”Ha már nagyon rosszul érzem magam, veszek egy üveg whsikyt. és írok… bármit… bármiről… senkinek!...és reggel egy halom cigarettahamut dobok a kályhába.”

 

Frantisek Hrubin: Augusztusi vasárnap

Gondolom a kopasz fazont végül csak felfalták a cápák.

Ugyan már abban sem vagyok biztos, hogy élnek-e cápák vagy egyéb húsevő dolgok errefelé, de arra elég gyorsan ráeszméltem, hogy ha a kopasz tovább vérzik, nekünk is vége. Nem lehettem valami jó biológiából sem, talán épp hogy közepesre érettségiztem, pedig lehet, hogy most jól jött volna, mert így nem kockáztathattam- Mikor már egy órája úsztunk a part felé, és lassan mögé kerültem, akkor vettem észre a vékony vércsíkot, amit maga után húzott. Azonnal döntenem kellett, és szerencsére még nem kelt fel a nap teljesen, épp csak, hogy a felszíni víz sötétebb volt azon a helyen, ahol vérzett. A többiek talán nem vették észre. Karol mindenesetre biztosan nem, mert ő a jobb oldalamon úszott a néger fickó után.

A négy az nem is olyan rossz szám egy repülőgép szerencsétlenség után, ha te is beleférsz – gondoltam egy idő után, bár még bizonyára meg voltam zavarodva a történtek miatt. Nem hiszem, hogy józanul tudtam gondolkodni, de azért valahogy mindig is a krízishelyzetekben voltam igazán elememben az életem során. Talán így lehetett most is, mert az agyam rögvest kapcsolt a cápákat illetően, és egyre csak azt néztem, hogy mikor kel fel a nap. A néger már jó messze járt tőlünk, csak a távolból föléje magasló sziklák elérésére koncentrált. Először arra gondoltam a helyszín közelében kellene maradnunk, hátha megtalálnak minket, elvégre félórányira lehettünk a leszállástól, és egy idő múlva keresni fognak, a kapitánynak pedig hátha volt még ideje vészjelzést leadni. De mikor végül minden elcsendesült, és a hullámok is nyugodni látszottak, azt vettem észre, hogy a néger, aki előttem mászott ki a vészkijáraton a víz alatt, egyszer csak eltűnt. Percekig kerestem az alakját a sötétben, melyhez szemem lassan hozzászokott, mire megláttam sziluettjét a távolban lévő part felé úszva. Pedig már azt hittem mégis megfulladt, mivel az első riadt pillanatokban a felszínre bukkanás után csak Karollal tudtam foglalkozni, rá már nem figyeltem annyira. A lány meglehetősen ijedtnek látszott, ami érthető, én viszont már akkor is valami szokatlan magabiztosságot éreztem, mintha nem is most menekültem volna ki egy az óceánba bukó repülőgépből, ahonnan az utolsó pillanatban még Karolt is sikerült kirángatnom, annak ellenére, hogy a gép belsejében minden kaotikusan lebegett és egymásnak csapódott. Emlékszem egy szőke hajkoronával borított fejre, ami az enyém mellett vetődött hátrafelé a gép farkához. Mint egy sértődött medúza, akivel rosszul bántak - vonaglott el mellettem a víz lüktetésével együtt, némi buborékplazma társaságában. Pedig biztos jó nő volt fél órával azelőtt, de most már nem tűnt annyira vonzónak. Nekünk meg aztán jó nagy mázlink volt, hogy épp a vészkijárat felé sodródtunk, meg, hogy hátul ültünk és nem trancsírozott fel a gép becsapódó eleje, meg, hogy még fel is tudtam fogni, merre van a kiút a nagy kavarodásban. A néger már az ajtót tolta ki maga előtt, mire mi ketten odakapaszkodtunk mellé, úgyhogy fél kezemmel a süllyedő repülőt, a másikkal meg Karolt szorítottam magamhoz, miközben a fickó valahogy utat nyitott előttünk. Nagyon formában volt, mert még ahhoz is volt ereje, hogy kifelé menet elővegye farzsebéből a katasztrófa zsebszótárt és további instrukciókat idézzen fel a  „Hogyan szabaduljunk ki egy óceánba zuhanó repülőgépből?” című fejezetből. Karol csak megvonta a vállát és szemével intett, hogy haladjak már. Jó nagy morajlás volt alattunk, szerintem még a planktonok is beszartak odalent, hogy most akkor mi van, minden-esetre minket ez egyátalán nem zavart, és ütemesen haladtunk a levegő felé, amelyből már egyikünk pofazacskójában sem lehetett túl sok és oxigéndús, szóval muszáj volt. Egyszer még visszanéztem lefelé, és a repülőgép roncsaira rámaró bojtosúszójú maradványhalak nyüzsgésén át láttam még a gép egy darabját lángolni, ami kicsit furcsán is hatott a víz alatt, de szerintem amúgy gyönyörű volt, hiszen nem minden nap lát az ember ilyesmit. A nyakamban puffasztott narancssárga mentőmellény összekapta magát, és kisvártatva felbukkant velem az óceán felszínén. Hát nem mondom, egy élmény volt. Mondtam is Karolnak rögtön, hogy ez majdnem olyan, mint az a vízi csúszda park, ahol egyszer többen is együtt voltunk. Akkor még egy másik fickóval járt, már nem is emlékszem, de ő biztosan ott volt. Na, azért ez a tengeri élményfürdő kicsit keményebben sikerült.

„…Caius idealista, ezt mindenki tudja. Ami azt jelenti, hogy még tudatlan. Én már nem vagyok az, ezért nem foglalkozom semmivel…

.…Ennek a világnak nincs többé semmilyen fontossága, és aki ezt felismeri, megszerezte szabadságát.”
Albert Camus_Caligula

Tizenkét hét. 
Nem rossz – egyre tovább húzom – gondolta, ahogy a vízből kilépvén felnézett a nyakigláb pálmafákra, melyek unottan dédelgették gyermekükként a sós vizet ölükben. 
Tetszett neki ez a sziget.
Nem volt benne semmi hivalkodó vagy igazán feltűnő, semmi olyan nagyon különleges, amitől jobban érezte volna magát, egyszerűen csak egy apró kitüremkedés volt a Csendes Óceán egy félreeső szegletében, és többnyire pont ebben rejlett nagyszerűsége. Itt talán nem keresik. Ettől érezte volna magát a legjobban.
Lehetséges, hogy ide már nem ér el a kezük? Hiszen még civilizáció is alig akad ezen a dombocskán, eltekintve attól a néhány vörös hasú páviántól, amelyek az erdő mélyén lézengenek. Mit számít. 
A lényeg, hogy végre olyan helyen lehessen, ahol megvetheti a lábát néhány hónapra, de most igazán: legalább négy-öt hónap, igen, hogy egy kicsit leálljon, hogy megpihenhessen. Szerette volna azt hinni, hogy most nem érik be egykönnyen, de az elmúlt két év szívére rakódott tapasztalataival felvértezve ezzel nem áltathatta magát. A folyamatos menekülés, a mindig valami más keresése, a következő lépéseket számítgató bizonytalanságérzet metsző rémülete, az áttetsző tartományok közti bujkálás, még ha oly masszív is volt a teste, akarva akaratlanul is megviselte idegrendszerét.
Nem tudta, meddig bírja még. 
Fizikailag még nagyjából rendben volt, hiszen nem földi anyagból gyúrták,- nem abból a mindenhol jelenlévő pocsék hússzövetből, ami idővel feloszlatja magát, és új formulákat követel az univerzumban. Nem. Ő más volt, de ez a másság nem jelentett hosszú távon is tartalékban tartható előnyt, vagy ahogy az emberek gondolták: halhatatlanságot. A tér önmagába fordul vissza, ahogyan a galaxisok élete porrá vedlik lendületükben. Mindenkinek meg van szabva a sorsa, előre elrendelve, úgy, ahogy azt a mindenség érdekei kívánják. Eljön az ő ideje is, lejár a szavatossága, és vége.   

„…Láttam a gazdag redőzést – és mögötte az olcsó szívet, a fösvény tekintetet. Az alattomos kezet. Ti akartok bírák lenni? Ti, akik hitványul kérkedtek az erénnyel, és akik úgy álmodtok a biztonságról, mint fiatal lány a szerelemről – és akik mégis rémülten fogtok meghalni, s azt sem tudjátok meg, hogy örökké hazudtatok?”

 

Albert Camus_Caligula

 

Rosszul vagyok.

Már megint. Sőt, vehetjük úgy is, hogy most már állandóan, méghozzá magamtól. Magamtól vagyok rosszul, az életem értelmetlenségétől, hogy nincsenek már céljaim, meg, hogy üres minden körülöttem, mintha 28 nappal később lennénk, pedig szó sincs róla, az idő még csak most mócsingolja magát meg.

Eleinte nem is igazán értettem, miről van szó, hiszen az idő is csak egy alávaló kis pojáca. Ugyancsak.

Mire értékelni, elemezni tudom a tetteimet, az életemet béklyóként fojtogató cselekményeket, már megint eltelik vagy három hónap. Ilyenformán tehát egy adott pillanatot csupán csak három hónap múlva tudok magamévá tenni – addigra dolgozza fel ez a kicsinyes húsdarab itt a fejemben, hogy mi miért történt, és hogyan lehetett volna még, ha.

Ha.

De aztán ezen persze már nem érdemes rágódni, ahogy mondják.

Ülök a Lousse-Patrionne kanapémban, és megint ezen gondolkozom.

Persze már számtalanszor gondolkoztam ugyanezen, de gyakran előfordul, hogy ismétlem önmagam, mint egy megerősítésként, hogy amit eddig tudok a világról, és úgy általában az életről, az a helyes.

Szörnyű, de helyes.

 

”Hitler mély tisztelettel viseltetik a katolikus egyház és a jezsuita rend iránt, mégpedig nem keresztény doktrínájuk, hanem az általuk kidolgozott és működtetett gépezet, hierarchikus szervezetük, ördögien ravasz taktikájuk, az emberi természet ismerete és az emberi gyöngeségeknek a hívek feletti uralom érdekében történő bölcs kihasználása miatt ..

Hermann Rauschning, 1939

 

Egy kövér pillanatban, amikor a kaktuszlé már árván megcsappant a koszos műanyagkancsóban, végre felnézett összegubancolódott gitárja felett - arcára mohón kifakadt a szokásos vigyor. Ilyenkor leginkább már csak meghunyászkodva az élettől, rendszeresen előhozakodott ósdi történeteivel, az általam is csak félig / meddig igaznak vélt sztorikkal, melyeket képes volt késő estig színezgetni. Aztán ki tudja?

Lehet, hogy mégis csak volt valami megfoghatatlan üzenet abban, amit szavai hordoztak, néhol egészen elképzelhetőnek tűnt az a sok mese, melyet már / már összeesküvés elmélet szinten gyártogatott nap, mint nap, aztán fogta a gitárt, és dalba öntötte némely történetét, vagy legalább is a téma lezárásaként elénekelte a felettünk lebegő tanulságot.

Gyerekfejjel mindent máshogy értékeltem, mint most, így hát nem is csodálkozom azon, hogy mennyire hatottak rám a vele töltött aszott órák. Egy tizenkét éves fiúnak minden érdekes, ami az őt körülvevő látható világon kívül létezik, Ernesto pedig nagy világjáró hírében állt.

Persze akkora már megöregedett, s vöröstövises kaktuszlevet szopogatva tengette napjait egy szál gitárja, no meg persze az én társaságomban. Egy saját maga által összetákolt faviskóban lakott a Bondengo túloldalán, s mint a legtöbb idetelepült neohippi, ő is csak a legszükségesebb életkörülményeket tudhatta magáénak, egyszerű puritán módon élt. Egy kergére koptatott alumínium lábosa volt csupán, mindent ebben készített el.  Reggel általában lefőzött egy jó adag zöld matét, aztán csak ült a kihajtható vászonszékében egész délelőtt.  Megetette a csirkéket, elvetett néhány magot, de igazából lomha idilljét nemigen zavarta semmi, hiszen a domb, amelyen lakott, a város túloldalán magaslott, aztán sértődötten belefolyt az Andokba.  Egyetlen, apró kavicsokkal kirakott utacska vezetett fel viskójához, ahol még áram sem volt,(1972 - őt írunk) de én általában az erdőn keresztül jártam fel hozzá.

Szuszogásféle.

Olyan kis halk periódusokban ismétlődő háromszori szusszanat, amit az ótvar levegőindikátor kifúj magából minden egyes alkalommal az altatókabin nyílásakor. A rendszer beindul, a dehibernáló panelek felizzanak, minden a helyén. Három perc múlva ébredés.

Csak ez a borzalmas hang ne lenne – ami már csak azért is zavar, mert minden bizonnyal ehhez társítom a magamhoz térésemnél szokásos bódultságomat - na igen, mindig is rossz kelő voltam, és ezen még ez a kémiailag vezérelt altatórendszer sem tud segíteni túl sokat.

A fenébe! A végén még elkésem, ha nem térek magamhoz azonnal. Pedig igazán kár lenne ezért a mai napért, hiszen ha úgy vesszük, ez a mai nap megismételhetetlen. Mint minden egyes másik. De most másról van szó. Ha erről lecsúszom, legközelebb megint csak tíz év múlva ünnepelhetek, amit felettébb sajnálnék, mert a tíz éves évfordulón is ott voltam, és az is remek volt, gondolom most sem lesz másképp. Ritka alkalmak ezek, sokan közülünk mégsem értékelik, micsoda vakbuzgó ellenállás. Nem árt, ha az ember néha kifejezi háláját és odaadását a felette állóknak, akik a helyes irányba terelték az életét.

Különben is mi lett volna belőlem, ha nem jönnek a trákok? Egy naplopó senkiházi, egy utolsó tróger, aki egyik napról a másikra él alkalmi munkákból, mert kitaszítottá vált, és a háborúban szerzett sérelmeit szorongatja magához éjszakánként, a meg nem értés, az emberek, akiknek fingjuk sem volt arról, hogy miként is zajlott az ott, hogyan hullottak a velem egykorú srácok, mint a legyek, ott Berlin alatt. Ezek csak ültek az irodáikban a szánalmas elmaradott-ságukban, azt játszván, hogy ők a világ urai, mozgatták a harctereken a bábukat, mint sakktáblákon: hatvan ember irányít hatvan milliót, mindig is így volt ez, úgy tűnik, de most megkaptátok, most már ti is érzitek ugyebár. Ugyanazt teszik veletek is, mint amit a ti elődeitek tettek az emberiséggel évezredeken át. Milyen érzés? Igenis hálás vagyok nekik.