az emberek játsszák ezeket a hülye szerepeiket,

ahelyett, hogy nyíltan megmondanák, mire gondolnak

 de az úgy túl nyers és közönséges lenne 

mondanád, és hát az kiábrándító, meg hogy

nem vagyok valami romantikus, hidd el

régen az voltam, csak a valóság már kiölte belőlem, ti meg

a képernyőről belétek plántált illúziókban hisztek, és már szinte az a normális - de hát senki sem beszél úgy az életben, mint a szappanoperákban, meg az előre megírt forgatókönyvekben, mert a dolgok sokkal váratlanabbul történnek, mintsem előre begyakorolhassuk rájuk a megfelelő válaszokat vagy arckifejezéseket,

szóval aztán majd benyúl a blúzom alá,

és egy pillanatra csalódott lesz egy kicsit, mint általában,

mert mind azt hiszik, hogy a testnek nincs rugalmassága,

és nem számolnak azzal sem, hogy a bőr harminc felett

már nem olyan, mint a magazinok retusált képein, vagy, mint messziről az útszéli lányok, akik ha behajolnak

az anyósülés felől, látni, hogy ráncos és aszott a bőrük,

és amúgy is olyan elhasznált-szaguk van, szóval markolássza egy cseppet, és azt gondolja, jó lesz ez, nem baj,

legalább nem afféle érzéketlen szilikon, amely alatt

elvágják az idegeket, meg ott marad a forradás néha, nekem természetes nő kell – skandálja magának agyában, ami meg

annyit jelent, hogy a nem olyan jóval is beéri, mert hát

mit várjunk itt vidéken, még egy valamire való

romkocsma sincs,  ahol a lányok italába Icát lehetne szórni, és még az igényesebb helyeken is csujjogatnak, de azért mégiscsak meghív, mert azt hiszi, attól jobban lazulok,

és majd könnyebben adom magam, lejár a szám

néz a szemembe, nézem én is, nézzük egymást,

a nagy csupasz semmit látjuk, mire jó ez,

amikor ő csak üríteni akar testem csupaszán, én meg csak

próbálok túlélni,  ne légy már ilyen negatív 

mondanád erre meg, pedig tudod, hogy igaz, tudod, hogy

ki nem állhatom ezt a mindent elborító képmutatást,

a szívem megremeg,

mert ha szar, hát akkor legyen szar, csak ne mondjuk

hogy kitartás, és az italt már csak azért fogadom el,

hogy attól jobban érezze magát, pedig nem is tetszik annyira,

olyan nagy különbségek nincsenek köztük, te ugyan biztos

jóképűnek tartanád, ez meg mit jelent,

mind egyforma szaporítószervek, mi meg a gyártósoron

a kikopásban lévő kellékek,

és ennyi, a szépségről ne is beszéljünk,

az relatív, vagy csak elmélet, és mást jelent

a tündöklő sorozatgyilkosnak, mást a képzőművésznek,

más vagyok ma már én is, vége a rakendrollnak és az a régi KLF dal kezdődik, amit mindig is szerettem, minden kornak

van lenyomata, a miénké én vagyok, mégis sokat sírtam, hogy

miért nem bírok megváltozni, nézd meg ezt:

azt mondja golflabda-összeszedő vízi búvár, és jól keres,

hatalmas gyeptéglamezők a milliomosok homlokán, megrajzolt  környezet, figyelj csak:

azt hiszem mégis lefekszem vele, mert legközelebb ki tudja

mikor lesz lehetőségem, és különben is érzem a bort,

érzem, hogy most már minden mindegy, végül is

lassan kifogyok az ötletekből, hogyan mentsem meg magam,

tegnap meg az olvastam,

hogy az univerzum csak egy hologram, szóval tehát

létezik valamifajta kiteljesedés, mi meg csak

árnyékok vagyunk, akkor meg minek izguljak, nyúlj csak be

a lábam közé, fogdosd a fenekem és tuszkolj a kocsiba be,

a csapost hagyd életben, aztán

hagyjuk itt ezt a hullákkal teli kocsmát, forró nyári este,

még a gabócák is kivannak a hőségben a Tisza parton, alattam

a hátsó ülés ocsmány, de én hagyom, hogy belém rakja

csak úgy üresben, semmi játékosság,  erjedő sörszag csap le,

lüktet a vaginám, pedig azt se tudom, ki ez, holnap felkelek,

és megint nem marad semmi utánam,

csak én és önmagam, a visszapillantó tükörből nézem,

ahogy visszanézel rám boldogan.