„…Láttam a gazdag redőzést – és mögötte az olcsó szívet, a fösvény tekintetet. Az alattomos kezet. Ti akartok bírák lenni? Ti, akik hitványul kérkedtek az erénnyel, és akik úgy álmodtok a biztonságról, mint fiatal lány a szerelemről – és akik mégis rémülten fogtok meghalni, s azt sem tudjátok meg, hogy örökké hazudtatok?”

 

Albert Camus_Caligula

 

Rosszul vagyok.

Már megint. Sőt, vehetjük úgy is, hogy most már állandóan, méghozzá magamtól. Magamtól vagyok rosszul, az életem értelmetlenségétől, hogy nincsenek már céljaim, meg, hogy üres minden körülöttem, mintha 28 nappal később lennénk, pedig szó sincs róla, az idő még csak most mócsingolja magát meg.

Eleinte nem is igazán értettem, miről van szó, hiszen az idő is csak egy alávaló kis pojáca. Ugyancsak.

Mire értékelni, elemezni tudom a tetteimet, az életemet béklyóként fojtogató cselekményeket, már megint eltelik vagy három hónap. Ilyenformán tehát egy adott pillanatot csupán csak három hónap múlva tudok magamévá tenni – addigra dolgozza fel ez a kicsinyes húsdarab itt a fejemben, hogy mi miért történt, és hogyan lehetett volna még, ha.

Ha.

De aztán ezen persze már nem érdemes rágódni, ahogy mondják.

Ülök a Lousse-Patrionne kanapémban, és megint ezen gondolkozom.

Persze már számtalanszor gondolkoztam ugyanezen, de gyakran előfordul, hogy ismétlem önmagam, mint egy megerősítésként, hogy amit eddig tudok a világról, és úgy általában az életről, az a helyes.

Szörnyű, de helyes.

 

Arra is rájöttem, hogy ezek a „felfogások” amikor végre szervezetem összerakja a képletet, és megérti a múltbéli történések miértjét, hasznosságát, vagy haszontalanságát, szóval ezek az időegységek tömörödnek, minél idősebb leszek. Csecsemőkoromban például bizonyára csipetnyit sem fogtam fel abból, hogy mit miért csinálok, és milyen következményekkel járhat ha esetleg mondjuk lelököm nagyanyám Fabergé tojását a dohányzóasztaláról, tehát, hogy úgyszólván minden tettemnek következménye lehet, amiért többek között, de legfőképpen mégis csak nekem kell vállalnom a felelősséget. Természetesen a szüleim amúgy türelmes idegrendszerének módszeres felszámolására nem emlékszem, habár ez is inkább csak apámra volt jellemző, aki el is mesélte egyszer hihetetlen csíny-tevéseimet, amikor a jövőmet illetően vallatóra fogott az egyetem utolsó karácsonyi szünetében. Arra viszont nagyon is jól emlékszem.

Ekkora még mindig nem volt elég tömör az agyam fent említett eseményfeldolgozó képessége. Nem, mintha gyengeelméjű lettem volna valaha, csak hát egy tizennyolc éves végzőst nem feltétlenül az foglalkoztatja, hogy milyen lesz a jövője. Bár nekem úgy tűnt, hogy rajtam kívül látszólag mindenkit ez érdekel, csak engem nem. Csak később jöttem rá, hogy ők is csak úgy tettek, mintha. De én legalább nem hazudtam magamnak.

De ők meg mintha tudták volna, merre akarnak elindulni az életben (egy év múlva nagy részük pályát változtatott), mintha nagyon is tisztában lennének nevetséges elképzeléseikkel, mintha ismerték volna már önmagukat.

Pedig nem tudtak még semmit.

Ahogyan én sem, de azt legalább már tudtam, hogy még nem tudok, ők viszont legalább akartak.

Aztán lassacskán elkezdtem tudni.

Rájöttem például arra, hogy szüleim kapcsolata korántsem a rózsaszín idillbe burkolódzó eszménykép, mint amit tizennyolc évig próbáltak elhitetni velem. Felismertem, hogy a kapcsolatok nagy része csak az elviselésről szól, vagy jó esetben is csak arról, hogy önmagunk életvonalát néha támogassa, kiegészítse a választott társ, minek folyamodványa legtöbbször pont az ellenkezőjéhez vezet, vagyis voltaképpen alávetjük magunkat a társadalom, a házastárs, vagy a gyerek által elvárt kötelezettségeknek, miközben néha magunkra is jut egy kis időnk. Ezt akkor még csak szellemileg tapasztaltam, és megfogadtam, én máshogyan fogok viszonyulni a kapcsolataimhoz. Mindig őszinte leszek, bármennyire is kegyetlenek legyenek a másik fél számára érzéseim. Mivel azonban a pattogatott kukoricán, és átlátszó romantikus illúziókon edződött társadalom jó része nem így gondolkodott, többnyire előbb-utóbb mindig egyedül maradtam semmire sem használható őszinteségemmel

Közben meg a médiából nyihogva ömlött a hipnotikus szenny, meg az elferdített plázs imázs, ez esetek kilencven százalékában nem valós szövegkörnyezetben.

Mégis ki beszél így?

Fulladoztam a valóságtól.

A Mónika show-nak épp megint lent volt a nézettségi mutatója, ezért a műsorhoz alkalmazott „felkutató” emberek összeszedtek vidékről néhány szilaj parasztot (főként dakota IQ harcosokat), akiknek ötezerrel többet fizettek, ha balhéznak a műsor alatt. Rögtön tele is lett romákkal, mert ők amúgy is sokan voltak és épp ráértek. Aztán meg mindig történt velük valami.

Még székdobálásra is sor került.

Egy kora tavaszi estén, mikor a tél már kellemetlenkedő, és már-már illetlen nyomása alól felszabadult virágok és fák hányaveti módon lélegezni kezdtek, és rakoncátlanul prüszkölték magukból az ébredező élet szagot, apám bejelentette, hogy az USA-ban kapott munkát. Nagyszerű lehetőség, szinte kihagyhatatlan. Mivel azonban anyám számára Wyoming állam túl messzinek tűnt, és amúgy is épp túl jóban voltak, úgy döntöttek, külön életet élnek ezután. A válást nem sürgették, mondván, majd kialakul, mindenesetre apám elutazott, én meg az egyetem utáni nyáron rögvest utána is repültem, nem lévén jobb dolgom.

Úgy volt, hogy csak a nyarat töltöm kint a végtelen vidéki mázba mártogatott kisvárosban, ahol apám, haditechnikai eszközöket előállító cége lebzselt, ennek ellenére nehezen akaródzott elszakadnom a szépen lassan belém ivódott amerikai mentalitástól, míg végül sikerült elhalásznom egy állást a cégnél. Az egyetemen tanultak számomra itt nem sokat segítettek, de legalább megvolt a német, meg az angol nyelvvizsgám, és ennek tényében felvettek nemzetközi konzultánsnak. Valamiért nagyon ragaszkodtak apám szakértelméhez, becsben tartották a messziről jött idegent (vagy csak jól megtömte a munkaügyis csajt, akit később én is, de csak módjával), miközben tudását a legteljesebb módon kiaknázták. Így hát engem is örömmel maguk közé fogadtak, minek eredményeként a következő két évet a világ körbeutazásával töltöttem.

Eleinte fel sem fogtam, mekkora mázlim van. Odaát fenntartás nélkül elhitték, hogy tudásom kifizetődő lehet. Ezt addig még sohasem tapasztaltam, nálunk kiröhögtek volna. Semmi dolgom nem volt, csak, hogy rábeszéljek fontos, és befolyásos embereket arra, hogy amit a cégünk művel, az végső soron az emberiség javát szolgálja. Mivel vallástalan is voltam, mindenféle lelkifurdalás nélkül árultam a halált.

Voltam az araboknál és számos alkalommal a Távol-Keleten. Találkoztam az USA védelmi miniszterével.

Tárgyalásokat folytattam félig legális katonai szervezetek vezetőivel a kontinens számos pontján. Egész jól éreztem magam.

Dél-Koreában egy szivárványszínű falakkal teletűzdelt bárban belebotlottam egy érdekes, kedves lányba.

Már azt hittem beleszeretek, amikor kiderült, hogy transzvesztita. Pedig jó kis feszes mellei voltak, meg gyékénybarna szeme, de ruhája alsóbb rétegeit felfedve megint át kellett rendeznem az emberek megismerésére vonatkozó elképzeléseimet. De legalább jól szopott.

Ekkorra már annyira sűrű lett helyzetértékelésem önismerő képessége, hogy bármi történt is velem, rögtön tudtam, hogy miért történt. Mindent a jövőmet befolyásoló árulkodó jelnek tekintettem, és gyakran aszerint cselekedtem. Néha meg nem tudtam eldönteni, hogy ez most jel, vagy sem, és, hogy melyik irányba is menjek akkor. Mindenesetre jól elvoltam magammal, csak közben rájöttem, hogy mennyire egyedül vagyok. Akkor még nem éreztem, hogy ez egy meghatározóan végső állomás bizonyos emberek életében, ahonnan nincs szabadulás.

Először is egy eszelős, krómozott Lexussal jártam, és folyton dőlt a pénz, de annyi, hogy nem tudtam mit kezdeni vele.

Amíg emberek élnek a földön, addig mindig lesznek háborúk, így hát nekünk mindig lesz eladnivaló termékünk, amire vevőt is találunk majd.

Ennek folytán borzalmasan meggazdagodtam.

Anyámnak havonta küldtem haza juttatást a jövedelmemből, időnként, ha épp arra vitt az utam, tettem egy kis kitérőt hazám felé.

Épp megint válságban volt az ország, az emberek pedig még mindig önzőek és túlbuzgóak voltak egyszerre.

Úgyhogy tovább is utaztam Moszkvába, hátha érdekel valakit a portékám. És érdekelt.

Itt aztán rengeteg vodkát megittam.

Írtam is e-mailt apámnak - aki addigra rövid idő alatt a cég egyik legmagasabb beosztású emberévé nőtte ki magát – hogy kéne venni egy vodkagyárat.

Miután eladtam néhány ballisztikus rakétát a csecseneknek meg Moszkvának is, hazatérvén ismét előhozakodtam a témával.

Apám nem díjazta annyira az ötletet, mivel ő inkább a fahéjba fulladt Bourbon-re esküdött. Ellenszenvem az amerikai társadalom iránt ekkora érett be. Pedig eleinte jólesően szívtam magukba a kultúrájukat, de hamar rájöttem mekkora tahó birkák,  aztán mikor a Who Wants to Be A Millionare egyik adásában egy szőke picsa azt hitte Európáról, hogy egy ország, meg, hogy nálunk akkor mindenki éhes, akkor elszakadt valami bennem.

Talán az emberiségbe vetett hitem türelmének egy jó vastag szála.

Azért is vettem egy vodkagyárat. A disznók meg zabáljanak csak XXL-es hamburgert.

Ekkora már annyi pénzem volt, hogy egészen egyszerűen tényleg nem tudtam mit kezdeni vele

Csodáltam is az időnként szottyos golfpályákon összeverődő kollegákat, hogy mi az ördögöt tudnak még izgulni a pénzükért. Úgy tűnt, mintha folyamatosan pénzügyi zavarban lettek volna, pedig csak arról volt szó, hogy a hét végi tőzsdeingadozás miatt épp nem százötven, hanem csak száznegyvenkilenc milliárdjuk volt.

Én viszont élveztem az életet, és nem foglalkoztam a pénzzel.

Szóval vettem egy vodkagyárat Novoszibirszkben, amit aztán jócskán átalakítva feltöltöttem vizezett finn vodkával, és komoly marketing-munkával bevezettem a piacra.

Az orosz konkurencia szerint ez nem volt annyira vicces.

Egyszer megpróbáltak befenyíteni, de aztán tájékoztattam őket, hogy a tulajdonukban lévő robbanóanyagok mind az én gyáramból származ-nak, így hát jobb, ha visszafogják magukat, ha a jövőben akarnak még vásárolni.

Merthogy akkoriban az éppen sután szétesett szovjet államokban mindenki fegyvert vásárolt: fiatal és öreg, politikus, meg utcagyerek, egyszóval mindenki. Még az öregasszonyok is, akik a dácsákat takarították.

Volt ott minden: kiszanált tigristankok ölelkeztek bölcsőnyi scud rakétákkal, bársonyos M16-sok jártak keringőt az utcákon nehéz markolatú Browningokkal, meg vállról indítható Boozookákkal.

Akkora Panzelschreckenennel rohangált az összes paraszt, hogy egy idő után fel sem tűntek az ABC falához támasztott fegyverek, amit a szombati bevásárlásra érkezett asszonyok kint hagytak az üzlet előtt.

És én, kapcsolataim révén mindent be tudtam szerezni.

A vodkagyár innentől kezdve zökkenőmentesen működött.

Hatalmas pénzeket zsebeltem be.

Arrafelé ugyanis amellett, hogy fegyvert vett, közben mindenki vodkát is ivott. Úgy itták, mint csonttá aszott topmodell lányok az Eviant a nyolcvanas évek végén.

Meg sem ártott nekik.

Eljártam néhány irodalmi felolvasóestre, hogy tovább fejlesszem az általános iskolában belém tömködött orosz tudásomat. Itt folyton Dosztojevszkijjel meg Tolsztojjal jöttek.

Ki nem állhattam ezt a két vén idiótát, akiről mindenki áradozott. Tolsztoj még csak-csak elment (Bár a Háború és Békét a mai napig az egyik legelolvashatatlanabb műnek tartom Goethe Faustja mellett) - a Kreutzer szonáta például kifejezetten megnyerő stílusban és eszmében íródott – de a másik öreg rókát már csak egykedvűen félretoltam. Inkább a kortársakra figyeltem: Bolmat, Szpektr, Ulickaja és a többiek

A PR részlegen délutánonként kecsesen libbenő Anyecska alakja viszont annál inkább megigézett. Vettem is neki egyBVLGARI parfümöt karácsonyra, mire bájosan a nyakam tövébe lehelt egy csókot.

Két hónap múlva feleségül vettem.

Az orosz nőkkel az a jó, hogy masszívan bírják a szexet, és keveset beszélnek. Akkor viszont oda kell figyelni rájuk.

Anyecskával végigkóstoltuk az országban kapható összes vodkafajtát, minekután megállapítottuk, hogy a miénk a harmadik legjobb.

Ezt az eladási adatok is folyamatosan alátámasztották, mégis kezdtem unni az egészet, pedig a három elég jó szám volt.

Az amerikaiak közben kifogytak a lehetséges ellenfélből, ki kellet már találni valamit, hogy legyen kitől elvenni az újabb olajmezőket. Így hát az év szeptember 11é-én az elnök merényletet szervezett a saját országa ellen, amit aztán ráfoghatott a csúnya, szakállas egyforma arabokra.

Néhány épület ledőlt.

Volt miről írni az elkövetkező évtizedben, úgyhogy most már a filmrendezők is fellélegezhettek, mert most már nem csak II. világháborús témákhoz kellett nyúlniuk, ha Oscart akartak.

Az I. világháború is eszembe jutott. Ott is valami kamu álmerénylet robbantotta ki az egészet. Így azonban nem igen akaródzott visszautaznom az Államokba, habár apám közben szemtelenül gazdagra kereste magát.

Azért jutott nekem is.

Úgy döntöttem bemutatom Anyecskát anyámnak, így hát egy nyarat ismét otthon töltöttünk.

Ez idő tájt újabb eszelős hordák gyülekeztek errefelé a Tv székházak és a Parlament előtt. Az emberek bizalmatlanok lettek és pénzhajhászok. Itt is média uralt mindent jól bevált nyugati szokás szerint.

A Híradóban folyamatosan azt próbálták beletuszkolni az emberek fejébe, hogy baj van, úgyhogy féljetek. Vagy baj lesz. Vagy baj volt, de még majd mekkora lesz. A belvárosban sétálva úgy tűnt, egész jól sikerült a hadművelet. Hát igen, már csak ilyen szavak jutottak eszembe. Ezért aztán később nem is néztem a Híradót, viszont elmentem szavazni, hogy ne csatolják vissza hozzánk a második világháborút követően leválasztott területeket.

Na, ebből még nagyobb válság lett, ráadásul jó hosszú távú. Még kilenc évvel később is éreztem a hatását, amikor végleg hazaköltöztem.

Persze, én gazdasági szempontokat vettem figyelembe a szavazásnál, az ésszerűséget, míg mások meg politikai és érzelmi és hatalomszerzési szempontokat.

De a valóság mindig nyersebb, mint a mese.

Mivel a többség hozzám hasonlóan szavazott, ez kiváló alkalmat adott néhány öltönyös embernek fővárosi, megyei és városi szinten is, hogy ezt felhasználja karrierje előremozdításának érdekében. Innentől kezdve mindent erre fogtak:

”Persze… mert ti nem akartátok. Tudjátok mit, szerzek néhány testvér -várost, hogy aztán majd a ti pénzeteken zabáljanak büntetésből.

Így is lett.

A kényszeredetten bájolgó képviselők pedig előkerestek néhány népművelődési szakkönyvet, hogy megtudjanak mindent a szomszédok kulturális szokásairól. A városi rendezvényeken ettől fogva az volt a menőbb, akinek hagyományosabb népviselete van, és jól betanulta a székely himnuszt. Azok a korombeli fiatalok pedig, akik maguk elé homályos politikai jövőképeket ragasztottak testnedveikkel, érvény-szerűen csak egy dolgot tehettek: követték az éppen uralkodó trendet, és annak az oldalnak a szánalmas erőlködéseit tupírozták, amely épp hatalmon volt. Szóval bárkinek benyaltak. Ott vihogtak az összes helyi közvetítésen, és ha egyszer netán nem láttam túlbuzgó / unott pofájukat a városi újság aktuális számában, akkor kérdőn néztem anyám macskájára, aki a kanapén épp a soron következő egérkislányt erőszakolta meg.

A Tv-ben folytonosan minősíthetetlen agymosás zajlott. Azt akarták elhitetni velünk, hogy mi is lehetünk olyanok. Mert megérdemeljük.

Néhány ember agya ezt akadálymentesen bevette.

Aztán kimentek felgyújtani a Tv székházat, meg néhány pont rossz helyen parkoló kocsit. A picsába! Hát mi ez itt, South Central, Los Angeles? Ott láttam ilyesfélét tavalyelőtt, mikor a Bloods meg a Crips véletlenül pont ugyanabba aTaco Bell-be ment kajálni.

Páran megint okosakat nyilatkoztak, és nekifutásból átestek a ló túlsó oldalára. A délutáni beszélgető show-ban Peti megcsalta Esztert.

De aztán szerencsére elhúzták a falat.

Voltak, akik abból éltek, hogy ők voltak ők. Tulajdonképpen semmiféle tehetséggel nem rendelkeztek, nem írtak szép verseket, vagy fülbemászó dalokat, nem hoztak össze zseniális sportteljesítményeket, még csak főzni sem tudtak – egyszerűen satnyán vigyorogtak bele a kamerába, amiért még pénzt is kaptak.

Ettől teljesen kikészültem.

Ez a tébolygó őrület ráadásul Anyecskát sem kímélte. Úgy behúzták őt a mesterséges valóságok, hogy pislogni sem tudott.

Rávett, hogy beszervezzem őt az egyik férfimagazin címlapjára.

A késő éjszakába nyúló fotózáson a Citadella tetején végül teljesen elalélt a mentális gyönyörtől, amit ez a bizarr helyzet nyújtott neki.

Számomra mindez teljesen érdektelen volt.

Az emberi test közönségességét addigra már annyira megszoktam, hogy már akkor sem éreztem lelkifurdalást, ha alkalmi barátaimmal egy topless bárban végeztük be a napot thaiföldi tizenévesekkel, akik viszont csúnyácskák voltak.

Az itthoni lányok viszont továbbra is gyönyörűek, világbajnok arcokkal.

De a közhangulat pocsék maradt.

Az az idétlen miniszterelnök elszólta magát valami gyűlésen, hogy az elmúlt kormányzati ciklusban nem igazán csináltak semmit, úgyhogy az ellenzék jól berágott, és folyamatosan kormányváltás követelt. Jobbat ők sem tudtak volna, de éppen volt kit támadni, meg aztán nekik amúgy is ez volt a dolguk. Ezért vették fel zsíros fizetéseiket, aztán este meg találkoztak egymással a József körút lehúzós ribanctanyán, ahol egy üveg pezsgőért mégsem kellett fizetniük egy tízest, mivel az is valamelyik cigány vagy ukrán haverjuké volt.

Szerencsére nem sokáig kellett úsznom ebben a nyálcsorgatott posványban, mert néha azért dolgozni is kellett, és máris újra a tengerentúlon találtam magam, hogy összemítingeljek a fejlesztőcsoportunkkal. Valami terror továbbképzés, ilyesmi…de a családi ügyek egész jól alakultak.

Ősszel beköltöztünk Wyoming-i otthonunkba.

Vettem egy bézsszínű Hummert, mert Anyecska közölte, hogy terhes, gondoltam jobb lesz, ha családos üzemmódba rakom magam.

Ez kevésbé volt zökkenőmentes, mint vártam.

A terhesség kilenc hónapja alatt sajnálatos módon megcsappant a szexuális életem forrása, ezért néha elmentem amatőr pornófilm-forgatásokra szereplőnek.

Mindig vittem magammal egy üveg vodkát a stábnak.

Igazán megkedveltek.

A forgatási szünetekben meddő filozofálgatásba kezdtem a bájos lányokkal, akiket szemlátomást egy kaliforniai magánklinika szponzorált Szilikonvölgyből.

Nem sokra mentem velük.

Azt se tudták, mi az a kvantumfizika.

Viszont széptevőik mindig oltári nagy dzsipekkel jöttek értük, úgyhogy meg voltak elégedve önmagukkal, és jól ellavíroztak a műkörmös / fodrász / szolárium vonalon. Egy nagy piros pettyes dobozba volt bezárva az agyuk, ahonnan képzeletük néha kikandikált, de aztán mindig vissza is húzódott a biztonságos felszínességbe, miközben folyton kólát ittak – igaz a wyoming-iak kiejtése legalább nem volt annyira szörnyű, mint az angoloké

Én viszont borzasztóan unni kezdtem mindezt.

Művészetekre vágytam, színházra meg underground mozikra, mert már semmi érdekeset nem tudtam felfedezni a lassan, de biztosan aszalt szilvára szottyosodó normalitásban.

Olyan emberekkel akartam körülvenni magam, akik megközelítően hasonlóan gondolkoznak, mint én, még ha csak fele annyi pénzük is van. Szívesen támogattam volna őket bármiben.

Akadt is néhány fura fazon.

Ott volt például Lizzy, aki egy Navaho indián törzs újkori leszármazottjaként tengette napjait Philadelphia művésznegyedében. Folyton falloszokat festett, különböző változatokban.

Minden képe ezt a témát járta körül. Festett tájképet, csendéletet, sőt még önarcképet is, csak az volt a lényeg, hogy mindegyiken legyen egy jókora bráner. Dadaistának vallotta magát, ezért természetesen messzemenően oda volt Daliért, szinte mindenben őt eszményesítette. Mikor nem érezte magát elég poszt-modernnek, szakmai kirándulásokat tett (ahogy ő nevezte izgága déli kiejtéssel a száján) Philly nyomornegyedébe, ahol szándékosan lefeküdt az éppen útjába kerülő feketékkel. Elcsábította őket, aztán szolgáltatásaiért cserébe csak annyit kért, hogy lefesthesse falloszukat valamilyen szemszögből. Na, ez gondolom megfelelő terep lehetett különös hobbijának.

Jól működhetett a dolog, mert néhány évvel később hallottam, hogy férjhez ment a 76ERS kosárlabdacsapat egyik behemót centeréhez, akinek nem volt annyira jó a művészi érzéke, mint Lizzynek, mert az egész felsőtestét, és végtagjait tetoválásokkal boríttatta el.

Ennek nem sok értelme volt, hiszen nem nagyon látszottak a minták.

Lizzy még is megszerette őt, mivel akkora dákója volt, hogy nem lehetett elmenni mellette. Néhányan bele is akadtak az utcán.

Egy másik lány, Beth, valami független lemezcégnél dolgozott, minek kapcsán olykor alkalmam volt elvetődni néhány illegális zenei rendezvényre, melyeket elhagyatott gyárépületekben tartottak, és mindig csak aznap derült ki, hogy hol lesz a buli. Néha nem volt túl szerencsés, amikor Beth éjfél körül küldött egy üzenetet, hogy hova kell menni, ha van kedvem. Miközben Anyecska esténként odaadóan vigyázott fél éves fiunkra, én jócskán belemerültem a varázsgombákkal körülültetett underground territóriumba, ahol kevés dolog számított tabunak.

Itt aztán nem fogta magát vissza senki, és ez nekem nagyon tetszett. Eleinte nem ismertem ki magam ebben a közegben, de csakhamar lelkes idegenvezetőkre találtam, akiknek köszönhetően betekintést nyerhettem a bódítószerek színes világába is, ami e szellemi manufaktúra szükséges velejárója volt.

Lizgersavba mártogatott hetek következtek, aminek fizikai kimerültséget okozó hatása folytán állandóan nyugodtnak tűntem, és kiegyen-súlyozottnak. Valójában csupán testem és lelkem belső szerkezete alakult át, kissé átrendeződött, és az ezzel járó energiaveszteség miatt szelíden szikrázott körülöttem minden.

Mivel a közönség nagy része folyton beszámíthatatlan állapotban volt, ezért nem volt alkalmam szexuális kapcsolatba lépni senkivel, de ezt olyannyira nem bántam, hogy végül szigorúan ragaszkodtam ahhoz, hogy így is maradjon. Szerettem Anyecskát, már amennyire hinni tudtam a szerelemben, vagyis tehát minden viszonylagosnak tűnt.

A gyereknevelés több frusztrációval járt, mint eleinte gondoltam, mégis a legnagyobb örömömet abban leltem, ha délutánonként fiammal játszadozhattam. Rájöttem arra is például, hogy meszkál hatása alatt az ember sokkal nyitottabb a gyermekek világa felé. Jó kis Lego várakat építettünk, és véres ütközeteket vívtunk a Karácsonyra kapott műanyagkatonákkal.

Fiam szemében olyan kiapadhatatlan, élettel teli kíváncsiságot véltem felfedezni az élet legegyszerűbb mozzanatai iránt is, amely lenyűgözött, és zsibbasztó csodálatot keltett bennem. Olykor én is egy évesnek éreztem magam, és végtelen békefuvallatok áramlottak át lelkemen.

A TV-ben közben továbbra is jól kerestek a felfuvalkodott bazári majmok, ami egy idő után zavarni kezdett, ezért innovatív lépésekre szántam el magam.

Egyik reggel megvettem a Marvel Comicsot, ami az Államok egyik legnagyobb képregény gyára volt. Már az ötvenes években is adtak ki képregényeket, melyek jó részét giccses díszletekkel telitűzdelt Hollywood-i stúdiókban mozifilmekké terebélyesítették, még giccsesebb színészek közreműködésével.

Pókember és társai elrettentő vászonkosztümökben riogatták a megszállott gyűjtőket a videotékák polcain. Mikor a cég tulajdonjogainak háromnegyede hozzám került, úgy döntöttem, hogy felvirágoztatom, mondhatni modernizálom az üzletet.

Néhány filmet borsos összegekből újraforgattattam, és elkezdtük kiadni a hősök újrarajzolt papírmasséit is.

Így történt, hogy a konkurencia is zsíros hasznot kezdett termelni magnak az általam fellendített iparágból. A DC Comics az Államok másik nagy szuperhősöket futószalagon gyártó vállalata volt, minek kapcsán felmerült bennem a kérdés, hogy miért is részesüljenek az én ötletem megvalósításából, úgyhogy ezen felbuzdulva inkább őket is bezsebeltem.

Most már mindkét képregény monstrum az enyém volt, így a fiam harmadik születésnapján együtt itták a vodka tonikot a medencénknél rendezett kerti partin Batman, Joker, Zöld Manó, Dr. Octopus, Vasember, Méregcsók, Rébusz, néhány X-men, és természetesen Amerika kapitány. A filmekben is használt eredeti jelmezek kölcsönzését azzal tetőztem, hogy kikölcsönöztem beléjük az eredeti színészeket is, akik örömmel tettek eleget kérésemnek, bár volt aki épp nem ért rá, mert egy másik filmet forgatott

Fiam teljesen odavolt az örömtől, mert a meghatottságot még nem tudta érzékelni. Boldogsága annyira rám ragadt, hogy aznap este túl sok kolumbiai bébihernyót vittem be, az addigra már meglehetősen masszívra duzzadt szervezetembe, így végül Macskanő mellett ébredtem másnap hajnalban a kert végében.

Sajnálattal vettem észre, hogy a felkelő nap sugaraiban tocsogó fekete lakkruha alatt mégsem Halle Berry szuszog, de még csak nem is a vágyaimban érett barackként asszociálódott Michelle Pfeiffer, csupán valami B kategóriás epizódszereplő. Picsába!

Mindez egy hónapos vodkamegvonással járt az ügynökeim részére.

De hamarosan megint unatkozni kezdtem.

De most már legalább azonnal felfogtam, hogy mi, miért is történik körülöttem. Arra gondoltam, hogy épp most van a jelen. Igen. Túlságosan is éreztem, hogy miféle folyamodványok állnak tetteim mögött s minek milyen következménye lesz majd. Az volt a baj, hogy noha tisztában voltam azzal, hogy az általánosságban vett, az emberiség nagy többsége által elfogadott erkölcsösségtől jócskán elrugaszkodtam, és távolabb álltam, mint valaha, nem volt túl sok visszatartó erő, mely ennek túlgerjedését meggátolhatta volna.

Annyi pénzem volt, hogy egyszer kíváncsiságból még a seggem is százdollárosokkal töröltem ki. Kíváncsi voltam milyen érzés.

Mint ahogy minden másra is.

Kíváncsi voltam, milyen az élet, és számomra minden addig ki nem próbált dolog hasonlatos volt egy csecsemő korai felfedezőútjainak ráeszméléseivel.

Mindemellett az emberiesség azért még megmaradt bennem, csupán önrombolásomnak volt nehéz gátat szabni. Anyecska egyébiránt meglehetősen jó hatással volt rám e téren, kivált, hogy velem ellentétben ő harmincéves korára már bőségesen kiélte a maga kis elvetemültségeit, amiről nekem csak sejtésem volt, máskor azonban kizárólag azt tett egyedien széppé, esetenként váratlanul negédessé egy pillanatot, ha azt vele oszthattam meg, csakis vele. Rászoktatott például arra, hogy inkább olvasással üssem el az időmet, mintsem MDMA-val teli zacskókkal rohangáljak még a Burger King-be is. Délutánonként, amíg gyermekünket magánoktatók vigyázták terebélyes otthonunk valamely tejtett zugában, gyakran tartottunk közös olvasódélutánokat, ami után természetesen megosztottuk egymással nézeteinket, vagy éppen az adott könyvről alkotott homályos véleményünket.

Habzsoltuk a könyveket.

Végül groteszk odaadásunk odáig fajult, hogy egészen egyszerűen nem fogtuk fel, az emberek miért olvasnak olyan keveset mostanában, vagy, ha igen, akkor miért ilyen szar, túlreagált Paulo Coelhókat?

Elragadtatással teli érzelmekkel úgy döntöttem, rázúdítom az emberekre a tudást.

Attól a néhány neves könyvkiadótól, melyek tucatnyi kedvenc szerzőnk műveivel foglakoztak, felvásároltam a raktáron lévő összes példányt egy-egy műből, aztán elkezdtem módszeresen kipostázni a telefonkönyvben szereplő címek alapján. A könyvesboltokból kifogytak a jó könyvek az egész Államokban. Viszont mindenki kapott egyet ingyen. Fáradságos munkámhoz segítőtársakat is béreltem, és egyszer csak azt vettem észre, hogy a Brautignanokkal, Gretkowskákkal, Askildsenekkel, Kunderákkal és Dürrenmattokkal bélelt nappalink majd minden zugában lázasan ügyködő, szorgos postahivatalnokok munkálkodnak. Néhány hét alatt eljutottunk az ABC K betűjéig, amikor is kényszerű szünetet kellett tartanunk, mivel a városban elfogyott az összes fellelhető bélelt boríték, melyekben a könyveket feladtuk.

Mialatt így nem jótékonykodhattunk, szellemi kontextusunkat másként próbáltuk levezetni. A médiából lázasan szivárogtak a világvallások gyengülésének siralmas óbégatásai, s mivel mindketten megrögzött vallástalanok voltunk, úgy gondoltuk, nem árthat, ha „saját” vallásunkat mi is megpróbáljuk ráerőltetni az emberekre, mint ahogy mások tették több ezer éven keresztül meglehetősen nagy sikerrel.

Búsás lefizetések mentén kibéreltünk néhány közkedvelt templomot, vallási meggyőződéstől függetlenül, ahol aztán vetítővásznakat állítottunk fel a hétvégi „misékre”. A mi kis evangéliumunkban természetesen a szokásosnál jóval eltérőbb ideákat próbáltunk beletuszkolni az emberek fejébe, mint ahogy azt megszokhatták. Gyakran előfordult, hogy híres lelkipásztorokat is meghívtunk az előadásokra, majd rájuk zártuk az ajtót, és máris kezdődhetett a filmvetítés.

Hogy miről?

Természetesen az emberiséget ősidők óta foglalkoztató egyik legfontosabb kérdésről, vagyis, hogy honnan jöttünk, na és persze, hogy merre tartunk. Erre azért volt szükség, hogy mindenki szembesüljön azokkal a sületlenséggekkel, melyeket jó mélyen beléjük égettek megszállott elődeink. Nem akartunk teret adni olyan őskövületté szilárdult elméleteknek, melyek bármely isten létezését feltételezték volna. Mítoszokat romboltunk, hogy megmutassuk, az emberiségnek csak is önmagában szabad hinnie. Tisztában voltunk azzal, hogy ebben az elkorcsosult világban mindenkinek szüksége van valamiféle hitre, mely keretet és értelmet ad az életnek, de úgy véltük, ezt a hitet legjobb magunkban keresni.

Neves szakemberek által összeállított kompozíciókat vetíettünk, amelyekben számunkra kedves, ám nem kevésbé helytálló meglátások hangoztak el. Évődve morajlottak a fejünkben az olyan gondolatok, mint

…az anyag és az energia kifelé árad a táguló világegyetemben. A Nagy Bumm után megvoltak a kezdeti összetevők: a hidrogén, a hélium, és nyomokban néhány más elem is. Egyfajta leves az egész. .És jól megkeverjük. A levest a gravitáció keverte meg. Több, mint egymilliárd év alatt a gázok és galaxisok pókhálójává formálta az univerzumot. Ebben a hálóban a gravitáció összegyűjtötte a forró, ősgázból álló felhőket. A hidrogénfelhők sok millió éven keresztül gyülekeztek és váltak egyre sűrűbbé Helyenként olyan forróvá váltak, hogy beindult a magfúzió. Megszülettek az első csillagok, ami napunknál sok százszor nagyobb óriások, amelyek aztán kiégtek és szupernovaként robbantak szét…

Az ilyen és ehhez hasonló szösszenetek vízhangként zsuzsogtak a hallgatók idegrendszerén át melynek folytán némelyek hangos rimánkodással fejezték ki nemtetszésüket. Habzó szájú, felbőszült csuhásokat és zavarodott átlagpolgárokat kaptunk egyenletünk végeredményeként. Voltak, akik azonnal áttértek hitükről, míg mások kitartó ellenszenvvel viseltettek irántunk. Még az esti hírekbe is bekerültünk olykor, az előre látható következményeket pedig gúnyos mosollyal viseltük. A sok hülye egyetemista persze mellénk állt, és országos botrány kerekedett az új szektából. Már az elején nyilvánvaló volt, hogy ténykedésünk nem tarthat soká, hiszen hogyan is tűrhették volna szürke szakállú, morcos tekintetű - sokszor álszent – vallási vezetőink, hogy jól jövedelmező üzletágaikat tönkretegyük. Hiszen az egyház addigra már jól megszokta, hogy beleavatkozik a történelembe, és nem kis hatalommal bírva irányítgatja az emberiséget, éppen aktuális érdekei és szofisztikusan sunnyogó kénye-kedve szerint.

Ennek ellenállni még nekem is kevés pénzem volt.

Egy idő után nem kaptunk semmiféle kinyilatkoztatás lehetőséget, hiába próbáltuk scientológiai előadásoknak álcázni aljas műsorunkat.

A egész ügy borzalmas botrányba fulladt, ráadásul megint a Detroit Red Wings nyerte a Stanley kupát, úgyhogy kezdtem besokallni a tengerentúli mentalitástól.

Bosszúból megváltam mindkét képregény istállómtól, és hagytam, hogy véreres szemekkel acsargó utódaim darabokra szabdalják az üzletet. Talán ez volt az egyetlen dolog, amit később megbántam, de aztán újra felismertem, hogy megbánásra manapság nincs idő.

Mivel a múlttal már nem igen tudtam mit kezdeni, ezért inkább mindig is a jelennel foglalkoztam, hiszen számomra a „lenni” egyenlő volt azzal, hogy „tudni, hogy voltál”, a jövő pedig csak a hamis idő egyetlen lehetséges változatának tűnt, melynek csak a jelen kitágításával adhattam tartalmat.

Émelygős - érzelgős búcsút vettem apámtól, majd az egész családot átköltöztettem egy másik kontinensre, ahol anyám már tárt karokkal várta rég nem látott fiát, és unokáját.

Otthon minden a szokott keretek között folyt. A politikusok hőbörögve egymásra mutogattak, aztán a már rutinszerűen megtett mindennapi új óvoda alapkőletételeknél, Tv interjúknál, épületavatásoknál, bájolgós kórházlátogatásoknál gyomorból elmondott beszédeik után rögvest beültek krómozott – páncélozott gépjárműveikbe, és rohantak felvenni milliós fizetéseiket.

Nem az a fajta ember voltam, aki sajnálta a pénzt másoktól, hiszen én is meglehetősen könnyedén jutottam hozzá mesés vagyonomhoz, ám a báránykarámba terelt nép ilyen fokú kizsákmányolása teljesen felbőszített.

Mert miközben a „Gazdasági Válság” kifejezést jóformán többször lehetett hallani, mint az emberi kommunikációk során legtöbbször használt „az”vagy „a” előszócskát. Ezek az öltönyös gazemberek az élet minden szintéjére kiterjedően kispekulálták maguknak a különféle tengernyi javakat. A gyógyszergyárak - ha épp nem ment annyira az üzlet, mert az emberek egészségesebbek voltak, mint általában – gyorsan bevetettek egy influenzavírust, amire aztán vakcinákat árultak, s a híradónak megint rémisztgetnie kellett, hogy fogyjon a szer. Pár embert fel is kellett áldozni, mert a cucc kurvára nem fogyott.

A vasutasok, a tanárok, meg a mezőgazdasági szakszervezetek zsigerből sztrájkoltak minden héten, lehetetlenné téve ezzel mások megszokott napi életét is.

De anyám Stohlwerk szelete legalább még mindig isteni volt.

Vasárnap délutánonként, ahogy az ősz lassan befordult az utcánkba, anyám mindig percre pontosan 11:30 kor megjelent egy tepsibe bújtatott karamellás csodával, mindörökre magához láncolva ezzel ötéves kisfiam pubertás korban lévő ízlelőbimbóit.

Kétkedő örömmel vettem tudomásul, hogy a világ minden részén perverz mosollyal harapó nyugati szubkultúrák hazánkban is lényeges tereket hódítottak meg.

Ennek köszönhetően bármi elérhető volt, a világ bármely részéről, csak tőke kérdése volt az egész.

Egyedül japán örömlányokat nem lehetett rendelni az interneten.

Ez fájó pont volt, mert miután megnéztem néhány korai Shaw Brothers filmet, élénken érdeklődni kezdtem a távol-keleti kultúrák iránt.

Állandóan sushit ettem, és megtanultam mind a két japán ABC-t.

Az avokádós és az uborkás maki volt a kedvencem. Igaz, ez a kettő majdnem ugyanaz. A Kanjival viszont sehogy sem boldogultam. Ugyan mélységesen tiszteltem a japánok maximalizmusát, de mentalitásuk mindent elárasztó aprólékosságát nem voltam képes megemészteni.

De azért szorgosan nyeltem a wasabit, amit az örök élet titkaként reklámoztak az algával együtt. Hát igen, az idő lassan kezdett ellenem fordulni. Még nem mutatta meg fekélyes arcát, csak néha hátrapillantott, hogy észrevegyem.

Sértődötten távolodó ifjúságom utórezgéseként elkezdtem feltérképezni a honi underground zenei szcénát. A számtalan lehetősében, és országunk csöppnyi piacának kiaknázhatatlanságában megfeneklett rendezvényszervezők szánalmas megmozdulásokkal kecsegtették a lakodalmas technóban és a szerelem témáját harminc éve a dal-szövegekbe írt szavak ide-oda rakosgatásával saját nyálukban fulladozó honfitársaimat.

Építettem hát magamnak egy saját zenei stúdiót.

A Tihanyi – félsziget kisvitorlásaival elsáncolt szellős öblében található rezidenciánk tövében csakhamar egy professzionális hangzású üdülőtelep létesült az el nem ismert, ám általam zseniálisnak vélt földalatti előadók pályafutásának előmozdítására.

Igaz, ezek a gyakori cannabis származékok fogyasztástól lelassult arcok újfent visszalöktek szenvedélyes vattává puhult múltamba, amit a magát végre komolyan vevőnek tettető Anyecska értékelt legkevésbé.

Nem mintha nem gyerekek lettünk volna még mindig mindannyian. De erre sokan mások sem jöttek még rá, ezért lelkesen propagálni próbáltam a nihilista életfelfogást. Ez olyannyira sikerült, hogy már a füstben edzett ceremóniamesterek is furcsán néztek rám.

El is korcsosult minden rendesen, ha pár hétig nem figyeltem.

Az előadók, hároméves óvodások módjára kezdték el egymást pocskondiázni, vélt, vagy előre megkreált sérelmeiket egymás arcába vágni. Egy idő után tartalmatlanná vált az egész, és csak ügyes, de mégis üres előadói technikák láttak napvilágot.

Ezek elkezdték komolyan venni magukat, pedig a lelkük már haldoklott.

Bármennyire is odavoltam anyám Stolhwerkjéért, úgy döntöttem, ismét odébbállok, és mivel addigra komoly addiktológiai lexikonokat lehetettvolna megtölteni THC fogyasztásommal kapcsolatban, ezért meg sem álltam Amszterdamig, ahol még az Abc-ben is előre perforált jointokat árultak.

Azóta bizonyára jó nagy tömeg víz lezúdult már az Amstelen, de számomra az elmúlt három év olybá tűnt, mintha csak kiálltam volna Rembrandt Plein-i garzonom erkélyére, áttetsző tekintettel bámulva a sodort cigarettámból öklendező füstöt.

Ez itt maga a megtestesült nyugalom. Az emberek elég liberálisak ahhoz, hogy ne foglalkozzanak azzal, amit csinálsz, addig amíg nem árt nekik, így hát ideális élőhelyre bukkantam.

A Smart shopokat sajnos egy tavalyi törvényrendelet alapján bezárták, mert most más akar meggazdagodni a belváros kincseiből, sebtében felhúzott multiplexiális felhőkarcolóiból így hát elég nehéz hozzájutni a legnemesebb gombafajtákhoz, de azért akad néha egy kis thai vagy mexikói szállítmányból lehuppanó porció. Elvégre valaha itt székelt a kelet meg a nyugat-Indiai társaság, is nemde?

Még mindig rengeteget olvasok.

Könyvespolcaim roskadoznak a betegebbnél betegebb papírhalmok, noha már mindent megírtak az elmúlt ötven évben, amit meg lehetett.

Ülök a Lousse-Patrionne kanapémban, és azon gondolkozom, melyik könyvnek lássak neki az újonnan rendelt tizenkét darabos csomagból, amit a neten rendeltem.

De valójában unatkozom.

És ettől rosszul vagyok.

Nem is olvasni akarok igazán, hanem – ahogy Anyecska is folyton ezzel nyaggat mostanában – végre kezdeni kellene magammal valamit. Teljesen eltunyultam ebben a semmittevésben.

Nem is tudom.

Talán felvásárolom az összes Coffeeshopot, és mindegyiket tetszésem szerint berendezem, közben meg ilyen béna verseket írok majd, hogy:

 

 

 

Négylépcsős harmadmagam

Lépten - nyomon San José vagy Bélapátfalva,

dobrokolt lornyonomon át nézem - belapátolva száz

kordé másképpen megtöltött virágmézes bödönt

a szubretták hajnalán: tapad rám a garatra

felöntött ammóniumboldogság.

A sarokban másnapos sláfrokok öklendeznek,

fel vagyok stuccolva én is ötletesen a máról

a holnapra- egyre többen lesznek a káróhuszárok:

vállról indítható szófutárokkal kufárkodnak,

aztán elteszik magukat láb alól bólogatva.

Egy olcsó szajha még a reptérre is követni kész -

négy lépcsőfokonként látszik rajta, hogy ki

van nyalva: elvétve tudom csak, hogy hol

hagytam el életemből egy fülszövegnyi részt,

repülünk tovább a zsigerzivatarba.