Mutánsfilé (Részlet)

 

Komor Zoltán & Tépő Donát

 

„Istent csak az emberek találták ki, hogy ijesztgessenek más embereket, hogy jól viselkedjenek”

Arnold Wesker: Szerelmes levelek kék papíron

1.

 

Holnaptól kiszállok, soha többé ilyen melót – gondolja a szervcsempész, ahogy ott toporog a sorban, az ellenőrző kapuknál, és érzi, miként kezd ficánkolni a testében az idegen szövet. Ettől olyan érzése támad, mintha testének létezését nem csak a saját tudata érzékelné. Mintha több életet élne egyszerre. Az egyik egyenruhás droid persze rögtön kiszúrja – a mellkasában külön erre kialakított kerek kis lyukban az elektromos cigi felizzik, ahogy mélyen letüdőzi a mentolos ízű párát. Most már biztosan külön figyelmet szentelnek majd a csomagjainak, alighanem alkatrészeket, vagy illegális élelmiszereket sejtenek a táskájában. Ha tudnák, hogy mi az igazi szajré, az alighanem kiverné az elektromos biztosítékot az ellenőrök fejében.

Túl sok éve csinálja már ezt, bőrén az operáció hegek sehová sem vezető térképe szinte havonta új és új utakkal, kanyonokkal bővül, és bár a teste gyors regenerálódásra képes – még mindig ez a legnagyobb előny ebben a szakmában – érzi, hogy kiöregedett, és a végtelenségig ő sem feszítheti a húrt. Noha a szervkereskedelem igen jól jövedelmező biznisz manapság, még mindig viszonylag kevesen vállalják, hogy a saját testükbe varrva juttatnak át a határon egy-egy vesét, vagy májat, így amikor közölte a beszerzővel – ezzel a rák-kezű ostoba mutánssal – hogy kiszáll, az addig erősködött, amíg aztán rá nem tukmálta ezt az utolsó melót. És micsoda kibaszott utolsó melót! Mintha attól félt volna, hogy most aztán jó ideig csempész nélkül marad, belevarratott minden hóbelevancot, amit csak talált – egy vesét, egy májat és egy női méhet – ott mocorognak most egytől-egyig megfáradt testében, készen rá, hogy bármelyik pillanatban kilökődjenek, a szervcsempész pedig csak imádkozhat, hogy megússza élve ezt az egészet. Új-Atlantisz gazdag negyedében valahol egy steril műtőszoba, egy magánorvos és egy aneszteziológus várja, aki végre kibillenti majd őt ebből a rohadt valóságból, ha csak néhány órára is, de megfeledkezhet végre mindenről.

Bárcsak már ott járnánk. Soha többet ilyen melót – fogadkozik, és megátkozza magát, hogy a peremvidék egyik legeldugottabb városába jött, még ha az utolsó melóról is van szó. De ez a mocsoktanya tele van klónokkal, akiknek új és steril árujuk van, ráadásul kerámiamátrixos nanokompozitokat is használnak.

 

Továbblép a sorban a fémnanocsövekkel kirakott ellenőrző pont felé.

A droidok egy béka-mutánst vizsgálgatnak nagy körültekintéssel, miközben a felettük lévő hatalmas monitorokon az utazási irodák retina-facsaró reklámjai villognak: egy halott medúzákkal és kisodort bálnákkal teli parton mosolygó családok mászkálnak kéz a kézben, a vidám kompánia kutyáját egy radioaktív szennyben fogant két méteres homár belezi épp ki. Apró kagylók ásítoznak, bennük pislogó emberi szemek – anyu és apu étolajos palackokon szeretkeznek, tíz éves kisfiuk frizbit dobál a félig felzabált kutyának, egy szikla mögül most a vidáman kacarászó gyermeket lesi az óriás tengeri rovar, miközben a felhők közül családi űrsiklók zuhannak a félelem színű tengerbe. Megjelenik a felirat: Kössön ön is utasbiztosítást!

Hát. Nem ártott volna – gondolja keserűen a szervcsempész, bár erős kétségek gyötrik azzal kapcsolatban, hogy fedezné-e a beültetett idegen szervek okozta komplikációk kezelését egy ilyen szolgáltatás. A sor pedig csak áll és áll – a droidok nem akarják békén hagyni szerencsétlen béka-embert, semmi szemérmesség, ott mindenki előtt húzzák le az ürge gatyáját, és a seggébe világítanak egy elemlámpával.

– Hát ez meg micsoda? – Kiabál az egyik robot az arcára szerelt aprócska hangszórón át, kikaparva a fickó végbeléből egy nagyadag tekergő fekete férget. Ránézésre ebihalak, a béka-ember pedig zavartan hebeg-habog: – Nem tudom, hogy kerültek oda…

– Van engedélye szaporodásra? – Világítanak ezúttal a mutáns hideg szemébe a kék lámpával. Persze, hogy nincs. A mutánsok szinte sohasem kapnak engedélyt reprodukálásra a minisztériumtól. Amióta ellepték a föld felszínét ezek a szennyvízben fogant véglények, a kormány látszólag a barátság és testvériség jelszavait hangoztatva elárasztotta a médiát reklámokkal, amik az együtt élés szükségességét és szépségét hirdetik. A droidok háta mögötti képernyőn is egy ilyen kisfilm kockái peregnek épp: andalító muzsika – talán Chopin? – egy kislány hintázik a parkban – kacag, majdnem megérinti az eget – a hátánál egy medúza-mutáns áll – zselébőre kocsonyaként remeg, ahogy löki a hintát – az áttetsző hús mögött tökéletesen körülvonalazódnak belső szervei, az izgő-mozgó belek, a pumpáló szív, mintha csak egy életre kelt anatómia-baba lenne, amely egy iskola biológia termének ablakán mászott ki. (Nem lennél jó szervcsempésznek, haver, egyből kiszúrnának – gondolja most a reptéren ácsorgó fickó, küzdve a rosszulléttel.) Az egyetlen különbség talán a remegő kocsonya-hús, és az arcáról szakállként lecsüngő vékony medúza-csápok, amik akaratlanul is a hintázó kislány arcába csapódnak minden lökéskor. A gyerek arca már tiszta seb, szemeiből könny csorog, de rendezői utasításra tovább mosolyog a kamerába, míg meg nem jelenik a felirat: Mi már barátok vagyunk!

De ez persze csak a felszín. Mint ahogy a munkaegyenlőségi program is az – valójában egyetlen mutáns sem juthat tisztességes álláshoz. És hiába hangoztatja az egészségügyi miniszter, hogy mindegyiknek van joga a szaporodáshoz, csupán egyetlen egyszerűen kitölthető űrlapot kell leadnia a helyi önkormányzatnál, a valóságban alighanem még egyetlen szörnyszülöttnek sem engedélyezték, hogy reprodukálja magát. A szex persze más tészta. Virágzik a mutáns pornó: ennek a képkockái peregnek most a droidok és a bömbölő béka-ember mögött, akinek épp a kikapart, tekergő ebihalait tapossák össze a robotok, míg más se marad belőlük, csupán egy nagy adag sötétzöld trutyi. A többi várakozó illedelmesen nem néz oda, szemeik unottan lapozgatják inkább a mutáns pornó kiégő képkockáit: egy tintahal-ember csápjait szopja felváltva két ázsiai nő, míg aztán reszketni kezd az ürge, és kilő magából egy nagy adag fekete tinta-maszatot, teljesen beborítva a lányokat. És persze itt is beúszik a felirat – Mi már barátok vagyunk!

A droidok arcán lógó hangszórók egy altatódalt visszhangoznak, alighanem azért programozták beléjük, hogy lecsillapítsák ilyen kényes szituációban az embereket, akiknek igazából most semmiféle csillapításra nincs szükségük – van, aki az óráját nézi, van aki fütyül, mások a nadrágjukban csörgetik a jegypultnál zsebre vágott mentolos cukorkákat – Aludj baba, aludjál, nyuszika is alszik. Este van a faluban, esti harang hallik. – placcs – egy újabb békaembrió érett gyümölcsként pukkan ki a gépbakkancsok alatt. A gyerekeket csempésző kétéltű kitépi magát a robotkarok közül, és rohanni kezd, mire az egyik egyenruhás előkapja a lézerfegyverét, és egyszerűen megsüti a fejét. A koponya úgy robban szét, mint a mikrohullámú sütőbe tett szőlőszem, zöld gané borítja be a hatalmas képernyőt, amin ismét a csípett arcú kislány hintázik levakarhatatlan medúza barátjával.

Haladjunk már, könyörgöm! – mérgelődik magában a szervcsempész, és érzi, ahogy a láz hullámai összecsapnak homlokán. Egy pillanatra elhomályosul előtte a világ, majd ismét kitisztul. Hamarosan el fog ájulni, tudatosul benne. Csak addig a kurva repülőig jutna el, ott legalább alhatna egyet. Az ölébe venne egy piás üveget, így mindenki azt hinné, attól feküdt ki. Aztán két óra út, és a reptéren már egy kocsi várja. Kívülről limuzin, belülről mentő – onnantól kezdve neki már semmi, de semmi dolga.

– Uram, jól van? – Az egyik droid az. Az, amelyik már az előbb is kiszúrta. Most aztán végem, robban szét a gondolat-gránát a szervcsempész fejében.

– Persze, csak… Csak nem bírom a béka-vért… - Nem bírom a béka-vért, ekkora faszságot hogy mondhattam, mifféle duma ez? Sebaj.

– Kérem, jöjjön velem, az orvosi szobában ledőlhet egy kicsit – próbálkozik tovább a robot.

– Igazán… Nem szükséges… – nyögi a csempész, de már érzi is, hogy elindulnak a beléültetett szervek kilökődni. Kibaszott mutáns-belsőségek – biztos, hogy azt ültettek belé, azok ilyen kiszámíthatatlanok.

Szájbavert egy utolsó meló – gondolja, s a ruhája alatt feszülő varratok elszakadnak – apró vérfoltok jelennek meg az ingén. A droid persze egyből kiszúrja. Előkapja a lézerfegyverét, és egyenest az ürge fejére szegezi.

– Kezeket a magasba! – recsegi. A háttérben álló droidok erre egy újabb altatót kezdenek dúdolni: Csij, csi, csicsija, kicsi rózsaszál, csij, csi, csicsija, aludj végre már!  A férfi a magasba tartja reszkető ujjait, az arca elfehéredik. A robot odalép hozzá, egyetlen mozdulattal szétszakítja mellkasán az inget. A várakozók felhördülnek, amikor megpillantják a három tátogó vörös sebet – mint a halak kopoltyúi nyílnak és csukódnak, vérbuborékok pukkannak, ahogy összetapadnak és elválnak egymástól a nedves ajkak. Csij, csi, csicsija, fehér jázminág, csij, csi, csicsija, alszik a világ.

–  Egy szervcsemp… – Kiáltana fel a droid, de ekkor repeszként szakadnak ki a sebből az idegen szervek. A csempész szalmabábuként esik össze, és miközben az ájulás kerülgeti, még átfut a fejét: Mutáns-szervek. Gondoltam! Azt a kurva…

A máj és a vese apró rovarlábakon rohan messzire a hideg kövön – a droidok cikázó lézersugarai feketére pörkölik mellettük a parkettakövet – kitör a káosz – néhány eltalált utas sistergő lábcsonkjait öleli, de az őrségnek nincs ideje velük foglalkozni. Repülj, repülj, lágyan, lágyan, Ringasd, ringasd lábam, lábam. A kiszakadt méh piranha fogait csattogtatja, és kígyóként tekereg a sarokban – ez a legkönnyebb célpont, az egyenruhások hamar szitává lövik, a máj és a vese azonban már a plafonon rohangászik tűlábain – mérgező vizeletet, sistergő epét köpködnek mindenkire, aki csak az útjukba akad.

Na, ezt nevezem én elcseszett melónak – morog magában a szervcsempész, és arra gondol, ha most nem húz el valahogy a helyszínről, neki lőttek. Csúszni kezd tehát a földön, mint valami csiga, a saját vérén, egyenest a kijárat irányába. A robotoknak szerencsére kisebb gondjuk is nagyobb annál, sem hogy vele foglalkozzanak. Ez persze még nem biztosíték rá, hogy ki is fog jutni innét. Érzi, ahogy fokozatosan száll ki az testéből az erő.

Gyerünk, kapd össze magad, voltál már ennél pocsékabb helyzetben is! – győzködi magát, de ez persze hazugság, ennél szarabb még sosem volt a szituáció. Mindenesetre kúszik tovább, hosszú vércsíkot hagyva maga után. Lassan elvonszolja magát a jegykiadó pult előtt, ahonnan egy mosolygó lány hajol ki, lenéz rá és így szól: – Üdvözöljük! Reméljük, jól utazott! Köszönjük, hogy a mi légitársaságunkat választotta! Látom, megsérült. Amennyiben kötött utasbiztosítást, kérjük töltse ki az egyik konzolnál a DSZNK045-ös nyomtatványt! Minden jót!

A szervcsempész felemeli a kezét, és int a kisasszonynak, majd szétválik előtte egy ajtó, és kivergődik a parkolóba. A napfény körbeöleli, valósággal elvakítja. Legalább negyven fok van, és még dél sincs. Ennyit arról, hogy nincsen globális felmelegedés. A kormány ugyan bevezette a két évszakra való áttérést a megváltozott klímaviszonyok miatt, de erről senki nem beszél. Az embert gyorsan likvidálják errefelé az ilyesmiért. A megapoliszok házirendjét nem illik megszegni.

Picsába az egésszel, meghalok – dönti el. Az oldalára fekszik, és kifejezéstelen arccal néz maga elé, várja, hogy felfedezzék végre a droidok, vagy talán azt, hogy leszálljon egy angyal az égből, és letuszakolja a torkán az altatócsövet. Kibaszott egy műtét lehet kioperálni a lelket az emberből. Tente baba, tente. A szemedet hunyd be! Aludj ingó-bingó, pici rózsabimbó! Alszik az ibolya, csicsíjja, bubujja!

Egyszer csak befordul egy fehér limuzin. A férfi alig hisz a szemének, de szólni se tud már. A kocsi megáll, és kinyílik az ajtaja. Egy sebész maszkos fickó ül a bőrülésen. A háta mögött infúziós állvány, a lábánál sürgősségi táska, félautomata vietnámi defibrillátor. A doki lehúzza az arcáról a sebészmaszkot, a szájába vesz egy szivart, és rágyújt. Majd a haldoklóhoz fordul és így szól: – Szállj csak be! Kérsz te is egyet?

 Naná baz’meg – köpi vissza amaz utolsó erejével, és kezével megkapaszkodik a limuzin küszöbében. – Mid van még?

De többet nemigen tud már kinyögni - azt még érzi, hogy egy visszavonult pankrátorhoz hasonlító fickó előbukkan az autó sűrűjéből, és behúzza az ülésre.

Sűrű köd lepi el az elméjét, olyan bíborhabos, mint a kedvenc szintetikus levese, de íze nincs, csak lüktet tőle a koponyája, ide-oda tekereg, az emlékek masszájának fuldoklásában, mígnem teljesen megszűnik minden.

Amikor ólomcsomós adagokban magához tér, az első, amit érez, valamiféle visszahúzó erő, amely térde kényszeríti akaratát. Puha, zöld fény vetődik elé a homályból, egy árnyék elsuhan, apró, mormoló zörejek a gépfenéken. Lassacskán tisztul a kép, s, habár ez lehetne a túlvilág is, érzi, hogy él. Ezt abból tudja, hogy soha nem hitt az újjászületésben, csak a precíziós orvostudományban meg a genomikában, tehát, ha újjá is született, az csak valami csoda folytán történhetett, ráadásul ugyanabban a testben. Mert már érzi a nyüszítő fájdalmat a mellkasában, ki tudja hány napos szabadságágukról érkeznek vissza az emlékek, mint őslakosok, hogy aztán kérlelhetetlenül dübörögjenek tovább lelkében.

Most már lát: a felette lévő plafont, amelyen genetikai térképek vetületeinek ábrái tornyosulnak foszforeszkálva, oldalra nézve monitorok és digitális kezelőpultok. az ágy, amelyen fekszik, minden bizonnyal hőtágulós titánszéria, amely felveszi az alakját, és egészségügyi állapotának legoptimálisabb helyzetébe helyezi őt.  Másodszorra sikerül felülnie az ágyon, mire szembetalálja magát egy fehér köpenyes alakkal, akivel kapcsolatban különös érzése támad. Rögtön ráébred, hogy ő az a fazon, aki kihúzta a slamasztikából, csak most nincs rajta a maszk.

– Nohát, megérkeztünk? – kérdezi a fazon és szélesen mosolyog.

– Hol a francban vagyok? – kérdezi vissza.

– Ó, ez a kis magánlaborom. A nevem Hidegkéz. A rendeset ne kérdezd, úgysem árulom el. – mondja a fickó, akin csak most, maszk nélkül látszik, hogy valójában milyen öreg. Meglehet már vagy hetven éves, de a testtartása és a mozdulatai meghazudtolják a korát.

 Mit akar tőlem?

– Talán inkább megköszönhetnéd, hogy megmentettem a segged! – válaszolja az öreg, aztán valami löttyöt nyújt felé, amelynek rothadt zöldség szaga van – Na, idd meg ezt, jobban leszel tőle.

– Egy fenét.

– Ha ki akartalak volna nyírni, már régen halott lennél.

– Manapság senki nem ad semmit sem ingyen. Miért mentett meg?

Az öreg felhúzza a szemöldökét, iszik egy kortyot a bűzölgő italból, aztán megint odanyújtja felé.

– Hát ebben bizony igazad van. Mocskos egy világ ez. Pont ezért van szükségem a segítségedre.

– Addig nem ismersz valakit, amíg nem tudod, hogy mit akar és miért – válaszolja bölcsen, miközben kortyolgatja a förtelmes ízű levet.  – Térjünk a tárgyra.

Az öreg elégedetten bólogat, arcrángásai szokatlanul ruganyosak, és elméje is láthatóan kitűnő.

– A melót, amit tegnapelőtt elcsesztél, a bátyám, Simaszáj rendelte. Kurva dühös volt, de aztán meggyőztem, hogy ez még jól is jöhet, már legalább is, ami engem illet. Tudod, a bátyám most szervekkel biznisszel, de régen jó volt a kotyvasztásban is.

– Kotyvasztás?

– Igen, ez-az amaz, tudod, olyan kémia meg mikrobiológia. Ahhoz kellettek neki a szervek is. Emberi DNS, egyéb molekuláris kivonatok… Nem érdekes. Szóval most elúszott a cucc. De szerencsére nincs nagy baj. Ez amolyan mellékes volt. Viszont baszottul tartozol nekünk, és ha jót akarsz magadnak, akkor segítesz is. Ráadásul még jól meg is fizetünk.

– Ó, ismerem én már ezt. Befejeztem. Ez volt az utolsó melóm.

– Majdnem az lett. De összevarrtalak. – feleli az öreg ingerülten.

– Hogy valami még nagyobb baromságra vegyen rá.

– Nem hiszem, hogy ezt fogod gondolni. Már nem nagyon van mit vesztened. A fizikai halál szélén táncolsz. És végre tehetsz valami jót is ebben az életben.

– Jesszusom, mire akar rávenni?

A magát Hidegkéznek nevező ürge most hosszasan magába mélyed. Látszik rajta, hogy amit mondani akar, igen fontos számára, ezért jól meg kell gondolnia, hogyan dja elő.

– Létezik egy vírus. Jobban mondva egy antivírus. Évek óta teszteljük, de még nem értünk célba vele. Ez az anyag képes arra, hogy újratervezze az emberi szervezetet és minden létező betegséget eltöröljön benne. De még nincs végleges formában. Rengeteg tesztet kell még elvégeznünk. És ahhoz emberek kellenek. Beteg emberek. Te is kaptál belőle. Mit gondolsz mitől lettél jobban két nap alatt? Simán elvéreztél volna az utcán.

– Teletömtetek valami vegyi szarral?

– Megmentettük az életed. De még nem ismerjük a szer utóhatásait. Teszt alanyokra van szükségünk. Van egy kocsma. Az a neve, hogy Dark Buddha. El kell vinned oda a szérumot egy öreg fazonnak, aki majd tudja, mit csináljon vele. El fogja juttatni a betegekhez. Azokhoz, akik a társadalom alján élnek. Akiknek nincs pénzük a gyógymódra. akiknek a hatalmasok, felső kaszt-béliek nem engedik, hogy túléljék.

– Miért kellek ehhez én? Vidd el magad, ha annyira akarod! – feleli, miközben kiszabadítja magát az ágy öleléséből, és talpra áll. De azon nyomban begörcsöl a hasfala, ágyékában pedig tompa szúrást érez. – A picsába…

– A magamfajták nem mehetnek ilyen helyekre. Kettes rizikófaktorú személy vagyok, állandóan álcáznom kell magam. Engem azonnal kiszúrnának a mikrodrónok vagy valamelyik hálózati kamera. Nem kockáztathatok. De téged simán beengednek.

A szervcsempész, most, hogy végre talpra állt, és már viszonylag egész jól érzi magát, végre felfogja, hogy megint mibe rángatták bele: egy újabb kétes kimenetelű utolsó melóba. Hogy szippantaná be valami féreglyuk az összes ilyen tetves bolygót, mint ez is!

 

 

A teljes verzió beszerezhető e book-on:

 

http://konyvaruhaz.info/hu_HU/mutansfile