”Hitler mély tisztelettel viseltetik a katolikus egyház és a jezsuita rend iránt, mégpedig nem keresztény doktrínájuk, hanem az általuk kidolgozott és működtetett gépezet, hierarchikus szervezetük, ördögien ravasz taktikájuk, az emberi természet ismerete és az emberi gyöngeségeknek a hívek feletti uralom érdekében történő bölcs kihasználása miatt ..

Hermann Rauschning, 1939

 

Egy kövér pillanatban, amikor a kaktuszlé már árván megcsappant a koszos műanyagkancsóban, végre felnézett összegubancolódott gitárja felett - arcára mohón kifakadt a szokásos vigyor. Ilyenkor leginkább már csak meghunyászkodva az élettől, rendszeresen előhozakodott ósdi történeteivel, az általam is csak félig / meddig igaznak vélt sztorikkal, melyeket képes volt késő estig színezgetni. Aztán ki tudja?

Lehet, hogy mégis csak volt valami megfoghatatlan üzenet abban, amit szavai hordoztak, néhol egészen elképzelhetőnek tűnt az a sok mese, melyet már / már összeesküvés elmélet szinten gyártogatott nap, mint nap, aztán fogta a gitárt, és dalba öntötte némely történetét, vagy legalább is a téma lezárásaként elénekelte a felettünk lebegő tanulságot.

Gyerekfejjel mindent máshogy értékeltem, mint most, így hát nem is csodálkozom azon, hogy mennyire hatottak rám a vele töltött aszott órák. Egy tizenkét éves fiúnak minden érdekes, ami az őt körülvevő látható világon kívül létezik, Ernesto pedig nagy világjáró hírében állt.

Persze akkora már megöregedett, s vöröstövises kaktuszlevet szopogatva tengette napjait egy szál gitárja, no meg persze az én társaságomban. Egy saját maga által összetákolt faviskóban lakott a Bondengo túloldalán, s mint a legtöbb idetelepült neohippi, ő is csak a legszükségesebb életkörülményeket tudhatta magáénak, egyszerű puritán módon élt. Egy kergére koptatott alumínium lábosa volt csupán, mindent ebben készített el.  Reggel általában lefőzött egy jó adag zöld matét, aztán csak ült a kihajtható vászonszékében egész délelőtt.  Megetette a csirkéket, elvetett néhány magot, de igazából lomha idilljét nemigen zavarta semmi, hiszen a domb, amelyen lakott, a város túloldalán magaslott, aztán sértődötten belefolyt az Andokba.  Egyetlen, apró kavicsokkal kirakott utacska vezetett fel viskójához, ahol még áram sem volt,(1972 - őt írunk) de én általában az erdőn keresztül jártam fel hozzá.

 

Anyám a városka egyetlen szállodájában kapott takarítói munkát azon a nyáron, amikor Ernesto kezembe nyomta a könyvecskét, melyet legnagyobb kincsének tartott. Már korábban megígérte, hogy meglep valamivel, ami igazán fontos számára, ezért szeretné, ha halála után én vigyáznék rá.

Nem gondoltam, hogy ez még azon a nyáron bekövetkezhet. A sors azonban nagy adag véres turhát köpött a valóságra, és ismét el-rendezte az örök egyensúlyt, mint mindig.

Nyolc évet volt szerencsém ismerni őt, történeteiből szétsercenő bitang tanulságfalatok azonban egész hátralévő életemet meg-határozták, és ezt még csak nem is sejtettem. Hiszen minden ösztönös.

Csak most, húsz év elteltével gondoltam arra először, hogy valójában mennyi mindent is köszönhetek neki. Pedig az utóbbi években szinte eszembe sem jutott.

Ernesto anyám régi barátja volt. Máig sem tudom, honnan ismerték egymást, mindenesetre, miután apám három éves koromban elhagyott minket, és anyámnak nem volt kire hagyni a gyereket, a múlt kovászfátyolos homályából felbukkant Ernesto, és minden megoldódott. Nem tudom, talán anyám régi szeretője lehetett, noha volt köztük vagy tizenöt év korkülönbség, de ezt sosem lehet tudni, Argentínában meg pláne.

El Bolson egy művészeknek kiutalványozott kisváros volt az Andok tövében. Itt nőttem fel.

Négy éves koromtól Ernesto vigyázott rám, aztán később, mikor már a korombéli utcagyerekek porcelán életét éltem, és nemigen kellett vigyázni rám – már magamtól mentem fel hozzá a dombra, ahonnan aztán beláttuk az egész települést, de az leginkább csak rozzant faviskók és néhány kopott kőépület kompozíciójából állt akkoriban. Manapság persze már más a helyzet. A turizmus szépen felpenderült az idővel, és a hetvenes- nyolcvanas évek hippijei, lázas szemű sámánjai, virágba borult szőke lenangyalkái idesereglettek a világ morcos zaja elől. Felépítették kunyhóikat, fa elemekből összetákolt dobozkáikat, és miközben nyelték a kaktuszlevet, vagy rágcsálták a peyotgyökeret, jóízű verseket költöttek és dalolásztak. Szemükben szivárványszínű fény lobogott, ahogyan szantálfüstölőik ködébe burkolóztak.

Valamikor Ernesto is hasonlóképpen érkezhetett.

Aztán azon a nyáron, amikor a ringyó nap megint hízottan bukdácsolt az azbeszten, végül kezembe került a Napló.

Bár, először nem tudhattam, hogy egy napló, egyszerű könyvecskének gondoltam, noha ennél nyilvánvalóan nagyobb értéket kellett képviselnie, hiszen Ernesto annyira magasztalta, hogy a végén már el sem hittem, hogy létezik.

Soha nem árulta el, mi van benne, csak tovább piszkálgatta kíváncsiságomat azzal, hogy majd egyszer eljön az ideje. Azt hiszem, azon a nyáron megérezte, hogy meg fog halni, és a kezembe tette a szakadozó, barna bőrkötéses könyvecskét:

- Manuel! - nézett rám kusza szemöldöke mögül – azt hiszem itt az ideje, hogy végre elolvasd ezt. Igazán kiérdemelted. Hűséges, és lelkes hallgatóm voltál éveken keresztül. Apád helyett apád voltam, ezt te is tudod. Ezt a könyvet most neked adom. Olvasd el. Néhol szakadozott, hiányoznak is belőle oldalak, meg aztán itt-ott elmosódott már az írás, hiszen már több mint húsz éve őrzöm. De azért csak olvasd el. Most még talán nem fogod megérteni, de ha majd történelem órán idáig juttok…nos akkor neked óriási kincs lesz a kezedben. Így hát el kell olvasnod.

Értetlenül néztem rá, de nem kételkedtem szavában.

A kandalló csípős tüzében fortyogott az erdőn szedett szilfa, én meg belesüppedtem az időbe. Halkan ismét gitározni kezdett, és ahogy ujjpárnái végigsimogatták a haragosan tiltakozó húrokat, egészen beleborzongtam.

- Egy nagyon különleges emberé volt – folytatta, miközben monoton dallamot pengetett ismételgetve, mintegy aláfestve mondandóját – De talán nem is az a lényeg, hogy kié volt, hanem inkább, hogy kiről ír. Igen…felettébb tanulságos.

-  Hol szerezted? – kérdeztem, és láttam, hogy egy pillanatra elmélázik.

-  A hegy túloldalán. Van ott egy faház a tavak tövében. Régebben gyakran jártam arra. Peyotleveleket árultunk a hegyi embereknek. Volt ott ez a ház. Különös, nagy épület volt. Nem olyan kis összekalapált valami, mint ez itt. Tudod, látszott rajta, hogy dolgoztak rajta néhányan. Igen…és egy német fickó lakott benne. Soha nem árulta el a nevét, de tudtam, hogy német…..nem is tudom.... olyan egyértelmű volt. Hetente egyszer vett tőlem peyotlevelet.  Furcsa fény izzott a szemében. Mintha megszállott lett volna, vagy valami…nagyon keveset beszélt, csak a legszükségesebbet.

- Ki lehetett?

- Olvasd el a könyvet, fiam.

- Ez így nem fair, ugye tudod?

- Neked kell felismerned a jelentőségét. Olvasd el

Miután aznap este hazaballagtam a mogyoróbokrokkal kibélelt bondengói homokúton, rögtön nekiláttam az olvasásnak. . Szobámban egészen hajnalig vaskosan égett a fali lámpa. A könyv vékonyabb volt, mint gondoltam. Ahogy először belelapoztam rögvest tucatnyi papírdarab esett ki belőle a padlóra. Ezek jórészt térképek voltak, meg vastagabb papírra nyomtatott listák. Nem tudtam, mit jelentenek, de hiányukban a könyv immáron könyvecskévé zsugorodott, amelynek jó néhány lapja hiányzott, félbeszakadt vagy elázott. Csak néhány oldalnyi egybefüggő részt sikerült összekapcsolnom, de ez is bőven elég volt ahhoz, hogy döbbenetem homályos zugaiból rámcsépelődjön az idő. Akkor újraolvastam az egészet, és a szám kiszáradt, a szemeimet meg rezignált vérsétányok szántották fel. Összerakosgattam a mustár-sárgára aszódott papírcetliket, és amennyire csak tudtam időrendi sorrendbe helyeztem őket. Az első teljesen jól kivehető néhány sor ez volt:

 

1938. Április. 1.

A mai nappal beszüntette 12 éves tevékenységét a Metallurgische Forschungsgesellschaft, ennek folytán a mefo-számlák is befagyasztásra kerültek. A fegyverkezés jól halad. Az elmúlt években a fontosabb iparágakat sikerült védettebb helyekre költöztetnünk, megindult a háborús termelés. A 3000 kilométeres autópálya építése júniusra befejeződik. Todt jó munkát végzett. Hamarosan megkezdődhetnek a Siegfied vonal építésének előkészületei. Minden a tervek szerint alakul. Egészségem jól szolgál, lelkesedéssel tölt el a közelgő jövő….

Ezután sajnos az írás egy jelentős része elmaszatolódott, valószínűleg beleeshetett a vízbe, vagy olyan helyen tárolták, ahol beázott. Meg aztán a felettünk lebegő percek sem tesznek jót az ilyen ódon papírlakótelepeknek, s közel harminc év alatt az idő bizony ropogósra pirította azokat, hogy az ember, ha óvatlanul nyúlt hozzájuk, egy-egy kérgesebb darab lomhán szétporladva zuhant a mélybe.

Olyan volt a kezemben, mintha milliméternyi kristályport olvasztottam volna ujjaim közé. A szavak kifakult alakzatai szét-nyúltak a megposhadt anyagon, és a kimondatlanság büntetésébe fulladtak. Óvatosan kellett bánnom a szöveggel, mint valami antikváriusnak, akinek a szemüvegéről zsírosan csöpögött az olvasás, miközben meghunyászkodva válogatta papírjait, értékes dokumentumait. Jöttek sorban a sokszor kivehetetlen, olvashatatlan dátumok, és a következő évekből több helyen is hézagosakká mállottak a beírások:

1941……..

……….így a februárban megalakított Afrika hadtest élén továbbra is Rommel parancsnokol. A napokban el kell érniük Egyiptom határát. Közben a magyarokkal megállapodtunk a Jugoszlávia elleni közös hadműveletekről. A háború végre felduzzadt. Ő továbbra is rendületlen és olykor olyan rideg, mint személyzeti automobiljának páncélzata. De mintha az utóbbi időben kissé rezignált lenne. Habár bizonyára csak az elmúlt években felgyülemlett feszültség teszi. Beszéltem Évával, de úgy tett, mintha semmi sem történt volna. Valószínűleg képzelődöm.

---

….a görögök végre letették a fegyvert. Az egész Balkán a miénk, s csakhamar…

---

.. a vörösök számítottak is ránk, de azt hiszem nem ilyen váratlanul és sietősen. Remélhetőleg a meglepetés ereje a mi oldalunkra áll. A jelentések szép számokkal kecsegtetnek. Dicsőségünket nem törheti meg semmi, újabb és újabb területek lesznek kényszerűek behódolni seregeinknek. Szívünk bátor és kérlelhetetlen. A jövő csak így menthető. ..

...úgy érzem sikerült egyre nagyobb befolyást szert tennem nála. Néhány éve még nem mertem volna arra gondolni, hogy ilyen közel kerülök a „tűzhöz”, ám céljaimban semmi sem...

---

…és miután kineveztek a pártkancellária főnökévé, a birodalmi miniszteri jogcímet kaptam. Ez hatalmas megtiszteltetés, mindazonáltal korántsem érzem magam elégedettnek. Még sokat kell tennünk annak érdekében, hogy….

---

…Dr.Morellt …

…ő is úgy látja…

---

Éva egyre jobban aggódik. Ő pedig úgy tesz, mintha mi sem történt volna. A külvilág felé továbbra is….

---

…. azt már a kezdet kezdetén kiderítette, hogy az anyjának őelőtte volt két halva szülése. Ebből akartunk kiindulni. Nap, mint nap látom, ahogy az őrület egyre jobban elhatalmasodik rajta.  Már nem sokáig lesz képes irányítani ezt a roppant gépezetet,

…folyamatosan azt gondolja magáról, hogy szifiliszes, így állandóan kamillateás beöntéseket kell alkalmazni. Dr.Morell szerint, ezek átmeneti idegrendszeri zavarok is lehetnek. A tanácskozásokon már most is gyakran feláll, és egyszerűen csak távozik, ha valaki nem ért vele egyet. Ehhez képest nagyon is visszás, ha visszagondolok múltjára. Nem is olyan régen még katonaszökevénynek számított, aki, miután Bécsben felélte ifjúkori örökségét, Münchenben szállt meg a hontalanok között. S lám, mi lett belőle.

1942

…bal kezét folyton zubbonya alatt tartja, hogy eltakarja remegését, miközben felső zsebénél továbbra is magasztosan csillog az arany pártjelvény és a világháborús vaskereszt. Minden reggel Dr.Morell kotyvalékaival kezdi a napot. Kizárólag a doktor láthatja először minden nap. Senki másnak nem enged bebocsátást. Egyre több pirulát kell beszednie, hogy a tünetek kevésbé látszódjanak, de néha így is olyan szétszórtnak és ápolat-lannak tűnik, nem beszélve arról, hogy folyton szellent.

Senki nem mer a szemébe nézni. Kezd olyanná válni, mint egy harapós kiskutya, aki elkapott valami csúnya betegséget, és éppen nincs formában. Haldoklik, és ettől mindenki még jobban retteg tőle. Csak Speer, Dr.Morell és jómagam vagyunk vele teljesen közömbösek. Mi tudjuk, hogy ő végül is mégis csak egy kiskutya, aki ráadásul most beteg, és nyüszítve vonul el, ha erős napfény éri, mert már attól is megfájdul a feje. Rászokott a tonofoszfánra is.

Ez a férfiasságot növelő injekciós töltet mindennapossá vált „étrendjében”, hiszen már alig eszik, annyira telítődik szervezete a gyógyszerekkel. Mindazonáltal Éva e tekintetben folyamatosan tanácstalan. Állítólag már jó ideje nem történt köztük nemi aktus, amit nem is csodálok, hiszen nem is nagyon lett volna rá ideje. Az ember nem ér rá ilyesmire, ha épp egy világháborút igazgat. Közölte hát Évával, hogy lehetőleg keressen magának máshol kielégülést e téren, ámbár azóta is injekcióztatja magát, hátha mégis „fellobban” a kedve. Lammerrsel azon a véleményen vagyunk, hogy visszavonultságának következményeként most már egyre inkább irányíthatóvá válik személyisége. Ez még jól jöhet számunkra.

---

….most már a kokainnal dúsított metilamfetamin taletták sem segítenek kedélye javítása érdekében. Időnként tü krös szemekkel bámul a semmibe, és nem hajlandó levenni a parancsnoki vezérlő tábláról az elveszített hadegységek makettjeit. Tennünk kell valamit, hogy ez a bohóc magához térjen. Ley és Himmler aggódik.

1943…

…a sztálingrádi kapitulációnál. A 90 ezer hadifogoly kiszabadítására tett kísérletek kudarcba fulladtak. A haditengerészet új főparancsnoka, Dönitz, új irányvonalat javasolt a Csendes-Óceán térségben, de mivel már Irak is hadat üzent, egyre nehezebbnek tűnik a szovjetek visszaszorítása. A bukás íze már a szánkban van, talán csak Goebbels hisz még a feltámadásban, és mindent elkövet országunk közhangulatának javításáért. Noha a Katyn mellett talált 4000 lengyel tiszt tömegsírjának felfedezése sokat segített a széthullni akaró propaganda újraélesztésében, úgy hiszem, csapataink hiába ontják életüket megtébolyult, holtkóros vezérükért. Mindazonáltal személyes sikerként értékelem, hogy sikerült a bizalmába férkőznöm. Hónapok teltek már el, és Speer-rel karöltve azon dolgozunk, hogy végre lecserélhessük haldokló bábunkat, és mi magunk álljunk a helyére, máskülönben birodalmunk elkerülhetetlenül összeomlik.

..minek után Speer izgatottan hívott fel, és közölte, hogy azonnal repüljek a Zossenbe. Rezgett a hangja, és éreztem, hogy valami fontosat akar mondani. Mintha nem is lett volna egészen magánál. Indulok, ahogy csak lehet.

----

Amit ma láttam, az minden képzeletem felülmúlta. Nem tudom, honnan kerítették elő, nem tudom mindeddig, hogyan és hol élt hisz már az is csoda, hogy ilyen fizimiskával eddig életben maradt. Elképesztő. Amikor először megláttam, ahogy a főhadiszállás ablakából becsurgó porlepte napfény megvilágítja felém forduló jobb testét, teljesen lemerevedtem. Zavarodottan és tétován lépegettem előre, és néhány másodperc kellett, amíg felfogtam, hogy ez nem ő.

Ez nem ő volt, de mintha az ikertestvére lett volna, annak létéről pedig nem volt tudomásunk. Speer fél kezével az ébenfa íróasztalra támaszkodva állt mellette, és kajánul vigyorgott. Szemében olyasfajta csillogást láttam, mintha csak egy láda aranyrudat talált volna a pincéjében. Ő már tudta a választ, amire én pillanatok alatt megéheztem.

Hans Frohlernek hívták.

Nem sok mindent tudtunk róla, valahol a Ruhr vidéken jelentették először. Ijesztően hasonlított rá. Persze nem volt bajusza, és a haja is másként volt fésülve, ráadásul folyton kemény barna kalapot hordott, és az orrá9t piszkálta, de a hasonlóság hihetetlen volt.

Az arcvonások, a termet, a magassága. Mindenben szinte a meg-szólalásig ugyanaz a figura. Először talán fel sem fogtam, mihez kezdhetnénk vele, de aztán lassan körvonalazódtak az ölünkbe csöppent lehetőség körvonalai. Egy egyszerű német paraszt volt, de legalább olvasni tudott, és nem vetette meg az általunk felajánlott javakat sem. Láttam az arcán, hogy vele sikerülhet. Naivnak és irányíthatónak tűnt. Ígértünk neki mindent. Végül még azt is elhitte ez a félelmetes, de egyszerű birkaember, hogy ha netán mégsem sikerülne kicsúsznunk a Szövetségesek karmaiból (mert bizony éppen, hogy kicsúszás lett a javából, s ezt tudtuk előre), csupán néhány év börtönre ítélik majd, de legrosszabb esetben is csak életfogytiglant kap, ami pedig kifejezetten kényelmes lesz számára, hiszen mindig meleg van és adnak enni. Egyébiránt semmi oka az aggodalomra, hiszen ha minden jól megy, néhány napon belül elhagyjuk a ré…..

---

Egy külvárosi magánszálláson rejtettük el, és védőőrizet alá helyeztük. Speer, amikor csak teheti, kimegy és meglátogatja. Időnként én is vele tartok. Propaganda filmeket nézetünk vele, hogy begyakoroltassuk a megfelelő testtartást és mozgást. Bámulatos volt és rémisztő is egyben. Még a hangja is ugyanolyan….

1945. február 23.

Az 1. és 9. amerikai hadsereg ma támadásba lendült hazánkban. Nincs több időnk. Talán már így is késő. Miután Stauffenberg valkűrje júliusban csődöt mondott, nem sok reményünk maradt, miközben a szövetségesek nyirkos leheletét már a nyakunkban érezzük. Hans teljesen fel van készülve a cserére. Bármikor eljátssza a szerepet, sőt olyannyira azzá vált, akit hónapokig gyakorolt, hogy néha még meg is ijedünk tőle, ha váratlanul felbukkan egy helyiségben. Tökéletesen elsajátította a jellemét. A másik a Farkasverembe menekült, és rendületlenül hisz a győzelemben. Meg van hibbanva. Egy eszelős, habzó szájú őrültté vált, egy emberi roncs, aki már menni is alig bír, de amikor a hazáról van szó, mintha földöntúli energiákat szívna magába. Mint egy őrjöngő bika. Speer azt mondja, eresszünk be gázt a külső szellőzőn keresztül, de amióta a Hochtief megerősítette a védelmi rendszert, ez kiszámíthatatlanná vált. Nem tudjuk követni, melyik helyiségben van éppen. Új tervet kell találnunk minél hamarabb.

---

1945. május 14.

Ezt a bejegyzést már egy dél-amerikai kisvárosból írom. Azt hiszem El Bolson a neve. Istenverte hét volt ez. Hányattatásom tetőzéseként akaratom ellenére idekeveredtem a világ túlsó felére.

De legalább élek. Frohler is jobban van már. Az utóbbi napok mindkettőnket megviseltek. Végre tudtunk egy keveset aludni, így most kihasználom pillanatnyi frissességemet és megpróbálom összegezni a történéseket:

Április 30.-án Frohlert a tervek szerint bejuttattuk a Farkasverembe. Minden apró részletre figyeltünk.. Több embert is be kellett szerveznünk, de végül sikerül, s végül majdhogynem az egész bunker az oldalunkra állt. Az őrületet meg kellett állítani.  Frohler bent volt, és várta a percet, amikor porondra léphet. Először a kutyát mérgeztük meg próbaképpen. Dr. Stumpfegger készségesen segítségünkre volt. Aztán eljött az idő. Ő a saját szobájában tartózkodott. Évával is számolnunk kellett. Habár kapcsolatuk az utóbbi időben feszültté és ellenségessé vált, gyakran lehetett látni őket meghitt pillanataikban. Különös és bizarr kötődés volt ez, és nem kockáztathattuk, hogy Éva bármit is észrevegyen a cseréből. Szükséges áldozat volt. Később, ha minden a tervek szerint alakul, azt mondtuk volna, hogy a bombázások során vesztette életét

Pedig csendes görcsök között múlt ki kék vászonruhájában, antilopbőr cipőjében néhány szobával arrébb.. Nem szenvedett sokat A méreg azonnal hatott, majd revolverét sietősen elvettük Ezalatt Frohler behatolt a vezér magánszobájába, és nemsokára egy lövés dördült.. Amint a lövést meghallottam, meg sem vártam a fejleményeket, azonnal elindultam, hogy a megadásról tárgyaljak az oroszokkal, így a továbbiakban csak a tisztek visszaemlékezéseire hagyatkozom. Mivel tudtuk, hogy túl sok benne a színpadias vonás, és a halhatatlanság a rögeszméje, könnyedén kicsinyes bosszút állhattunk halálában. Drámai hatású színjáték volt ez részünkről. Frohler, a biztonság kedvéért tehát felnyitotta az apró kis sárga kapszulát a halott szája előtt is, akit előbb a homloka közepén talált el Később a Speer és Haas doktor által közben odavonszolt Évát is mellé helyezték. Ekkor Frohler – valószínűleg a hosszadalmasra nyújtott idegi megterheléstől, rosszul lett, és elájult.

Mivel az oroszokkal folytatott tárgyalások kudarcba fulladtak, menekülnünk kellett. Jöhetett a B terv. Érthető volt, hogy a nyereség bosszúszomjas ízét már a szájukban érző vörösök nem akartak velünk tárgyalni. Most már ők diktálnak. Elfogyott az időnk, és a lehetőségeink is. Hiába tettünk meg mindent, elkéstünk. Ezeknek már mindegy volt, kit találnak itt, és milyen szerepkörben. Ölni akartak

---

, a bunker bejáratától néhány méterre, arccal lefelé egymás mellé fektették őket. Ekkora tucatnyi tiszt és őr állta körül a helyszínt. Günche egy benzineskannával jelent meg a feljáróban és belocsolta a holttesteket. Ahogy a hús roppanó, átizzott veleje lángba borult, a gyülekezet vigyázba vágta magát. Ekkor délután három óra körül járt az idő. A megégett hullákat azután egy sátorlapon elhúzták, és egy bombázás okozta gödörbe dobták. A későbbiekről nem értesültem, és nem is nagyon volt rá idő, hogy mindent tisztázzunk.

Május 1.-én megpróbáltunk kitörni a bunkerből. A szövetségesek már a túlsó bokrok túloldalán lestek ránk. Talán az utolsó esélyünk volt, és mondhatom, nem mindenkinek sikerült. A bombázások immáron folyamatossá váltak, és így is egy kisebb csodának tekinthető, hogy túléltük

Két tiszt, és három őr út közben esett el, egy másik tiszt pedig a repülőn halt bele sebesüléseibe. Frohler is megsebesült. A bunkerből kifelé tartva egy repeszgránát robbant fel mellette, minek utána hárman kellett, hogy továbbvonszoljuk. Nem sokkal később elvesztette az eszméletét. Csak Neuruppinban tért magához, amikor végre újra a mieink között voltunk. Mindent füst borított és törmelék. A fülem két napra bedugult, és még most is tompán hallok. Neuruppinban még voltak kapcsolataim, melyeken keresztül el tudtunk jutni Rostockig, de ez még egy napba tellett Frohler egész úton kábán feküdt a gépjármű hátsó üléseinek egyikén, jórészt csak aludt, és nyöszörgött. Bajuszát levágtuk, hogy ne legyen annyira feltűnő. Mert arra semmi szükségünk nem volt. Most csak hátrányban lettünk volna az ő jelenlétével. Sikerült orvosi ellátásban részesíteni, de….

---

…egészen San Carlos de Bariloche-ig tartott, majdnem másfél héten keresztül. Innen már csak pár órányira fekszik az a telep, ahol az embereink már várnak.  Itt senki nem ismer minket. Az a néhány társam, akivel sikerült kimenekülnünk az égő pokolból, majd köszönetet mondhatna Speernek, hogy ennyire előrelátó volt. Erre még én sem gondoltam, habár az utolsó hónapokban számos olyan rejtekhelyet találtunk az osztrák hegyekben, ahová szükség esetén visszavonulhattunk, de, mint később kiderült, ezek sem voltak eléggé biztonságosak. Speer viszont mindenkinél nagyobb lángelme volt. Soha nem láttam még ennyire számító és alattomos embert, pedig volt köztünk jó pár. Most mégis ez az állati aljasság mentett meg néhányunkat. Itt vagyunk El Bolsonban, a világ kereső szemeitől elzárva, és ki tudja? Talán azt hiszik meghaltunk. Így kell lennie, noha holttesteinket nem fogják megtalálni, az orosz belviszályok okozta zűrzavarban azonban ez könnyedén feledésbe merül majd. Ki tudja, mi van odaát most. Az információáramlás errefelé már nehézkes, csupán két emberünket állomásoztatta itt Speer.

Állítólag már másfél éve itt vannak, és várnak. Akkor még nem volt biztos, hogy szükség lesz rájuk, de ez az eszelős Speer mindenre gondolt jó előre. Frohler viszont furcsán viselkedik. Amióta elhagytuk Európát, szinte alig szólt pár szót. Alig bírja előrevonszolni magát, azt mondja még mindig a sérülés miatt. Különös, hogy mennyire bezárkózott lett. Az elmúlt napok sokkoló hatással lehettek rá. Annyira megszokta a szerepét, hogy még most is ugyanúgy viselkedik, mint ahogy azt hónapokig tökéletesre csiszolva begyakorolta. Nehéz lesz visszaváltoznia azzá, aki volt. A külsejét mindenesetre megváltoztattuk, amennyire csak lehetett. Különös és torz képet mutat így bajusz nélkül, összeroskadtan. Talán másra számított. Mint mi mindannyian.

---

A ház, amelyben lakunk, a körülmények, nem is annyira kellemetlenek, mint ahogy azt vártam. Nem sok mindent tudtam eddig Argentínáról. Errefelé sokkal békésebb és egyben civilizálatlanabb minden, de alapvetően minden szükséges holmi rendelkezésre áll, és sok minden beszerezhető. Két társunk, akik előttünk voltak itt, mindenben segít.

---

Május 28.

Remeg a kezem, ahogyan ezeket a sorokat írom. Azt hiszem még most is falfehér lehetek. Nem tudom, mit tegyünk. Ez lehetetlen. Ugyanakkor már minden mindegy. Hiszen láthatóan haldoklik. Ekkorát még soha nem tévedtem emberekkel kapcsolatban. Frohler annyira tökéletesen játszotta a szerepét. Én nem is értem. Fel sem fogom. Fél órával ezelőtt kimentem, hogy vizet merítsek a kerti kútból, amikor egyszer csak odalépett mellém Frohler és azt mondta:

- Remek kis terv volt, barátom, remek. Egyszerűen zseniális – szája széle remegett és nyálcsíkok csurogtak el oldalvást. Eszelős tekintete volt. Akkor már megint napok óta láz gyötörte, és nem tudtunk rájönni mi baja van. Orvost nem ismertünk a környéken, meg aztán nem is bíztunk senkiben. Később jöttem rá, hogy már elvonási tünetei lehettek, hiszen napok óta nem szedte a szokásos adagjait.

-  Tudom, hogy Éva szükségszerű áldozat volt. – dadogta tovább – De ne aggódj, emiatt nem neheztelek rád. – szemében valamiféle megszállottság lappangott.

Először nem értettem.

Aztán rájöttem, de nem akartam elhinni.

Ő volt az, semmi kétség. Ő lőtte le Frohlert, miközben mindent tükörképben látott. Az őrület már annyira bekebelezte, hogy azt hihette, minden a terv része. Elméje háborodott volt, és most már egyértelművé vált, hogy miért. Kapitális hibát vétettünk.

---

Három napra rá meghalt.

Ha nem így történik, magam ölöm meg. Csekély kárpótlás lett volna ez az emberiség és a magam megnyugtatása számára, de mindenképp szükségszerű. De az idő mindent megold. Felrostál, aztán elemészt.

Egy jelöletlen sírba temettük a domb túloldalán egy cédrusfa tövében.

Megpróbálunk új életet kezdeni. Lelkünk vele együtt halt, s az eszmével, amit képviselt. Ahhoz, hogy túléljük - jelentsen ez az élet bármit is számunkra – meg kell tanulnunk az elejéről kezdeni mindent. Meghúzni magunkat, és szerényen élni. Csak így sikerülhet. Naplómat befejezem. Az ember, aki e sorokat írta, megszűnt létezni.

Mostantól kezdve a világ számára halottak vagyunk.

Számtalanszor végigolvastam. Egy idő után megértettem, miről szól valójában. Az iskolában közben részletesen is tanultunk erről. Sokáig tanakodtam magamban, hogy felfedjem-e titkomat, de végül úgy döntöttem, a világnak jobb ez így. A végeredmény ugyanaz. Mit számít?

Az idő mindent megold.

 

Így hát fiam, ha majd ezt olvasod, az azt jelenti, hogy az idő ismét megoldotta, s én már nem lehetek veled. Ez a hagyaték a tiéd. Tőlem kapod. Olyan titok ez, melynek megtartásával egyedinek éreztem magam, valakinek, akinek olyan tudás van a birtokában, mint senki másnak. Remek érzés volt leélnem így az életem. Dönts hát belátásod szerint. De ha úgy döntesz, hogy te is megtartod a titkod, hogy kiélvezhesd azokat a pillanatokat, amelyeket én is átéltem nemegyszer az életem során, nos…   akkor jobban teszed, ha te is átruházod majd tudásodat a következő generációkra olyan mód, ahogyan azt most én teszem, s ahogyan Ernesto tette velem. Kérlek, jól fontold meg.

 

Szerető Apád:

 

Manuel Deloroso

 

 

Forrás: Newsweek, 2012. május