1

 

Fogom a kezét a párkányon át.

Kiszakadnak a valaha volt szocreálzöld ablakrács elbóbiskolt rozsdaforgácsai jól megszokott helyükről, és szélesen mosolyogva hullanak alá a másodikra. Fogaik közt boldogság-légáramlatok süvítenek vissza felém, nézem, hogy magatehetetlenül zsibbadnak el fröccsöntött pillanataim, amelyeket előre megvettem már a benzinkúton. Néhány muskátli piros levele is megszédül, és tudom, hogy ezt A. nem szereti, úgyhogy szólok neki, hogy most már másszon vissza. Kérdően néz rám azokkal a nagy bárány szemeivel. Végül szót fogad, és magától felkapaszkodik a párkányra, aztán összesűrűsödik, és átpréseli magát a rácsokon. A zuhanyzó felé tart. Elnézem meztelen testét, hosszú, kecses lábait, ahogy végigvonul a szobán, és arra gondolok, még mindig milyen jól néz ki, így szülés után is. Hallom, ahogy csobog a piros víz a zuhanytálca érdes felületén.  Persze mániákusan ügyel testének tisztaságára. Még az ilyen viszonylagosan jelentéktelen alkalmakkor is, amikor látogatóba megyünk a rokonsághoz. Álcázott boldog-talanságba eregetett családi viselkedésterápia, idillkurzus havonta legalább egyszer. Ahogy az elvárható egy ilyen fajta családból származó lánytól, mint A.

Megpróbálom hasznossá tenni magam, mert tudom, hogy mindjárt kitör a balhé, ezért inkább felöltöztetem B.-t. Nem megy egykönnyen, hiszen jól tudjuk, hogy az ilyen három éves testek mennyire kezelhetetlenek.

 

A fürdőszoba ajtajának sekélyen futó fénycsíkját egyszer csak megtöri két folt, amelyből előbújik egy-egy fehér nyúl - még jó, hogy nem túl kövérek- és tompa muszogással elfut a konyha felé. A. kilép a fürdőből, és sietős öltözködésbe kezd. Mindjárt ebédidő, és ilyenkor még segíteni is illik a nagyinak az előkészületekben. Megnyom hát egy gombot a falon, és az idő másfélszeres sebességgel kezd haladni. Tisztára még párhuzamos keresztcsíkok is vannak, mintha videoszalagot pörgetnénk egy ’88-as Siemens lejátszóban. Jómagam is felállok hirtelen, és a tükörbe nézve megigazítom hárommilliméteres hajamat, miközben arra gondolok, mennyire le van játszva már százszor ez a nap is, hogy csak úgy húzza a szalagot. Előre látom a szokásos erőltetett kézfogásokat, bárgyú mosolyokat hogyvagypetikém?- mindenki bólogat, a csirke közben megsült.

Remélem a kutya időközben megdöglött legalább, mert különben nem tudom, hogyan jutok el a verandáig. De lám, A.máris üzemkész állapotba hozta magát, bespricceli a melle közét a Bvlgarival, és kezembe nyomja a kocsi kulcsát. Lehajtom a maradék Sztolicsnajámat és rászánom magam, hogy végigcsináljam ezt a vasárnapot.

Odalent a sebváltónál már izgatottan sorakoznak a szivárványszínű karácsonyfák, hogy újra hintázhassanak egy jót, és én meg is szerzem nekik ezt az örömet. A.-nak meg azt, hogy már megint úgy teszek, mintha élvezném az egészet, persze majd barátságosan elbeszélgetek mindenkivel, és úgy teszek, mintha érdekelne az, hogy mi van velük. Ó igen, és persze a sporteredmények. Meg, hogy mennyire elromlott az idő a hétvégére. Vajon lesz eső? Az ablakpárkányon egymás hegyén-hátán birkóznak a kivénhedőben lévő cigarettacsikkek, aztán a győztes lesz a mai hamukirály.

Természetesen már azon összeveszünk az első sarkon, hogy milyen zenét hallgassunk. Naiv nőies megfontolásból az olyan elkerülhetetlen slágerekre szavaz, amelyekből folyton csöpög a nyál, sablonosra untatott szöveggel, üzekedő semmitmondással, míg én ostobán éneklem vele a közhelyes szólamokat. Látja rajtam, hogy nem élem bele magam túlságosan, ezért a vasúti kereszteződésnél már meg az a baj. A nagykanyarban felveszünk egy stoppos gyerekülést, ami pont jól jön, mert így legalább bele tudjuk rakni B.-t, aki közben szintén az idegeimre megy folytonos hiszti-granulátumaival. Át a felüljárón lenézek az autópályára és látom, ahogy zebramintás pályamunkások festenek fel fehér festékes pamacsaikkal nyúl sziluetteket az elválasztóvonal helyére. Mindjárt megérkezünk.

A falu határát jelző meggyötört helységnévtábla fejét vakarva hőköl meg jöttünkre. A kopott kiskapu előtt lelassítok, és nagy levegőt véve kihúzom a gyurmapuha slusszkulcsot. A kerítés rácsain át pasztellkukorékolt kutyanyál ellipszisek pankrációznak a motorháztetőre.

Az eb, láthatóan még él, úgyhogy sietősen hozzátapadok a veranda falához, magam előtt tartva B.-t védekezésképpen, de még így is több ízben belemar az 501-es Levi’s-embe. Mégis sikerül valahogy eljutni a bejárati ajtóig, amit igyekezetemben majdnem rácsapok A.-ra, pedig nem hiányzik most egy orrműtét finanszírozása.

A szűk bejárati folyosóról - ami az ilyen régimódi parasztházaknál egyébiránt gyakran előfordul – betoppanunk a konyhába, ahol már javában piknikeznek a zsírszemcsék a plafonon. Állott rántott húsos olajszag prüszköli ki magát a hatvanéves gázrezsó szülinapját ünnepelve. A rozzant bútorelemek szemöldöküket felvonva tekintenek ránk, új jövevényekre.

Nagyi a megbántott konyhakő mozaikkockáin táncol, és persze most sem ismer meg. Nekem támad a botjával, és segítségért kiállt. Az utánam beeső A. minden erejét latba vetve próbálja megállítani, miközben én a csapásai elől lehajolva megállapodok egy vonalban a telázsin székelő házimacska álmos szemével. Mire a szomszéd szobából odacsődülő rokonság nagy része a konyhába érkezik, nagyi már túl van a nehezén, és kiszáradt, vén ajkaival csücsörít balról. Egyél valamit fiam. Inni? Sört? Nem iszom, vezetek mama. Van alkoholmentes is. Na persze. Egyél már.

A faliórán felkunkorodik a nagymutató, és szájba veri a kisebbiket, mire az sírva is fakad. Bekapok egy csirkealsót csak a békesség kedvéért, mire két mézes krémes pimasz kuncogásba kezd. Bemutatok nekik.

A main hall-ban már folyik a velős eszmecsere. Miután a felduzzadt rokonság mind a nyolc férfi tagjával kezet ráztam, leülök a legkevésbé fárasztó mellé, és meg sem szólalok. B. elkezdi kergetni a macskát, amely megrémülve ugrál ide-oda a konyhában, s néha hozzánk is beszalad. A. megcsoffadt unokanővérével, C-vel cseveg, aki a második baba előnyeit ecseteli. Anyád.

D. jóízűen vedeli a sört, minek folytán időnként a szája is habzik, hiába a szájkosár. Pedig ő belvárosi zsaru volt, tudhatná. Hitler-bajusza a megtévelyedett rendőrfaj egyedi vonása, mely óhatatlanul kiütközik modorán is. Melodrámákat mesél az életéből, én meg az erkélyen lévő marihuánabokromra gondolok. A társalgást E. lelkesen hallgatja, annál is inkább, mivel rendőrhallgató az egyetemen. Nemsokára őrmester lesz. Folyik a nyála kifelé a szájából, ahogy figyel, én meg őt figyelem, ahogy figyel. Néha odapillantok B.-re is, aki épp a kandallón mászik felfelé, pedig tudtommal nincsenek is hüllőkezei.

Az ebédkatonák tartalékosai épp most másznak fel a Matyó hímzéses terítőn, én meg egyre jobban kezdek izzadni az élőhalottak között.

Menjünk ki rágyújtani. Menjünk. F. már kint áll, és lihegve vár minket, ő „A” dohányos a napi két dobozával. Hétvégén még elszántabb, mert akkor a család elől menekül ötpercenként a verandára. Unja az egészet. De nem tesz semmit. Csak szabotál.

A neonzöld szemű újfullandit bal kezemben egy seprűvel tartom vissza a folyamatos támadástól, miközben rágyújtok egy Stuyvesant-ra. Ekkor van az, hogy tüntetésképp megérkeznek társaságunk jól szituált hölgy tagjai is, hogy perceken belül megkezdődhessen a vita a nagy temetőbe kimenésről. A szokásos sztori. Ki visz kit, mikor, akkor most hány szál virág legyen. A zsivaj percről-perce csak fokozódik, ahogy a konyhafolyosó kiöblögeti magából A.  kikívánkozó rokonságát. A fejemben folyamatosan a Final Countdown dallama forog körbe és körbe megállás nélkül. Olykor csakugyan a legelképesztőbb hanghullámok tapadnak rám levakarhatatlanul egész nap, újra meg újra becsusszanva koponyám parányi kis lékein. Ez a végső visszaszámlálás a születésem óta tart.

A délutáni parasztpiknik lassacskán egy megyei szintű népgyűléshez hasonlít, és én pont ott állok a közepén, a nagy tölgyfa tövében.

Már senki nem veszi észre, amikor az orvul rám leselkedő dögnek arzént szórok a kabátzsebemből. Megelégedéssel nyugtázom, hogy perceken belül rózsaszínül habzó szájjal elvonul a disznóólak irányába. Próbálom hasznosan eltölteni az ily módon megfeneklett időt, ezért jómagam is hátranyargalásztok a kertbe, gyűjteni ezt-azt az esti vacsorához. Lássuk csak: petrezselyem

~jó lesz a tejszínes garnélához előételként ~

De ahhoz kell még fokhagyma is. És íme.

Kapor:

~ma esti főételünk a lazac kapros burgonyával~

Ezek az újkrumplik is megfelelnek.

Az udvar felől újból felsüvít a vénasszonyok sakálüvöltése, F. az 5745. cigarettáját nyomja el a kerti  konyha falán. Ijedten összenézünk, majd elfordulunk egymástól, tudván, mi valahol hasonlítunk egymásra. Kilógunk a díszes kompániából, vagy legalábbis szeretnénk. Az idő mindkettőnk számára lajhársprintet vág le ezen a délutánon. De végre történik valami.

Kivonulás a temetőbe.

B. összefutkossa a sírok közti gereblyézést, aztán rá is lép egyre, minek folytán velőtrázó ordítás szakítja félbe a temető áhítatos csendjét. Fekete ruhás öregasszonyok kurvaanyáznak a harmadik sorból, és elkezdik felölteni dzsúdós szerelésüket.   Letesszük a virágokat, és nem nézünk a szemükbe. Időputtonyos elmélázás a sírok felett, óhatatlan meghatódás. A. megpróbál sírni, de nem sikerül neki. Tovább biztatom.

Na ezt legalább gyorsan megjártuk, jöhet a vurstli.

Rögvest a temető melletti utcában helyezkedik el az évenkénti hagyományos Búcsú idejének sátorgarmadája, úgyhogy csak gyalogolnunk kell egy kicsit. A sarkon már megjelennek az első hazafelé igyekvő trákok, ahogy rovarszerű kezeikkel próbálják egyensúlyban tartani a holo - lufikat. Sok béna kisebbségi – gondolom, aztán rágyújtok egyStyvesant-ra. Elérjük a Búcsú helyszínét, ami egy félutcányi kirakodóvásár mindenféle kacattal: galaktikus jóskártyák, átionizált varázspálcák, használt kriptonit sugárvetők, ilyesmi. Csupa felesleges trák holmi, semmi humánus. De azért beállunk a sorba egy adag féregburgert enni, amihez mi más illene jobban, mint egy korsó epres sör. D. már meglehetősen spiccesen érzi magát, hovatovább jól lerészegedett, úgyhogy megpróbálom megtartani egyensúlyában, mielőtt rádől a japán céllövöldések pultjára. Sajnos mégis sikerül neki, ezért kénytelen vagyok leadni vele pár lézerlövést, különben a ferdeszeműek sértésnek veszik az egészet, aztán majd még jól szétvagdosnának a katanájukkal. Atyaég, D. milyen bénán lő, F. meg sem próbálja, a többiek meg wasabis – zöld teás pattogatott kukoricát majszolgatva röhögnek a virtuális körhinta melletti padon.  A. egy hatalmas sencha levéllé változik, amint felhörpintem a második epres sört. Lövök néhányat F. helyett, minek folytán bezsebelünk egy plüss trák katonára mintázott babát. Legalább B. jól járt.

Mielőtt D. összeesne az utca közepén, elejét véve a problémáknak, kikísérem az autóhoz, és a többiekkel együtt visszafuvarozom a dédihez. A nap lemenőben, mire rátalálunk mamára a kertben, ahol épp elásni készül az ebet. Halványlila kerozint önt a tetemre, aztán begyújtja az egészet. Közben F. elszív újabb két cigarettát. Azt hiszem, ideje indulnunk, itt már semmi érdemleges nem történik. Nyálas jókívánságokat kierőltetve elköszönünk az időközben megköpült társaságtól, aztán irány a sztráda. B. elalszik még a felüljáró előtt, mint ahogy az várható is volt.

Mivel tudom, hogy ez esetben legalább tizenegyig fent lesz, hazaérvén felrántok egy fél kólacsíkot, hogy jobban menjen a Legózás. Mikor B. felébred, Pókember épp lenyomja a krokodilember Dr. Connorst a Cartoon Network-ön. B. izgatottan vetődik a világító doboz elé. Miközben A. laptopozni kezd, elvonulok egy kicsit maszturbálni, azzal az ürüggyel, hogy fürödni megyek.

Minden mikropillanat feltorlódik az elmémben, önző megrázkódtatás csurog rám, és én tudom, hogy ezt akarom mindenek felett.

A forró zuhany kissé felébreszt. A tus szirmaiból ömlő folyam felpezsdíti a bőrömet / bekenem magam mentás tusfürdővel alul is, hogy szinte csípjen. Rögtön utána még el is beszélgetek Mary Jane Parkerrel hogy jobban aludjak. Közben felteszek egy korai Dijf Sanders számot az elmélyülés fokozására. Egy Nyugat - Német Faber Castell ceruzával felírom a noteszembe, hogy ne felejtsek el virágot venni holnap A.-nak a házassági évfordulónkra, miközben a fehér özvegy már totál beüt.

Na lássuk csak: felveszem kamerára, amit délután összeépítettem B.-nek a gyerekszobában, és elmagyarázom mi miért került épp oda, ahova. A mesekönyvek félig kilógva a polcokról tágra nyílt szemekkel kíváncsiskodnak a vállam fölött.

De végül akárhogyan is húzom, eljön a vasárnap esti nagymozi ideje, ami vélhetően most is egy-két éve látottblockbuster lesz. De lám, az Azumit adják: Aya Ueto csúcsformában. Csodálkozom egyet, aztán sietősen bebújok a paplan alá, és a fal felé fordulva magamba roskadok, miközben szanaszéjjel kaszabolódik fél Japán: újabb vasárnapot éltem túl.

2.

Sárgaláz gyötör az erkélyen.

Sokkos állapotban vagyok az ébredéstől, májam pedig elégtelenül érezvén magát szentségel és félreköp. Talán mégsem kellett volna tegnap már azt az utolsó Sztolicsnaját letolni, hiába mondtam G.-nek, hogy ne töltsön. Már számtalanszor megfogadtam, hogy semmi alkohol, csak Mary Jane-el kollaborálok, és mégis. Ezek a borzalmas illemek, amikor emberek találkoznak, és akkor jön az erre muszáj inni egy kupicával.

Most meg itt csöpögnek az elhullott legyek az eresz alól az arcomba. Az üveg dohányzóasztalon átlátva számlálom őket a csempén: 5745 darab. A szél felhozza a bazsalikomkommunák vergődésének testes illatát a kertből, mire a senchámmeghűl annyira, hogy bele merjek kóstolni. A zöld teát soha nem iszom forrón, inkább langyosan. Jót is fog tenni ez így kora reggel.

Észreveszem, hogy a hamutálban bújócskát játszanak az eldobott cigarettacsikkek, de többnyire nem megy jól nekik. Még alig kelt fel a nap, ezért hangulatfokozásként egy aromagyertyát égetek a teraszon, aminek nagyjából semmi értelme. A gyertya csonkján már kökörcsinkeringőt járnak az olvadt viaszlakók, ahogyan vesztüket érezve duhajkodnak a forróságban. Bőrömön halált megvető bátorsággal kapaszkodnak fel a libabőrturisták, nem ismervén sem embert, sem istent – csak másznak tovább.

Egy szál semmiben szívom a Stuyvesant-om a szedelődzködő napba bele mélyen, a tejfeles füstcsíkok pókhálókat kaszabolnak a támfánál. A család még odabent alszik, de előre látom, hogy még így is A. lesz  jobban elfáradva egész nap, pedig ő már tízkor lefeküdt, én meg hajnalig filozofálgattam barátaink és a Fehér Özvegy társaságában.  Tudom, hogy még vagy másfél óra, mire ilyenkor vasárnaponként magukhoz térnek, s azonfelül is B. lesz az első - kicsit bekapcsolja még a Cartoon Network-ot, kókadozik a Micimackó mintás takarótenger alatt, majd kirohan hozzám a szobámba, hogy menjek vele Legózni.

De ezúttal minden felsűrűsödik, mintha telihold mászkált volna tegnap éjjel az égen, és a harmadik cigi után mozgolódást hallok a szobából. Bevonszolom magam, adok egy jóreggelt puszit mindkettőjüknek, aztán elmegyek lezuhanyozni. A tus szirmaiból ömlő folyam felpezsdíti a bőrömet / bekenem magam mentás tusfürdővel alul is, hogy szinte csípjen.

Reggeli helyett egy fél narancs.

Mint később kiderül ez nagy hiba, hiszen éhesen soha nem vagyok partiképes, hovatovább óráról órára nyáladzó vadállattá vedlek. De megint ellazulom az egészet, és csak útközben veszem észre, hogy már megint nem ettem azzal az ürüggyel, hogy majd kibírom odáig. Mindig ez van, amikor családi délutánt tartunk az üzletközpontban.

Kisvártatva az autó sebváltónál sorakoznak izgatottan a szivárványszínű karácsonyfák, hogy újra hintázhassanak egy jót, és én meg is szerzem nekik ezt az örömet A.-val természetesen már azon összeveszünk az első sarkon, hogy milyen zenét hallgassunk. Naiv nőies megfontolásból az elkerülhetetlen slágerekre szavaz, míg én inkább egy korai Dijf Sanders koncertfelvételt hallgatnék. A vasúti kereszteződésig ezen vitázunk, aztán a nagykanyarban felveszünk egy stoppos gyerekülést, ami pont jól jön, mert így legalább bele tudjuk rakni B.-t, aki közben szintén az idegeimre megy. Át a felüljárón lenézek az autópályára és látom, ahogy zebramintás pályamunkások festenek fel fehér festékes pamacsaikkal nyúl sziluetteket az elválasztó csíkok helyére. Mindjárt megérkezünk.

Az üzletház bejárata feletti tetőteraszon Pókember épp lenyomja a krokodilember Dr. Connorst, de még sikerül beparkolnunk, mielőtt a déli szárny összedől a küzdelemben. A parkolás nehézkes, de kifizetődő, ha a felső szinti bejáratnál talál helyet az ember. Ezúttal sikerül is. Felcsatolom B. síléceit, hogy épségben eljuthasson a bejárati tolóajtóig, és én is szöges cipőt húzok. A távolság harminc méter lehet, de nem árt ha elővigyázatosak vagyunk az ilyen csúszós trákszőnyegeken.

A plázában a szokásos kaotikus tömegárubuzgalommal feszülnek a színes textíliák az üzletek kirakataiban, melyek párhuzamos vágással jobbról és balról is zakatolnak mellettünk. Rögtön a belépő folyosón egy információhalmazzal teletömködött, folyamatos áramellátású doboz kiáltozik újabb vendégért, de mi kegyetlenül elsétálunk mellette.

B. persze megint nem bír magával, ahogy ez lenni szokott, így a kényelmetlenségérzéssel meglocsolt kínos nevelési szándék elkerülhetetlen velejárójává válik a hasonló ívű kiruccanásoknak, és ez nem kis örömömre szolgál. Türelmemet már hónapokkal ezelőtt elvesztettem valahol a kertben még. Homlokomon vörös izzadtságcseppek versenyeznek műlesiklásban, amelyik előbb leér a nyakamig, pontot szerez. Ettől ingerültté válok. Próbálom visszatartani B. akut hisztizését, szabálytalan hangulat elváltozásait, kellemetlen helyzeteket teremtő megnyilvánulásait, de már a éttermi részen vereséget szenvedek. A mozgólépcsőn már simára boronált türelemmel nézek ki a szemgolyóimból, ittassá válok a sablonmozdulatoktól, klón mondatoktól. Még arra is rávesznek, hogy hetedszerre is megnézzem azt a tetves akváriumot, miközben már előre tudom, melyik oldalon milyen színű halak vannak. A cápák épp aprított szörfdeszka törmeléket reggeliznek, szójavérrel. Egy szakállas fazon a ráják termében katasztrófafilmet forgat.

Az ajándékboltban megveszekedett cerkóf hűtőmágnesek duhajkodnak a fehér fémlapokon, az egyik véletlenül a zsebembe ugrik fejest. Még nem vagyunk elkésve a filmről, úgyhogy lesz idő a gyereket beadni a megőrzőbe, ahol kedvére kalózkodhat, amíg mi művelődünk. Merthogy nem minden hétvégén adnak távol-keleti filmeket egész nap. Ezt ki kellett használni. A mi jegyünk szerint az Azumi fél óra múlva kezdődik. Igazán remek darab. Aya Uetocsúcsformában.

A gyermekfelügyeleti megbízás űrlapjára egy Nyugat-Német Faber Castell ceruzával felírom a telefonszámomat, aztán még látom B.-t, ahogy golyóágyúként belerohan a gyerektömegbe: vékony kezecskék és lábacskák száz fokos szögben repdesnek keresztbe.

Filmelőzetesként leadják a Versus béna bemutatóját, ami alapján az sem fogja megnézni a filmet, aki eddig elvetemült rajongónak számított. A.-nak el is megy a kedve az egésztől, majdnem bele is fojtja magát a sajtszószba, de amikor megemlítem neki, hogy holnap meg Wong Kar-Wai filmeket adnak, újult erőre kap, és épp időben tér magához a kezdéshez.

A mozivászon jó kondiban lévő fénypamacsai házimeccset játszanak szivárványszínű teniszütővel majd’ két órán keresztül. A szamurájlányok öltözéke a japán gimnazisták egyenruhájára hajaz, amitől aztán fel is áll egy darabig, és hiába próbálom lenyugtatni magam, hamarosan azzal az ürüggyel, hogy pisilnem kell, egy unalmasabb résznél elvonulok a toalettre maszturbálni.

Minden mikropillanat feltorlódik az elmémben, önző megrázkódtatás csurog rám, és én tudom, hogy ezt akarom mindenek felett.

A film története közben jócskán előrehalad, de még visszaérek a véres részekre.

Egész tűrhetően csapkodnak felettem a vasárnap változó hangulatú hullámai. Kiváltom B.-t a megőrzőből, és látom, hogy a háttérben vértócsákban vonaglanak az apró kis matrózok, meg néhány ellenséges kalóz. Falábú Jack elvonul, mert a thai konyhán épp frissen sült garnélákat osztanak. Veszünk is belőle párat. Emellett vacsorára csomagoltatok még pirított tésztát is, hogy A.-nak még főznie se kelljen. Bosszúból kitalálja, hogy menjünk le az alagsori diszkontba bevásárolni. Én már inkább mennék, de mivel úgyis mindig a nők döntenek, ezért nem vitázom sokat. Az üzlet igazán egyedi. Olyan, mint a másik ezer az országban.

De már észrevettem, hogy minden hipermarketbe más típusú emberek járnak. Lássuk csak. A SPAR vagy CORA kicsivel drágább, mint a többiek, viszont szebb a környezet és a jó minőségű termékek vannak nagy választékban, azért a tehetősebbek járnak oda nagyrészt. Láttam már ugyan szakadt alkeszokat is S takarékos kétdekás rummal, de nem ez a jellemző. A Penny Market meg a TESCO a buta arcú idióták lelőhelye. A félnótás birkanemzedéké, akik bénán vezetnek, és egyátalán nem azért vesznek Suzukit, mert olcsó, hanem mert minden sorsszerű. A dolgok megtalálják egymást, vonzódnak egymáshoz, mint a mágnes két oldala. Így hát a TESCO-ba értelemszerűen vademberek járnak. Csúnyák és göthösek, arcuk együgyű, és jobb, ha meg sem szólalnak. Ha időnként mégis normális, kellemes küllemű emberek tűnnek fel ilyen helyeken, az csak azért van, mert nem volt nyitva semmi más a városban. Ők a kivételek, akik szemtanúi lehetnek a visszamaradottság diadalának.

Sietek, ahogy csak tudok. Én vagyok a mentőkötél, ami kiemeli a csomagot a veszélyzónából.

Közben plutónium pajzsomat magam mellett tartva folyamatosan fogom fel a rám zúduló közönyt. Sikeresen eljutunk a pénztárig, ahová hegyi trollok merészkedtek le barlangjaikról ma estére kasszázni. Három éticsiga húz el a kódleolvasó bíbor sugara felett. Menekülés tovább. A Navaho dohányáruslány megjátszva mosolyog, de aztán már azt sem, amikor meghallja, hogy hét tekercs Rizzla papírt kérek.  A központi tolóajtóig 11,6 –ot futok a kék/fehér/piros bevásárlószatyrokkal, és pont ezzel az idővel lettem megyei ezüstérmes 100 méteres síkfutásban, a szakiskolában. Újra fent a felszínen.

Időközben a Hold is felkéredzkedett a látóhatárra, és máris azon foglalatoskodik, hogyan túrja ki a Napot a helyéről. A parkolóban kávészünetnyi keresgélés a sorok között, míg aztán sikerül megtalálnunk a fehér nyulat a baloldalon. Nem vagy valami bőbeszédű ma apa. A felüljárón hangyakaptárnyi tumultus, a lejátszóban ismét a fülkárosodásig játszott népmesés gyerek Cd kolompol. Csak nyugalom.

Az életünk egy autósztráda. Egész végig ott szöszmöszölünk a mindennapos torlódásokban, hogy aztán a lehajtó sávra térhessünk. Sohafölde kapuja végre megnyílik. Balról-jobbról gyermekkorunk fái már úgy öregesen, de még kacsintgatnak ránk, meg néhány kurva is a körforgalomnál / gyere édes.

Olyan szilvalekvárt kenegetnék rájuk, mint amilyet később a pirítósra otthon - persze, hogy feleszik a pirított tésztát. Csak a petyhüdt bambuszdarabokat hagyják meg tunkolni. Ostorcsapáshegynyi élcelődés A.-val az esti filmen. Mert végül akárhogyan is húzzuk, eljön a vasárnap esti nagymozi ideje, ami vélhetően most is egy*két éve látottblockbuster lesz. B. harmadszori felszólításra sem hajlandó fogat mosni, ezért bemegyek a szobájába és megerőszakolom az egyik összerakós játékát. A mesekönyvek félig kilógva a polcokról tágra nyílt szemekkel kíváncsiskodnak a vállam fölött. Bosszúból sietősen bebújok a paplan alá, és a fal felé fordulva magamba roskadok: újabb vasárnapot éltem túl.

 

3.

Koszos, áporodott, halott zokni szag.

Oxigénfojtott levegő szédeleg, és időnként kitántorog a szobából, megvonva ezzel a józanság utolsó csepp reményét is. Kócos fejünk felett az órák óta huncutkodó levedlett mámorpárlatok ripacskodnak fáradhatatlanul, felkenve a hajnalra egy elmaszatolódott szivárványt, ziháló szemünk mögött felkapargatva az álmok sarát, hogy ide-oda forgolódva a tölgyfabetétes kanapén, sehogyan se sikerüljön mélyre zuhannunk.

Olyanok vagyunk, mint egy masszív törkölypárlaton átvonuló szentjánosbogárhad: zizegve keressük a bejáratot az álmokból a valóságba, remegve és csuromvizesen ébredünk, ajkunk peremén szikkadt sivatag-délibábbal, homályos szemgolyóink véreres belvizein túlról magunkhoz térő öntudattal.

Apró kis pontok a földgömbön télapópiros pöttyök Nyugat- német Faber Castell ceruzával bejelölgetve, milliónyi izzó hedonista kukac, nők és férfiak, párok, gruppok, feketék és fehérek, fiatalok és már nem annyira fiatalok, megszámlálhatatlan pislákoló fényjel a soha fel nem ébredni vágyók világában.

Akik még egy ideig elhiszik, hogy lehet másképp, hogy mégis van értelme, és ez a néhány hétvégéről alattomosan néhány évre táguló meddő öntudatlanság keresés talán végül mégis megoldáshoz vezet, és ahogy a fények felgyúlnak, mi végre látjuk majd, hogy mi van a meder alján.

De persze most sem sikerül.

Csak egy újabb felpauzált éjszaka igen, csak a nagy piros gomb megnyomása a falon újfent pár órára. De most újra vissza kell találni a megjelölt útra, ahogy illik. Sziszeg a sötétség az ajtó alatt beszűrődve a korai nyár tegnap estéről leöblögetett maradványairól, amikor egyszerre már nem bírom tovább. Felpattanok, mintha jó kialudtam volna magam, pedig nyilvánvaló neonzöld számok állnak a mikrohullámú ételmaradványos ujjlenyomataiban bővelkedő kijelzőjén:

7.12

A család még alszik, de előre látom, hogy még így is A. lesz  jobban elfáradva egész nap: bevillanak a jól ismert mozdulatai, lomha mozgása, vibráló nyöszörgése, mikor másnapos. Délután még simán bealszik majd egyet, amire én már sehogyan sem leszek képes, mivel a gyomromból az ereimbe felszívódott, a hasfalamon megtapadt amfetamindaraboknak jócskán elég a három órás pihegés, talán még az is sok.

De mintha a test már felismerné a belé furakodó idegen jövevényeket, s legyintene egyet megszokásból: ó, ezt már ismerem. Volt már nálunk vendégségben. Így aztán évről évre, hónapról hónapra egyre inkább ellenállóvá válok mindenre, amit magamba szedek, s így harminc felett elcsodálkozom a természet körülfonó masszívitásán. Olyan ez, mint egy képlet, amibe a megfelelő értékeket helyettesítve ki kell, hogy jöjjön a végeredmény: ébredés.

Tudom, hogy még vagy másfél óra, mire ilyenkor vasárnaponként magukhoz térnek, s azonfelül is B. lesz az első - kicsit bekapcsolja még a Cartoon Network-ot, kókadozik a Micimackó mintás takarótenger alatt, majd kirohan hozzám a szobámba, hogy menjek vele Legózni. Tehát nagyjából negyven percem van – rakosgatom magamban az időt össze, miközben vizet kezdek forralni a citromfüves senchámhoz. Negyven perc, remek, az sok idő, az elég jól hangzik, most már csak végig kell futtatni a lépéseket magam előtt. Eltelik a másfél perces áztatási idő, unottan rázom ki a felpuffadt rozsdazöld levélkéket a kukába a bambuszszűrőből. Vacogni kezd a fogam. Pár pillanat az egész. Nem ártana egy kalcium tabletta. Rögvest találok egyet a teásdoboz mellett. Ez jó, már csak egy kis C-vitamin szükségeltetik, hogy megússzam reggeli nélkül, és valahogy elvegetáljak délig, mert enni még úgyis képtelen vagyok. Kibotorkálok a szobámba, apránként megszokva a sűrű massza sötétjét, a másik kettő ütemes szuszogása mellett. Az erkélyről hallom, ahogyan a csalogányok szemtelenül ébredeznek a kertben. A fejemben folyamatosan a Final Countdowndallama forog körbe és körbe megállás nélkül. Olykor csakugyan a legelképesztőbb hanghullámok tapadnak rám levakarhatatlanul egész nap, újra meg újra becsusszanva koponyám parányi kis lékein. Ez a végső visszaszámlálás a születésem óta tart. Magamra zárom a szobám ajtaját, nehogy valaki meglepjen a későbbiekben. A monitor csipás képernyőjével sértetten vágja haptákba magát régóta nyekergő íróasztalágyán: látszik rajta, hogy még aludna tovább, ha tehetné, de nincs több pihenés, megjött a főnök.

Nagyon halkra véve felteszek egy Dijf Sanders lemezt, valamelyik klasszikust a koraiakból, aztán leheverek a puffra és rágyújtok egy Stuyvesant-ra. Az enyhén sercegő dal ismert harmóniája lassacskán visszaránt a tegnap estébe, a kaleidoszkópban ringatózó tömeg közé, a lábam önkéntelenül felveszi a zene ritmusát, és toporzékolva jártatja magát, miközben az e-mail-jeimet böngészem. Semmi különös. Az üzenőfalon a szokásos korán kelők: ismert arcok, akik ilyenkor szintén nem bírnak aludni, vagy nagyjából még csak most értek haza valami afterról. Én most már csak a saját kis afteromba süppedve merengek azokról az időkről, amikor még jómagam is megfordultam a második menetben eldugott faházakban közeli erdők ismeretlen útjain, vagy valamelyikünk szobájában, ha éppen elutaztak a szülők. Véget érhetetlen rumlimezők királyai voltunk felvérzett orrsövényekkel, aszalt gumivá mállott lufidarabokkal a zsebünkben, mélyülő filozofálgatásaink közepette mereven bámulva cigarettáink földre hulló parazsát.

És volt, akinél mindig akadt papír.

Felfedeztük magunknak a saját kis Summer of Love-unkat egyik nyárról a másikra, telente meg dohos gyárépületekbe vissza-húzódzkodva. Húsvétra fehér nyulat sütöttünk, Karácsonykor meg Mikuláspörköltet tunkoltunk

Tunk. Tunk.

De aztán az idő szükségszerűen minket is lóvá tett. Elhittük, hogy önmagunkon kívül más is fontos lehet számunkra, hogy meg kell osztanunk azt a temérdek előre pácolt pillanatot valakivel, hogy tartoznunk kell valahová, valamihez. Új nemzedékek jöttek, és mi pislogva álltunk meg a ring szélén, mint akik nem fogták fel, hogy ma este már új bajnokot fognak avatni mindenképp, úgyhogy jöhet a kispad. Kissé kiégve botorkálunk most még az öltözőben, hátha visszahívnak, hátha jók leszünk még valamire, hiszen a tapasztalat bennünk mozog, velünk van mindörökre, mi már tudjuk azt, amit emezek még csak sejtenek. De mindez persze semmit nem ér, hiszen hiába is próbálnánk meg tanácsot adni neki, vagy rájuk szólni, hiszen mi sem hallgattunk senkire, csak azért se. Sántikálva próbáltunk meg talpon maradni az érvényesnek vélt úton, és bár nemegyszer direkt kiléptünk a sorból, most mégis rá kell jönnünk, hogy már rég rajta sétálunk. Ők meg egyszerűen. Drasztikusan felsűrűsödik a rendszer, és minden ami vele jár, önmagát táplálja, eteti nap, mint nap előre egyre gyorsabban, egyre többet. Végtelen határokon mozog a masszivitás.

A kishűtőből előveszem a Sztolicsnaját és töltök magamnak. Már jóleső borzongással nyelem le a második kortyot, miközben megpróbálom lefuttatni magamnak a tegnap este történteket:

 

H.-nak elolvadt a szájában az utolsó lufi, és kimerült arccal jelzi, hogy elfogyott. Kibontsuk a másik palackot is? Szerintem már ne. Hajnali fél négy van öregem, már csak a robotok maradtak, azoknak meg már mindegy. Nincs már pénzük úgy sem, egy rakás lufit eltoltak. Jól van, nekem mindegy, igyunk egy vodkát, aztán húzzunk. Álljunk meg még a parkban elszívni egy dzsoját. Van nálam dobozos sör. I. hazament? Úgy láttam már korán kibukott. Meg sem várta a drum & bass szettemet, pedig direkt miatta szúrtam be ma. Hozd a palackot, én fizetek. / Ötszázból kérek. Csá, szevasztok, holnap délután vagytok? Eljönnék a cuccokért. Jó, majd bemászom legfeljebb. Kutyát kössétek meg hátul. Múltkor is megharapta J.-t, mikor betrippezve hazajöttek a fesztiválról. Lépek. Gyere.

 

A gomolygó füstből Mary Jane Parker lép elő, és masszírozni kezdi a hátamat. Érzem, hogy arcom bal oldalát megcsapja egy hőhullám, aztán kissé izzad a tenyerem is, miközben érzem, hogy lassan ismét hatalmába kerít a vágyódás. Az amfetamin általában kellemes mellékhatású szerelmi kényszere. Márt évek óta, minden ilyen este végeztével, minden egyes átvergődött hajnallal megállíthatatlanul tör előre a kanosság. A drog felpezsdíti a vérem. Jobb helyeken ilyenkor nagyokat kamatyolnak maradék kólacsíkokat nyalogatva egymásról, de nekem marad a négy falam, meg a két kezem. De nagyjából egy is elég. Muszáj tovább serkentenem a boldogsághormonokat, még, még. Kezembe veszem bizsergő farkam, miközben betöltök egy Audrey Bitoni videót. Két lábam kitámasztom, amennyire csak bírom az íróasztal két oldallapjával, aztán szépen lassan maszturbálni kezdek. Beleképzelem magam a fazonra nyírt fazon helyébe.

Minden mikropillanat feltorlódik az elmémben, önző megrázkódtatás csurog rám, és én tudom, hogy ezt akarom mindenek felett.

Halkan elélvezek, egyenesen bele az 5745. papírzsebkendőbe, amit erre a célra használtam. A gyomrom elkezd korogni, de aztán iszok rá még egy kis teát, és fél óráig megint minden rendben. Elzsibbadva szívok el még egy cigit, aztán úgy döntök, iszom még egy vodkát is  Aztán meghallom B. kiabálását a szobából. Felébredtek.

Bevonszolom magam, adok egy jóreggelt puszit mindkettőjüknek, aztán elmegyek lezuhanyozni. A tus szirmaiból ömlő folyam felpezsdíti a bőrömet / bekenem magam mentás tusfürdővel alul is, hogy szinte csípjen.

Reggeli helyett egy fél narancs. Bőven megteszi, miközben Pókember lenyomja a krokodilember Dr.Connors-t. Zsibbadnak a szemeim is már, mire legózni kezdek, de most még jól is esik, mert miközben elbágyadtan rakosgatom a birodalmi lépegetők fejét a helyükre, érzem, hogy egyre inkább magamhoz térek. A vitamin már beütött, minden puszta kémia csupán, ami részint irányítható.

Inkább elmosogatok, csak, hogy csináljak valamit. Közben A. hajat mos és kókadt mosódmedveként járkál ide-oda a lakásban.

A délelőtt vidáman telik, és még mindig nem vagyok éhes. De nagyon jól tudom, hogy egy körül kezdek majd lelassulni, és vészesen kifogyni az energiákból, hogy testem majd fel-háborodottan megállj-t parancsol, ezért inkább kimegyek a szobámba és belenyalok a mélyhűtőből előkotort átlátszó zacskócskába. Ez jó lesz kora estig, aztán már úgyis mindegy, jöhet az esti film, amely hullámain majd úgyis elalszom.

Eljön az ebédidő.

Rémálom.

És persze megint rakott krumpli van, ahogy eddig valamiféle sorsszerűség által szinte mindig, amikor valamit beszedek. Szerencsére egyre ritkábban, csupán ha a helyzet vagy a kihűlőben lévő lázadásom apadó kitartása úgy kívánja: két–három havonta, ami nevetséges, ha a mai gimnazisták narkózási szokásait vesszük, pláne ha hozzáképzeljük még Steven Tyler vagy Hunter S. Thompson életútját is. Öreg, megcsoffadt éjfélhuszár vagyok én is csak, aki már megtanulta hol a határ, és be is tudja tartani a sebességet. És most ők szintén megtanulják, még ha közben egyik-másik el is hull.

Alig bírom lenyelni a falatokat. Szájpadlásomat dühös burgonyahóhérok kaszásai tépázzák, hiába jönnek be balról a kovászos uborkák. Jobb, ha lepihenek.

Kiballagok a kertbe a medencéhez, miközben az újfullandi feje beszorul a kiskapu lécei közé. Belevetem magam a vízbe, hogy észhez térjek. Szétcsap a hideg, pedig tudom, hogy legalább harminc fokos. De legalább magamhoz térek. A három villányi habzsolásnak álcázott paprikás krumpli még így is mázsás súlyként nehezedik a gyomromra, amely alkalmasint tágulni próbál, de valami belülről nem ereszti. Lemegyek a víz alá, megpróbálok a medence aljára tapadni, mint valami rája, és próbálom odaszögezni a testem az érdes padlófelülethez. Várom, hogy fogyjon a levegő, hátha itt maradok, hátha nem sikerül a visszatérés a felszínre. Játszom az idővel, ami közben mégis megszűnik létezni. Ott vagyok, ahol a helyem van. Múló pillanat vagyok csupán a kozmoszok sercenésnyi összekoccanásában, mégis jól érzem magam. Ott vagyok, ahol lennem kell. Minden a megfelelő pillanatban történik, úgy ahogy az energiák összeploccsannak rajtunk, s mi sodródunk velük a következő helyszínre.

Felbukkanok a felszínen.

Megkapaszkodom a medence oldalában, miközben megpróbálok ráállni mindkét lábammal B. vízi deszkájára, de ez a tribord most nem egyszerű feladat. Végül valahogy sikerül, és ezen felbuzdulva körbe vízisíelem a babmedencét. Rögvest belefáradok, úgyhogy inkább kimegyek tekerni egyet a napernyő alá, mely most már alaposan elmerült mai munkájában, izzadva fogja fel a ránk leső napsugarakat. A. kiszabadítja a blöki fejét a lécek közül, miközben belépnek a kertbe B-vel.

Megpróbálom lekötni magam egyDürrenmatt krimivel, hogy teljen az idő, és az agyam is kapjon enni végre.

A délután lomhán telik, lassan mindenki elszunnyad rajtam kívül a kertben: a kutyák oldalra dőlve nyüszögnek álmukban, miközben lábuk lelóg a garázs palatetőjéről.

Egyre képtelenebb vagyok felfogni és összerakni magamban az olvasott szavakat, minden olyan gyors de egyben lassú is. Hullámokban váltja egymást a mindent betöltő boldogság és a nyüszítő fáradtságérzet. Leteszem a könyvet, de nem adhatom meg magam az alvásnak: agyam felvonszolja testemet az emeletre a laptopomért, amin nézhetnék valami filmet.

Az Azumit választom eredeti rendezőiben - Aya Ueto csúcsformában.

Szanaszéjjel kaszabolódik fél Japán. Inkább átkapcsolok egy trák csatornára az interneten.

Az este megtébolyult makacssággal nehezedik rám, hogy mindjárt felökleljen. A medencében olvadozó klórtabletták unatkoznak.

A levegő még mindig párásan melegít, de most már ideje megindulni.

Mert végül akárhogyan is húzzuk, eljön a vasárnap esti nagymozi ideje, ami vélhetően most is egy két éve látottblockbuster lesz. B. harmadszori felszólításra sem hajlandó fogat mosni, ezért bemegyek a szobájába és megerőszakolom az egyik összerakós játékát. A mesekönyvek félig kilógva a polcokról tágra nyílt szemekkel kíváncsiskodnak a vállam fölött. Bosszúból sietősen bebújok a paplan alá, és a fal felé fordulva magamba roskadok: újabb vasárnapot éltem túl.

 

4.

Az átszűrt, lefejtett, vegytiszított, ám még így is oxigénhiányos levegő a falra szelet szellőzőrendszeren át napijegyre adagolva ömlik felettünk. Hömpölygő cukrozatlan létmassza, mely kávé helyett gőzölög be pórusainkba. Először én térek magamhoz persze, és arra gondolok, milyen jól esne most egy sencha tea az erkélyen, de rögtön rájövök, hogy ez csak szervezetem feltételes reflexe a múltra, amely már nem tekinthető megerősítő jellegű ingernek, ezért az érzés el is múlik. Japán teát ugyan töménytelen mennyiségben lehet még kapni, de ha az erkélyre kimegyek védőruha nélkül, akkor meg is lesz A. reggelije, csak be kell valamivel kampózni a cuppanós kis húsmaradványaimat.

Tudom, hogy még vagy másfél óra, mire ilyenkor vasárnaponként magukhoz térnek, s azonfelül is B. lesz az első aki megfoszt sohasem volt szabadságomtól, és vélhetően a Cartoon Network-ot kéri majd reggelire csokis zabpehellyel. De aztán igyekeznünk kell. Déli tizenkettőre megérkezik a transzferjárat, úgyhogy jobb ha máris kiveszem az eperszörpbe pácolt felszálló jegyeket a hűtőből, hogy addig még meg tudjanak száradni. Nem ártana egy kalcium tabletta. Rögvest találok is egyet a teásdoboz mellett. Ez jó.

Bekapcsolom a kistévét a konyhában.

A reggeli felkelős műsorban Ázsiai Uniós tinédzserek maszturbálnak tamagocsiprüttyögésbe hajló zajokra egy kör alakú forgószínpadon. Mind a hat fiú és lány fejében egyszerre villan fel, hogy:

Minden mikropillanat feltorlódik az elmémben, önző megrázkódtatás csurog rám, és én tudom, hogy ezt akarom mindenek felett.

Átkapcsolok az időjárás jelentés csatornájára, hogy megnézzem, milyen idő várható a felszállásnál. Feltehetőleg A. már végignyálazta az összes létező információbázist az időjárással kapcsolatban, de mivel szánt szándékkal nem figyeltem rá, így most leköthetem magam. Kinyitom a hűtőt és egy Lego emberke integet a Világ Legjobb Kakaójának durván kifeslett kartondobozából. Egyelőre félreültetem a lapsajtok tetejére, aztán nekilátok reggelit készíteni. Az étkezőasztalon a tegnap esti kenyérháború győztes morzsái vánszorognak el vérző kezekkel, sebes lábakkal, néhányuknak még feje sincs. A. keresztrejtvénye félig lelóg a sarokról, mintha pár kenyérmorzsa azon gyakorolta volna a toronyugrást. A papír tetején oldalt egy EU szabvány ceruza, amit az átszerveződött egykori Faber Castell cég gyárt még mindig. A sorokra nézve azt veszem észre, hogy A. majdnem megfejtette már az egész oldalt, csupán egy függőleges kis sorocska hiányzik. Ezt is alig venni észre, a mű szinte tökéletes, de mire a rántottám elkészül már meglehetősen nyugtalan vagyok, hogy mi lehet az, amit A. nem tudott megfejteni. Kisvártatva a kérdés elé vetem magam. Korai XXI. Századi japán film egy szamuráj hősnőről, öt betű. Ez könnyű. Azumi. Az egyik legjobb kelet-ázsiai mozi. Aya Ueto csúcsformában. Ezt nem tudni. Lesz mivel bosszantanom A.-t. Pedig egyszer láttuk is együtt, mikor még B. kisebb volt. Kellett is emlegetni. Máris hallom, ahogy bent megszólal a televízió szlogenje, aztán B. már fel is kiállt, hogy gyere apa, a Pókember a mai részben lenyomja a krokodilember Dr. Connorst. Inkább kihagyom, és a rántotta után desszertnek bedobom az utolsó cigarettajegyem a fali konzolba, hogy dobjon még egy Styvesant-ot így elutazás előtt. Most már igazán megérdemlem. Végre eljött a nagy nap, itt hagyjuk ezt a napalmfészket.

Meg is indulok zuhanyozni, de meglepetten látom, hogy B. már alattomosan megelőzött.

Elnézem meztelen testét, hosszú, kecses lábait, hallom, ahogy csobog a piros víz a zuhanytálca érdes felületén.  Persze mániákusan ügyel testének tisztaságára. A fürdőszoba ajtajának sekélyen futó fénycsíkját egyszer csak megtöri két folt, amelyből előbújik egy-egy fehér nyúl - még jó, hogy nem túl kövérek- és tompa muszogással elfut a konyha felé. A. kilép a fürdőből, és sietős öltözködésbe kezd.

Most már igazán én jövök. A tus szirmaiból ömlő folyam felpezsdíti a bőrömet / bekenem magam mentás tusfürdővel alul is, hogy szinte csípjen. Ettől aztán polkát kezdenek el járni a gondolataim, morajlik felfele a múlt, felidézem a pillanatokat, rendszertelen időbeli ugrásokkal kéredzkednek fel a megmerevedett momentumok, meg, hogy ez alatt hányszor is beszélgettem Mary Jane Parkerrel is, amíg végül le nem lőtték, látom, ahogy fehér özvegyek dobják oda magukat utolsónak, aztán jön a ferde szemű milícia és felnyalja a tömbházak szélét is. A. hangja térít magamhoz, hogy most már ideje lenne lekódolni a poggyászokat, hát akkor meg igyekezzek.

Gyorsan bedobok még néhány szivárványszínű karácsonyfát a kisebbik bőröndömbe, hogy legyen, ami majd emlékeztet az egykori otthonra, aztán ettől úgy meghatódom, hogy szinte képtelen vagyok egyedül felöltözni. Végül B. rám húzza a hőálló azúrkék kevlárdresszt, és kezdek egyenesbe jönni.

Mire a transzferjelző csengő megszólal, és jelzi, hogy az már a kettővel előttünk lévő sarkon jár, nekikészülődünk. Mindenki fogja a maga kis cókmókját és nekiindul a liftnek. Én egy néger rabszolgával vitetem le a holmimat. Kilépünk a tömbház főbejáratán, és egy pillanatra megcsap minket a bűzös levegő szaga. Egyre csak romlik a levegőminőség, az már igaz. Oda is lépek az egyik villanyoszlopra rögzített oxigéndúsítóhoz, hogy felfrissüljek. Perceken belül megérkezik a légbusz. A tulakodás megkezdődik, de végül sikerül feljutnom a kalauzrobot elé, ahol felmutatom a kártyákat, és beljebb zsúfolódunk. A jármű halkan felzúg, és útnak indul. A kaluzrobot persze már az első sarkon összeveszik a diszpécserrel, hogy milyen zenét szolgáltasson az utasoknak, és végül egy korai Dijf Sanders dalnál kötnek ki, ami pont ideillik. A mindenhol egyforma házak egymás után követik önmagukat, mintha egy kifogyhatatlan festékkel szürke csíkot húznánk a végtelenbe. A transzferjárat most már lassan húsz perce zakatol, az emberek mereven bámulnak kifelé a nagy semmi egyformaságába.

Át a felüljárón lenézek az autópályára és látom, ahogy zebramintás pályamunkások festenek fel fehér festékes pamacsaikkal nyúl sziluetteket az elválasztó csíkok helyére. Mindjárt megérkezünk.

Innen már látni is lehet a monstrumszerű űrhajók sziluettjét a tűző napon keresztül is, bár még csak a kilövőbázis kapujához közelítünk. Tucatnyi trák őr vár minket a bejáratnál.

A tömeg akkurátus odafigyeléssel letódul a légbuszról, és a mozgó járdára veti magát. A csoportok felveszik a járda beilleszkedési ritmusát: szépen sorban, egymás mögött, feszes egyformasággal suhognak a szkafanderek, mindenki szürkében. A rovarszerű trákok emberi nyelven szólva hozzánk terelgetnek mindenkit a megfelelő irányba. A zümmögő járda egyenesen a 40-es jelzésű állomáshoz visz minket. Jókora tömegáram folyik keresztül egymáson mindenfelől látszólag kusza összevisszaságban, mégis valamiféle meghatározhatatlan bogár rendszer szerint. De igazán mindegy már. Én már csak a csomagjaimra figyelek, nehogy valami külvárosi bunkó felkapja az utolsó pillanatban. Ezektől a majomivadékoktól minden kitelik. Egyre melegebb lesz, ezért a menet meglehetősen sietve halad már, a bogarak is idegesek. Nekik sem mindegy ez az utolsó néhány nap. Tudósaik persze bizonyára aprólékos gondossággal számolták ki, hogy mikor jön el az idő, de még ők is tévedhetnek, habár rövid együttélésünk történelmében erre nem sok példa volt eddig. Talán egyedül az ember túlélőképességét nézték el csúnyán, ami viszont úgy fest, hogy végezetesnek bizonyul. Azt hihették, hogy az emberiség az ő irányításuk alatt nem teszi tönkre lakóhelyét, nem változtatja sivataggá vagy jégtengerré az egyetlen helyet, ahol megvetheti lábát, nem vágja maga alatt a fát, befejezi önpusztító életmódját. De határozott módszereikkel, csökönyös energiatakarékoskodásaikkal csupán halogatni tudták az elkerülhetetlent, ami most bekövetkezett: a föld elhasználódott. Ideje költözni.

A. szerint már évekkel ezelőtt meg lehetett a terük erre az esetre is, hiszen bár az emberi környezet szennyezést vissza bírták szorítani alacsony értékre, önmaguk salakjára nem gondoltak. Az életfeltételeikhez szükséges argonnal mára mérgező mértékig szórták tele a levegőt, az ezzel járó környezetbeli elváltozások pedig lakhatatlanná tették mindkét faj számára ezt a bolygót. Így már egészen más lett a helyzet, s az Uniós Kormány a ’67-es Che Guevarás lázadás óta először került olyan helyzetbe, amikor reális esély mutatkozott arra, hogy feltételeket szabhasson az odáig egyeduralkodói döntéseket hozó Trák Kormánnyal szemben.

Ideje költözni. A trákoknak a Vénuszon is szükségük lesz emberi munkaerőre az argon bányászásához, hiszen undorodnak az efféle munkától, meg aztán csápjaikkal csak nehézkesen tudnak ilyen jellegű munkát végezni. Nehéz kezelni az argonbontó gépeket egy egyszerű trák zsoldos számára.

B. szájtátva bámulja a fölénk tornyosodó komphajót, nyaka már majdnem 180 fokos szögben elhajlott, csak a csúf szkafander menti meg fejét a mellépottyanástól. Nem is tudom, de olyan érzésem van, mintha valami régi, hatvanas évekbeli sci-fi filmben lennénk. Furcsa Előáztatott jelzőfények pislognak a közeledő hajó oldalán körbe, lilás árnyalatuk melegséget áraszt szét a sűrű emberi ködben. Csöndesen morgó óriásunk hasára az 5745-ös sorszám van felfestve. Jó néhány hajó indul még a világ minden részéről, hogy evakuálja a két fajt a földről. Pár ezer idős és gyógyíthatatlan ember állítólag itt marad, de erről pontos adatokat nem közölt egyik kormány sem – vélhetően legjobb belátásuk szerint ítélkeztek, mint mindig. De mi most végre elmegyünk. Az utolsó vasárnapunk a földön. A föld utolsó vasárnapja.

Ahogy felszállunk a beemelő rámpára, és lassan befolyunk a gépezet résein, a külső folyosókon halkan szól a zene az apró hangfalakból: ezt ismerem is: a Final Countdown az.