Mint minden év decemberében, idén is elérkezett a huszonnegyedik nap, így hát kora este útnak indultam, hogy időben végezzek.

A szánt már ebéd előtt feltöltöttem, hogy aztán nyugodtan szunyhassak még egyet a nagy munka előtt, és miután felébredtem már csak adnom kellett egy kis amfetamint a rénszarvasoknak. A vérvörös polár dzsekimet magamra húzva meg kellett állapítanom, hogy jövőre újat kell vennem, mert ez még egy szezont már nem bír ki. A színes szalagokkal átkötött, miniatürizált ajándékdobozok csak úgy harsogtak a zsákban az izgalomtól, mire megindultam. Ahogy rájuk néztem, megint eszembe jutottak azok a szerencsétlen gyerekek, akikhez idén nem fogok elmenni.

Sajnos mára én maradtam a faj utolsó példánya, ezért esélyem sem volna arra, hogy mindenkihez benézzek. Amíg hajdanán több száz klón dolgozott az ügyön, minden rendesen működött. De aztán az emberek egyre kevésbé hittek bármiben is. A vallásosok nagy része már koránt sem volt becsapható mindenféle tudományos alapot nélkülöző mendemondákkal, a világiak már nem hittek az egyetemes időszámítás hitelességében sem, az ateisták pedig megkérdőjelezték a vallás létjogosultságát is. Így aztán a klónokra is egyre kevésbé volt szükség, s évek múltával már csak páran lézengtünk szent este az éjszakában.

Most már csak én vagyok. Az ünnep tulajdonképpen már meg sincs tartva, szinte sehol nem jegyzik a világon, csupán néhány városka maradt, ahová meg könnyűszerrel áttranszportálhatom magam egyedül is. Nem sok dolgom akad. De az a néhány száz ember, aki még hisz, igenis várja az érkezésem, tehát nincs mese.

Arcomba csap a jeges holland szél, amikor Amszterdam felett leereszkedem a ködön át a kihalt Haarlemerweg csíkján. Mit ne mondjak, kurva nagy hó van itt. Otthon persze megszokhattam, de a csatornák szaggatta várost ráadásul viharos szél döngeti a tenger felől. A dokkoknál láttam is pár partra vetett delfint, amelyeket - nyilván valami áldozati okból - a helyiek meggyújtottak, s ahogy ott világítottak, az igen jól jött a leszállásnál.

Megállítom a szánt a cél felett, amely a vörös lámpás negyed egyik sarkára esik. Már az is csoda, hogy ebben a városban akad egyátalán valaki, aki hisz. Nem tudom, ki lehet a fiúcska, és nem tudom, miért lakik a vörös lámpás negyedben, de nem szabad csalódnia bennem.

Leugrok a tetőre, de úgy látszik kicsit elszámoltam a magasságot, mert iszonyúan meghúzódik a jobb térdem, ami még az olimpián szakadt el egyszer. Azóta ilyen érzékeny. Szinte összerogyok a saját súlyom alatt, pedig elég jó kondiban vagyok. Otthon minden másnap edzek vagy másfél órát. Hógolyóhajításban is én vagyok a legjobb évtizedek óta. De a térdem most kiszúrt velem.

Nagynehezen feltápászkodom és a kéménybe kapaszkodva kifújom magam egy kicsit. Hiába – azért én sem vagyok már fiatal. Szakállam kender. Lecsatolom a zsákot, és kiveszem belőle a megfelelő dobozt, amit zsebre vágok.

Nem valami tág ez a kémény, emlékszem tavaly is alig fértem be, pedig még soványabb voltam, mint most vagyok. Felhúzom az arcvédő maszkot meg a koromlepergető nejlonköpenyt és felmászok rá. Lentről az utcáról monoton zene basszusa hallatszik, az aszfaltról felszálló jeges pára pedig bíborban izzik. A szemben lévő házsoron egy óriási neonbanán villog, amelyre szivárványszínű félpucér nő tekeredik. Mielőtt kísértésbe esnék, inkább elkezdek leereszkedni a kéményben.

Korom sötét van és büdös. Még a maszkon át is érzem a száraz, füstös szagokat. Alig várom, hogy leérjek, a kezem már kezd elfáradni. pedig tegnap direkt csuklóerősítést végeztem edzésképp Aztán végre leérek.

A kezem épp elernyedne, amikor egy farönknek csapódik. Fasznak rakják tele ilyenkor a kandallót, amikor jól tudják, hogy jövök?

Kilépek a szobába, amelyet egy szolid azúrkékben tetszelgő fa világít meg. Még jó, hogy nem volt begyújtva.

Leveszem a maszkot, mert hát így is elég kiábrándítóan festenék, ha netán valaki felébredne, és nem sikerülne eltűnnöm.

Előveszem az ajándékdobozt és nekiállok keresni valami folyadékot. Általában a konyhában intézem ezt egy kis vízzel, de van, amikor zsenge tej meg mézeskalács van kikészítve nekem, és akkor az is megfelel.

De lám, itt nyoma sincs ilyesminek. A nappali kisasztalán ehelyett egy kézitükröt találok, rajta kihúzva két fehér csík. Mellé egy apró alumíniumcsövecske van helyezve szabályos, mértani pontosságú függőlegesben.

Tej helyett ez is megteszi – gondolom, és nem habozom. Mindkét orrlyukamat megtisztelem egy-egy ünnepi utcával.

Szipogva dörzsölöm az orromat miközben a konyha felé igyekszem. Egyszerű, takaros kis lakás ez. A konyha is csak egy egérlyuk, de azért víz itt is van. Megnyitom a csapot és alátartom a dobozkát, ami a nedvesség hatására rögtön duzzadni kezd. Alig bírom visszavinni a fáig, annyira gyorsan nő. Jókora darab ez, vajon mit kérhetett a fiú?

Érzem, ahogy a torkomhoz ér az orrnyálkával kevert por, és csurog lefele. Hamarosan a gyomor is megkapja, de az agy már le is vette a részét. Bizsereg a szemem. A doboz már teljesen magához tért, és én is.

Körbenézek a szobában. Most veszem észre, hogy a polcok tele vannak lemezekkel, és csak a televízió felett van két sor könyv. A fazon, aki itt lakik, bizonyára nagy gyűjtő. Ideje lenne menni, de a lemezek felcsigázzák érdeklődésemet. Odalépek és olvasgatni kezdem a lemeztörzseket. Csupa ezredfordulós klasszikus műfajonként osztályozva. Rengeteg nu jazz és breakbeat meg egy kis techno. Szép kis gyűjtemény.

Már nem tudom hány perce zsibbadok a polcok előtt, amikor egy shotgun csőre töltését hallom magam mögül. Riadtan fordulok meg és egy nagyon szép arcú nő áll mögöttem pár lépéssel. Pézsmaszínű hálóing van rajta, mely alatt kihívóan domborodnak mellei. És a lábait is látnám, ha nem takarná el a képet az a jókora mordály, amit rám szegez.

-                     Hát te meg ki a franc vagy? – csattan rám ellentmondást nem tűrően.

-                     Csak a szokásos. – felelem pislogva – Minden évben jövök. – azzal a megnőtt ajándékra mutatok. A nő oldalra néz, ajkai kissé szétnyílnak, miközben szemöldökét ívesen felhúzza.

-                     Ja, vagy úgy. – enyhül meg – Már emlékszem. Trygve emleget mindig. A hülye pöcs. Ezek szerint tényleg létezel. Mindig kiröhögöm, amikor év vége felé előáll ezzel a baromsággal. Ez az idétlen fa is az ő ötlete. Évek óta nem bírom lebeszélni róla. Tudod te, hogy ez mennyi takarítással jár?

-                     Igen, valószínűleg. – felelem magabiztosan– De mit számít. Ez a szeretet ünnepe.

-                     Szeretet? – neveti el magát majdnem, és még mindig rám szegezi a fegyvert – Hát nem tudom, te hol élsz, de komolyan. Ez elég szentimentális, tudod.

-                     Nem lehetne, hogy nem szegezed rám azt a puskát? – kérdezem meg most már teljesen magamhoz térve, és nem kicsit felajzva. Leengedi a fegyvert a lábához, és azt kérdezi:

-                     Na és mit hoztál neki?

-                     Fejből nem tudom, várj csak - felelem és előveszem a dzsekimből a tabletemet, hogy megnézzem.

-                     Elég béna a szerkód! – mondja közben, én meg mintha meg sem hallanám:

-                     Úgy látom egy komplett keltetőberendezést kért. Egy fényvisszaverővel bélelt fóliaszekrény, nátriumlámpával meg tálcákkal. Két közepes ventilátor. Elosztók. Ennyi.

Elmosolyodik, és leteszi a shotgunt az ajándékdoboz tetejére.

-                     Én Krejtin vagyok. Trygve elment bulizni a Paradiso-ba a munkatársaival. Engem meg itt hagyott, hogy vigyázzak a házi krokodilra. Mond csak, nincs kedved dugni?

Végigpillantok most már teljesen jól látszó formás alakján, és egy pillanatra átmelegszik az ágyékom. Nem szokásom keverni a munkát a szórakozással, de ezúttal túl nagy a kísértés. Ilyen nőt nem kapok az Északi Sarkon, ezt ki kell használnom.

Kibújok a nejlonkacatból és odalépek hozzá. Engedem, hogy lehámozza rólam a dzsekit, a síruhát és aztán az aláöltözős szerelést is. Addigra már keményen álla farkam, mert érzem teste közelségét és a belőle áradó édes parfümillatot.

Az már eszembe se jut, csak hajnalban, mikor mászok kifelé a kéményen, hogy szerencsétlen rénszarvasok biztosan megfagytak. Három ó-val harsogva haladok felfelé a világosságra. Ho-Ho-Hó!