”Ha már nagyon rosszul érzem magam, veszek egy üveg whsikyt. és írok… bármit… bármiről… senkinek!...és reggel egy halom cigarettahamut dobok a kályhába.”

 

Frantisek Hrubin: Augusztusi vasárnap

Gondolom a kopasz fazont végül csak felfalták a cápák.

Ugyan már abban sem vagyok biztos, hogy élnek-e cápák vagy egyéb húsevő dolgok errefelé, de arra elég gyorsan ráeszméltem, hogy ha a kopasz tovább vérzik, nekünk is vége. Nem lehettem valami jó biológiából sem, talán épp hogy közepesre érettségiztem, pedig lehet, hogy most jól jött volna, mert így nem kockáztathattam- Mikor már egy órája úsztunk a part felé, és lassan mögé kerültem, akkor vettem észre a vékony vércsíkot, amit maga után húzott. Azonnal döntenem kellett, és szerencsére még nem kelt fel a nap teljesen, épp csak, hogy a felszíni víz sötétebb volt azon a helyen, ahol vérzett. A többiek talán nem vették észre. Karol mindenesetre biztosan nem, mert ő a jobb oldalamon úszott a néger fickó után.

A négy az nem is olyan rossz szám egy repülőgép szerencsétlenség után, ha te is beleférsz – gondoltam egy idő után, bár még bizonyára meg voltam zavarodva a történtek miatt. Nem hiszem, hogy józanul tudtam gondolkodni, de azért valahogy mindig is a krízishelyzetekben voltam igazán elememben az életem során. Talán így lehetett most is, mert az agyam rögvest kapcsolt a cápákat illetően, és egyre csak azt néztem, hogy mikor kel fel a nap. A néger már jó messze járt tőlünk, csak a távolból föléje magasló sziklák elérésére koncentrált. Először arra gondoltam a helyszín közelében kellene maradnunk, hátha megtalálnak minket, elvégre félórányira lehettünk a leszállástól, és egy idő múlva keresni fognak, a kapitánynak pedig hátha volt még ideje vészjelzést leadni. De mikor végül minden elcsendesült, és a hullámok is nyugodni látszottak, azt vettem észre, hogy a néger, aki előttem mászott ki a vészkijáraton a víz alatt, egyszer csak eltűnt. Percekig kerestem az alakját a sötétben, melyhez szemem lassan hozzászokott, mire megláttam sziluettjét a távolban lévő part felé úszva. Pedig már azt hittem mégis megfulladt, mivel az első riadt pillanatokban a felszínre bukkanás után csak Karollal tudtam foglalkozni, rá már nem figyeltem annyira. A lány meglehetősen ijedtnek látszott, ami érthető, én viszont már akkor is valami szokatlan magabiztosságot éreztem, mintha nem is most menekültem volna ki egy az óceánba bukó repülőgépből, ahonnan az utolsó pillanatban még Karolt is sikerült kirángatnom, annak ellenére, hogy a gép belsejében minden kaotikusan lebegett és egymásnak csapódott. Emlékszem egy szőke hajkoronával borított fejre, ami az enyém mellett vetődött hátrafelé a gép farkához. Mint egy sértődött medúza, akivel rosszul bántak - vonaglott el mellettem a víz lüktetésével együtt, némi buborékplazma társaságában. Pedig biztos jó nő volt fél órával azelőtt, de most már nem tűnt annyira vonzónak. Nekünk meg aztán jó nagy mázlink volt, hogy épp a vészkijárat felé sodródtunk, meg, hogy hátul ültünk és nem trancsírozott fel a gép becsapódó eleje, meg, hogy még fel is tudtam fogni, merre van a kiút a nagy kavarodásban. A néger már az ajtót tolta ki maga előtt, mire mi ketten odakapaszkodtunk mellé, úgyhogy fél kezemmel a süllyedő repülőt, a másikkal meg Karolt szorítottam magamhoz, miközben a fickó valahogy utat nyitott előttünk. Nagyon formában volt, mert még ahhoz is volt ereje, hogy kifelé menet elővegye farzsebéből a katasztrófa zsebszótárt és további instrukciókat idézzen fel a  „Hogyan szabaduljunk ki egy óceánba zuhanó repülőgépből?” című fejezetből. Karol csak megvonta a vállát és szemével intett, hogy haladjak már. Jó nagy morajlás volt alattunk, szerintem még a planktonok is beszartak odalent, hogy most akkor mi van, minden-esetre minket ez egyátalán nem zavart, és ütemesen haladtunk a levegő felé, amelyből már egyikünk pofazacskójában sem lehetett túl sok és oxigéndús, szóval muszáj volt. Egyszer még visszanéztem lefelé, és a repülőgép roncsaira rámaró bojtosúszójú maradványhalak nyüzsgésén át láttam még a gép egy darabját lángolni, ami kicsit furcsán is hatott a víz alatt, de szerintem amúgy gyönyörű volt, hiszen nem minden nap lát az ember ilyesmit. A nyakamban puffasztott narancssárga mentőmellény összekapta magát, és kisvártatva felbukkant velem az óceán felszínén. Hát nem mondom, egy élmény volt. Mondtam is Karolnak rögtön, hogy ez majdnem olyan, mint az a vízi csúszda park, ahol egyszer többen is együtt voltunk. Akkor még egy másik fickóval járt, már nem is emlékszem, de ő biztosan ott volt. Na, azért ez a tengeri élményfürdő kicsit keményebben sikerült.

 

Végre fent voltunk az emberi életfeltételeknek jobban megfelelő vízfelszínen, és aztán meg elkezdtünk úszni a néger után, mintha muszáj volna. Kicsit meg is sértődtem, elvégre ki mondta, hogy azt kell tennünk, amit neki? Még csak meg sem beszéltük, hogy ő legyen-e a túlélőcsapat vezetője, és máris magánakciózik. Na, majd a parton jól beolvasok neki, ha nem zabálnak fel a cápák addig. Mert, ha ezzel a másikkal, aki szintén valahogy kikerekedett, és egyébként olyan angolforma feje volt, szóval, ha nem teszünk vele valamit, meggyűlhet a bajunk az uszonyosokkal. Ezekkel az angolokkal meg tele van az összes turistajárat már. Nem lehet kikerülni a tipikusan semmitmondó ábrázatukat, meg a hülye raccsolásukat. A cégnél is volt egyszer egy ilyen cockney, akit mindig élvezet volt hallgatni, főleg amikor káromkodott. Fel is vettem diktafonra egyszer, de aztán valamelyik tárgyalásom előtt letöröltem. Azért jó arc is volt, mert időnként átküldött egy-egy rövid Audrey Bitoni videót, vagy valami olyasmit, hogy indiai feleség szomszéddal. Mondtam is neki, hogy ez a spiné korántsem volt indiai, tipikus angol feje volt, nyilván valami gyarmatosítás korabeli ősei lehettek, de akkor meg ezen az alapon még egy rakás angolra mondhatjuk, hogy indiai, vagy fordítva. Meg is sértődött azt hiszem, de aztán váratlanul leszerződött dublőrnek egy Dizzie Rascal lemez fel-vételéhez, és azóta nem is láttam.

Vérző honfitársa viszont nagyon is közel volt hozzám, és lassan már  kezdett idegesíteni, úgyhogy oda-szóltam Karolnak, hogy ússzon csak tovább jobbra, mert arról fúj a szél, tehát a vér szagát pont az ellenkező irányba sodorja az áramlat, úgyhogy én is mindjárt megyek, csak kérek egy cigit az angoltól. Az persze megkérdezte, hogy milyen erőset szedhet elő vízálló cigarettatárcájából – merthogy a szigetországban már ez is létezik – aztán láttam, hogy vanStuyvesantja ezért hát azt kértem. Halvány bosszúság ült ki az arcán egy pillanatra, lévén ő is tisztában volt helyzetével, melynek felszámolásában igyekezvén most jól feltartottam. Hát még milyen arcot vágott, amikor eloltottam a cigit a felénél az úszómellényén. Én nem tudom, de amióta a kínaiak is továbbpasszolnak mindent a taiwaniaknak legyártásra, már semmi sem a régi. Ebből a megfontolásból kiindulva azonban jól el-számoltam magam, mert ez a taiwani mellény bizony elég szívósnak bizonyult, ezért hát rá kellett segítenem a dologra egy kicsit. Az angol ennek kevésbé örült, de aztán szófogadóan megfulladt. Arra gondoltam, jobb lett volna egy francia, mert az angolok legalább adtak néhány jó zenét a világnak, a franciák meg csak szimplán el vannak szállva maguktól. Még angolul sem hajlandóak megtanulni. Ezt többször is tapasztaltuk Karollal az olyan jellegű üzleti utakon is akár, mint a mai, de az üdülőövezetben sem volt jobb a helyzet. Titokban reménykedni kezdtem, hátha az elöl úszónéger esetleg francia lesz. Akkor legalább felajánlom majd a bennszülötteknek a parton, már abban az esetben, ha a felénk közelítő sziklahalmaz egy sziget.. Nekem nem tűnt nagynak, ahogy utolértem Karolt, és ezt meg is jegyeztem neki. Bárgyún mosolygott vissza. Nem volt kedve viccelődni, talán még, ha a vőlegénye lettem volna, vagy ahogy mostanában felszínesen mondják: a pasija, nos talán akkor sem eresztett volna el egy kis kedvességet felém. De hát ő már csak mindig ilyen kiszámíthatatlan volt, úgyhogy már évekkel ezelőtt felhagytam azzal, hogy megpróbáljak összejönni vele: egyszerűen csak munkatársak voltunk azonos baráti körrel, ami nagyjából annyit jelentett, hogy hálaadáskor meg szilveszterkor egészen biztosan együtt utaztunk valahova aktuális párjaink, illetve néhány kósza egyedülálló barátunk társaságában. Pedig öröm volt nézni, ahogy úszik. Kár érte. A néger feje még mindig jóval előttünk járt, de úgy számoltuk, hogy a napfelkeltét már a szigeten töltjük, ami persze nem jött be, köszönhetően a part menti erős hullámzásnak. Én is egy kardhal család reggelijét zavarhattam meg, amikor nekicsapódtam annak a sekély vízben alattomosan megbúvó sziklának. Valahogy aztán kikeveredtem a bézsszínű homokba, ami nem volt annyira magával ragadó, mint abban aBounty reklámban, de legalább nem voltak tengeri sünök meg okoskodó rákok a felemelt ollóikkal a parton. Szűz területnek tűnt, mindenféle szempontból. Pár percig hosszasan feküdtünk egymás mellett a homokban, arcunkat kajánul csapkodta a hullámzás, meg egy félbeharapott szörfdeszka. Ez meg eddig hol volt? Ha előbb meglátom, legalább felkapaszkodhattam volna rá egy darabon. Most már mindegy.

A néger fickó közben már öntelten pöffeszkedett az egyik villám sújtotta keresztbe dőlt fa maradványán és kisollójával a körmeit vagdosta. Gondoltam üdvözölni kellene, vagy legalább megismer-kedni vele, ha már így alakult, azért felvett mosoly álarcommal kedvesen odahúzódtam mellé. Sajnos nem Pierre-nek hívták, és dél-Amerikából jött, úgyhogy visszakaptattam inkább Karol mellé, aki időközben megtalálta a  három decis Sztolicsnajás üveget, amit a repülőn eszközöltem még tartalékba, és a bugyijába csempésztem menekülés közben. Milyen jól is jött.

Aztán ki tudja, mit találunk még majd az oldaltáskámban, amit gepárd-elszántsággal menekítettem ki magammal. Karol meghagyta a szesz felét, mert tudta, hogy nekem is jól esne most egy ital, lám milyen kedves is tud lenni, máskor meg olyan hideg, faarcú  és meg-közelíthetetlen. Fura szabályok vannak a fejében úgy általában mindenhez viszonyulva, szóval jobb is, hogy nem lett belőle semmi. Biztosan naponta kikészítenénk egymást.

De azért még mindig jó mellei vannak, meg most, hogy le is fogyott egy kicsit az úszástól, egészen fittnek tűnt és vonzónak. Egyenlőre azonban azt véltük helyesnek, ha rögvest keresünk valamiféle fedelet a fejünk fölé, mert ki tudja meddig maradunk. A néger dél-Amerikai persze menni akart a hegyek irányába, civilizáció után kutatni. Hát mi meg jól el voltunk fáradva, mondom neki angolul, hogy várjunk még egy kicsit, de ő meg csak tolja a spanyolt, amit csak részben értek meg. Hát ez így nem fog menni, de amúgy meg kit érdekel, felőlem el is mehet, csak előbb vehetne néhány kókuszdiót a cerkófmajmoktól a vodkához, és akkor nekem mindegy. Erre azt felelte, ha a lány megmutatja neki a mellét, akkor szerez még piát. Ez nekem is tetszett volna, de rögtön tudtam, hogy nem fog menni, ahhoz Karol túl tartózkodó, így hát a fickó alkalmasint elviharzott a lombok közé, mi meg ott maradtunk a parton lustálkodni. Mondtuk neki, hogy itt megvárjuk, így most már nem volt okunk az aggodalomra, habár a vodka gyorsan elfogyott.

- Bekennéd a hátam, Dijf? – kérdezte egyszer csak a lány és már láttam is, hogy a nap nekiállt dolgozni rajta. Nem vonakodtam hát.

Egy szál melltartó volt rajta, a farmerját pedig magán hagyta, így egészen kellemesen festett.

- Na, akkor én keresek egy szállodát, amíg te napozol, oké?- kérdeztem, majd elindultam a sűrű irányába. Egy darabon a néger dél-Amerikai kiégette ösvényen haladtam, de aztán észrevettem pár kidőlt fát egymás hegyén hátán, jó sűrűn benőve liánnal, és azonnal tudtam, hogy megtaláltam a megfelelő helyet az éjszakázáshoz. Nekiláttam, hogy kibéleljem páfránylevéllel, ezáltal otthonosabbá téve a környezetet. A levegő kezdett felforrósodni, mire visszatértem Karolhoz már ő is jócskán izzadt, de még így is kívánatos volt. Most már viszont sajnálni kezdtem, hogy nincsenek rákok legalább, mert azt mondjuk meg is ehetnénk, és a gyomrom most már igazán oda volt egy kis kényeztetésért. Jobb híján elkezdtünk különféle leveleket rágcsálni, amelyeket a közeli bokrokon találtunk, de ennek csak az lett az eredménye, hogy egy idő után enyhe vízióink támadtak, meg középtájt zsibbadni kezdett a nyakunk Végül is nem lehetünk túl messze Kolumbiától, gondoltam, és ettem még egy kicsit abból a kisebb, amőbaszerű levélből.

Csakhamar a vízben találtuk magunkat egymáson röhögcsélve, szuvenírként hazavihető kagylók után kutatva a sekély parton. Nem igazán éreztük az idő múlását, az egész olyan zsibbasztó volt, mintha valami vinne előre megkérdőjelezhetetlenül, eltökélten. Sürgősen csinálnunk kellett valamit folyamatosan, különben megfeszültünk volna az időtől. Egy vízben lévő nagyobb sziklatömb alatt ujjaimmal összegereblyéztem néhány scampit, amit vacsora gyanánt tálaltam volna később. De egyenlőre nem voltunk éhesek. Agyunk nem ért rá éhesnek lenni. Jól megcsinált minket az a pici levél. Milyen lehet itt őslakosnak lenni? Innentől kezdve számottevően nem túl sok mindenre emlékszem, talán csak, hogy miközben térdig gázolok a boldogságban, szaggatottan ismétlődő időközönként egy impozáns földön kívüli tárgy kaszálgatja a sipákoló sirályokat felettünk.

Idejét múltán Karol javaslatára visszavonultunk a szárazföld felé, miközben valaki lekapcsolta a medencében a világítást. A mögénk rakott horizont díszlete kezdett sötétedni. Testünk stencillenyomatát a parton hagyván kókuszreszelék pelyhekkel tüzet csiholtunk, és rágcsálni kezdtük a félig megsült rákokat. Némelyikben még benne volt a végbéltermék a farkánál, de le se szartuk. Olyan jó lett volna viszont némi fokhagymás tejföl, de erről nemigen álmodhattunk, maradt tehát a kézipoggyászban lévő fogpaszta. A rákok ízletesek voltak, még így a’la nature is, és az egész étkezés alatt hosszasan néztem Karol szemébe, hogy vajon ő mit gondol. Még soha nem láttam ennyire természetesnek, és őszintének. Minden amit mondott ő maga volt, nem pedig egy álarc, amit a cégnél általában viselt, vagy  az a másik maszk, amit társaságban. Végre ismét láthattam az igazi énjét, ami csekélyszer fordult elő ismeretségünk több mint tíz éve alatt. Az a nehezen megnyíló fajta volt, akit soha sem ismersz meg igazán, még ha össze is bútorozol vele.. Pedig általában jó emberismerő voltam, és sejtettem az ő igazságát is, amin vélhetően képtelen volt változtatni. Végignéztem, ahogy átszenved számos kapcsolatot, mindenféle lehetetlen fazonnal: ott volt az állatidomár is például. Karácsonyra egy kitömött pumát kapott tőle ajándékba. Később felállították a veranda elé kerti törpe helyett, amitől az újfullandi meg is volt zavarodba egy hétig. Aztán az a háromkezű mérnök aki az atomerőműben dolgozott hogyishívjákban: akivel csak egy fél évig bírta. Pedig eleinte sugárzott a boldogságtól, mint mindenki akit belep a szerelem kémiája az első 100 nap alatt. Szándékosan boldog akart lenni, és nem hagyta, hogy magától történjenek a dolgok. Milyen jóízűen harapja azt a rákot.

Vacsora után még elmondtam neki egy szonettet, amin úgy tűnt meghatódott, de aztán a szokásos rideg arckifejezésével befészkelte magát páfránybarlangunkba. Kezdett lejönni a levél hatásáról, és ezen még meghitt külvárosi fészkünk sem enyhíthetett bájos lakájosságával. Mert miközben mi aludtunk az erdő élte a maga életét: nem azt a hamisat, amit nap közben láthattunk tőle, hanem a valódi énjét, amit az ember ritkán lát. A pálmalányok például végre kiléphettek gyökerükből, és egy kicsit megrázhatták magukat az omlós parton, mások ölelkezve beszélték meg az aktuális híreket.

/…halottátok Fent a nagy sziklánál egy yukka megint öngyilkos lett /

 

Éjszaka előmerészkedtek már a kisebb ganajtúró bogarak is, ilyenkor a legjobb büdösdiszkót csinálni a tűzhely elképedve haldokló parazsán. Miután a ciripelés szerű zene megindult, két óriáspók koptatott arra, és szőrös öklüket vadul rázva egy Tito & Tarantula számot követeltek. A part másik szélén gondtalan anakondák meséltek egymásnak sikamlós sztorikat, miközben vékony bambusz-szálakon keresztül szürcsölgették koktéljaikat elhervadt patkány-tetemekből. Egyedül az öreg ékszerteknős unatkozott, neki csak az epilepsziás tigrisrákok maradtak ma estére, akikkel soha nem lehetett egy értelmes szót váltani. Jó lett volna egy fehér nyúl a híres állatmeséből, legalább az elszórakoztathatta volna, hiszen köztudott, hogy a nyulak mennyire intelligensek.

A ma esti meglepetés buli az új jövevények tiszteletére hamar véget ért, amikor egy sértődött kakadusereg a szomszéd völgyből meg-jelent a part felett és rettentő kivibombázásba kezdett.

Mondjuk a páfrányok már eleve fáradtak voltak, de erre azért ők sem számítottak, és kedvszegetten menekültek vissza a többiekhez. A kivibombákba ráadásul velős üzeneteket vájtak csőrükkel, és amelyik nem loccsant szét valamelyik cerkóf vagy szilfa fején, azon

 

/húzzatok el anyátokba, nem tudunk aludni tőletek /

felszólítások voltak, ami meg is tette a hatását a parton sámánkodó állatokra, akik ijedten dobálták el a kis amőbaszerű levélkéket, és hanyatt homlok menekültek, mintha razzia lett volna.

Amikor magamhoz tértem reggel már minden csendes volt.

Néhány zöld paca elszórtan virított a fövenyen, mintha valamelyik fának hasmenése lett volna az éjjel. Tudtam, hogy sokáig szeret aludni, ezért nem ébresztettem fel, gondoltam inkább összeütök neki valami reggelit, ha már így alakult.

Elindultam tovább a jól bejáratott ösvényen, amely felett fejmagasságban vörös papagájok, sárga gyilkos varangyok és kis zöld méregbékák ugráltak át előttem közlekedési jelzőlámpa gyanánt. Az ismeretlen aljnövényzet időnként felhorkantott a lábam alatt, de aztán visszaaludt. Utam nem tartott sokáig, mert kisvártatva egy épület falait láttam meg az út meghosszabításában, s bár még csak részleteiben figyelhettem meg az építmény kapuját is, amit félig-meddig már benőtt a vaskos liánhadsereg, szívem már így is ujjongott, hogy emberi civilizáció nyomaira bukkant. Azon nyomban meg is fordultam, hogy közölhessem Karollal a jó hírt, és hogy együtt fedezhessük fel, mi lehet a falak mögött. Talán a néger dél-Amerikai is ide vetődött, ami elég nyilvánvalónak látszott abban a pillanatban, de akkor meg dobhatott volna legalább pár doboz sört le a partra nekünk tegnap estére. Úgy látszik ezek sem jobbak, mint a franciák.

Nemsokára Karol felett hajlongtam és próbáltam szelíden magához téríteni, ami egészen jól sikerült, mivel azt hihette, hogy én vagyok az aktuális barátja, és félig nyitott szemmel, álmosan megcsókolt. Szájának eperhab íze volt, még így korán reggel is, fogmosás előtt, de azt sem bántam volna, ha a ganajtúróbogarak telecsinálták volna tegnap éjjel menekülés közben. Mire magához tért, késő volt: élveztem a pillanatot, ami tartott vagy 40 másodpercig. Most már hiába tolt el magától, és erősködött, hogy az egész csak véletlen, mondtam neki, hogy nem kell mentegetőznie, aztán eléraktam a banánfalevélbe tekert hernyóragut, amit útközben szedtem, s ráadásul bőven meghintettem szárított acsalapu ormányosbogár-darabkákkal. Ez legalább elterelte a figyelmét az iménti esetről, bár nem láttam rajta, hogy nagyon bánta volna, inkább csak zavarta, hogy nem ő irányította a pillanatot. Miközben ettünk, elmeséltem korábbi felfedezésemet tőmondatokban:

-          Van itt egy épület. Olyan házféle. Az erdőben találtam

-          Laknak benne?

-          Nem tudom, gondoltam, megvárlak vele.

-          Kösz.

-          Nincs mit.

Tovább nyelveltük az undorító pondrókat, mert így legalább a fehérjeszükségletünk meg volt oldva. Aztán a táskámban találtunk még egy vaníliás szójaitalt is, ami jól jött kakaó helyett. Közben nem nagyon szóltunk egymáshoz, csak a szemeink keresték a közeledési pontot, majd meg hirtelen:

-          Na, akkor megnézzük?

-          Meg.

Felfrissülve vágtunk neki a bozótosnak, én mentem elöl, mert már tudtam az utat, meg, hogy hol vannak a veszélyesebb kereszteződések, ahol sok szárnyas hangya ólálkodik. Merészen behatoltam az erdőbe, mintha egy sokat tapasztalt érett anyuka lett volna. Itt-ott feltűnt néha néhány errefelé honos állat, úgy mint a fehértorkú tokán, vagy egylebernyeges kazuár. Jó nedves is volt a légkör a párától, hogy mire a kapuhoz értünk, már csak annyi dolgunk maradt, hogy ujjainkkal vicces feliratokat rajzoljunk a kicsapódáson. Ezen jót nevettünk, de aztán komolyra fordítva a szót és a kilincset, beléptünk a bejáraton. Mert hogy az volt, abban egy percig sem kételkedtünk, annál inkább meglepődtünk, hogy nyitva is találtuk. Úgy látszik errefelé mindenkit tárt karokkal várnak, vagy nincs kitől tartaniuk.

A fal mögött egy nagy előudvart találtunk, ahonnan háromféle irányban is tovább lehetett haladni az épületbe. Ami nem tűnt túl öregnek, mintha csak néhány éve készült volna el. De a falakat így is sűrű kloáka fedte köszönhetően a környékbeli buldog-denevéreknek, de egyébiránt minden normálisnak tűnt: az udvar közepén egy téglákból kirakott tűzgyújtó hely, felette épp egy fél disznó forgott nagy lángon. Úgy látszik, már felrakták az ebédet. Kellemes illatok áradoztak az udvar minden szegletében. A bal oldali falon egy palacsintasütő méretű légycsapó lógott, gondolom az óriásszúnyogok elleni védekezésül szolgált. Közelebb mentünk a tűzhöz, és azt láttuk, hogy a disznónyárs alatt nincs egy darab fa sem, csupán egy ujjnyi darab kavics lángol kimeríthetetlen energiával. Furcsa zöld színe volt. Nem telt bele sok idő, s mi már odaadóan hahóztunk is, hátha valaki meghallja jöttünket. A szemközti ajtó mögül aztán lépteket hallottunk. Az ajtó kinyílt, és egy idős férfi toppant elénk összeszűkült szemekkel, érdeklődő tekintettel. Valahol már láttam a fickót, de elsőre nem tudtam hova tenni. Vajon honnan lehet ismerős? Szürke flanel nadrágot viselt meg egy fehér pólót, amelyre az atombomba képlete volt felírva.

Bár angolul szólalt meg, hangjából német akcentust éreztem ki:

-          Már ennyi az idő?

-          Ennyi.

-          Jöjjenek be, épp pókerezünk.

Azzal megfordult és visszasomfordált arra, amerről jött, mi meg lelkendezve követtük. Egy leanderekkel telefuttatott folyosón haladtunk végig szótlanul, miközben Karol előhalászta zsebéből az időközben kiszáradt zsebkendőjét, és letörölte könnyeit. Azt hiszem örömében sírt. Persze még nem tudhattuk biztosan, hogy megmenekültünk, ezért én nem is érzékenyültem el, hiszen lássuk be, jobb az elővigyázatosság. Egy rózsaszín duplaajtóhoz értünk, amelyre aranyos szívecskék voltak pingálva, és nagyon barátságos hangulatot árasztott, főképp a szélén végigfutó plüssborítás miatt. Karolnak ez nagyon tetszett, és nekem sem volt közömbös Karol már abbahagyta a sírást, és szőke haja újrapezsdülve lengett mögötte. Összességében már évek óta nagyon kívánatosnak találtam, de tudtam, hogy nem vagyok az esete, meg aztán mintha testvérek lettünk volna. De azért előfordult, hogy maszturbáltam rá elalvás előtt, amit meg is mondtam neki őszintén egyszer, amikor valami börtön stílusúra vett diszkóban leitattuk egymást vodkával szerelmi bánatunkban. De még ekkor sem volt hajlandó közelebb engedni magához, pedig köztudott volt, hogy a szüzességemet is a vodka miatt vesztettem el. Csak akkor még gusztustalan Moszkvoszkaját ittunk a főiskolán. Na, arra nem vesz rá senki még egyszer.

-          Engem Karlnak hívnak – szólalt meg egyszerre az egyébként jó karban lévő idős úr

-          Dijf vagyok. Ő pedig Karol

-          Karl Heisenberg, szolgálatukra.

-          Heisenberg? – érdeklődtem pirospozsgás arccal – nem az a Heisenberg, aki az atombomba feltalálásán fáradozott? Maga az a fizikus.

-          Hát igen, ezt jól eltalálta, kedves uram – suttogta, miközben benyitottunk a plisszírozott ajtón – Tudják ez itt a száműzöttek szigete!

Ahogy kimondta, máris megértettem mire gondol. A szobában, ahová beléptünk, egy hatalmas zöld posztóval bevont körasztal éktelenkedett, bent erős fénycsóvák kapkodták magukat össze jöttünkre. Az asztal körül ott ült még pár fazon, akiket nem mind ismertem, de jó részüknek megjelenése máris alátámasztotta Heisenberg szavait. A jobb oldalon Ernesto Che Guevara bóbiskolt átható szivarfüsthullámzás közepette, ami a mellette ülő John Kemeny szájából fortyogott elő. Velük szemben a kisebbségi komplexusa miatt még mindig idétlen bajuszát viselő Hitler foglalt helyet, kezében három árva kártyalappal. Igaz, mint később kiderült, mind a három ász volt. Már csak a treff ász hiányzott gyűjteményéből, ami viszont a középen leselkedő Neumann Jánosnál lehetett, mert az csak kajánul vigyorgott a führer képébe. Az utolsó fickót nem ismertem fel, de mivel folyton a fővezér seggét próbálta nyalogatni, mialatt az a lapokra koncentrált, minden valószínűség szerint csak Albert Speer vagy Niels Bohr lehetett. A partiban résztvevő láthatóan jól szórakoztak, még jöttünkre sem emelték fel tekintetüket, csak Neumann volt az aki felénk biccentett egy pillanatra, de aztán máris folytatta a vigyorgást. Az asztalon félig üres konyakos üveg szerencsétlenkedett, mígnem Che Guevera észre nem vette, és egy hirtelen mozdulattal fel nem hajtotta az egészet egy szuszra.

Eme tágas szobában egyébként mindenütt snájdig rend honolt, amiből érezhető volt, hogy a németek tartják fent a takarító szolgálatot a szigeten. Ernesto mindenesetre csakis a rendet bomlasztó zülledéke lehetett a társaságnak, hiszen most is épp cigarettapapírt áztatott a pohara alján lévő konyakba, melyből miután megszárazd kissé, vaskos adagot csavarintott magának. Az asztalon papírfecnik és dohánytörmelék tornyosult előtte, de ő ügyet sem vetett rá, inkább tovább játszott. Heisenberg beljebb tessékelt minket, mi meg szótlanul helyet foglaltunk az asztal mögé rejtett kanapén. A játékosok csak most kezdtek ránk felfigyelni.

- Hajótörés? – érdeklődött Neumann

- Repülőszerencsétlenség – feleltem

- Az jó. Egy italt?

- Vodka nincs?

- Elfogyott. Csak jövő héten dobnak le új szállítmányt. Meg kell várniuk, ha vodkát akarnak inni.

- Jó lesz a konyak is – mondtam és apró nyakam máris belezsibbadt a túlfűszerezett szesz várható ízébe.

Neumann komótosan a szoba másik sarkában lévő hűtőgép felé indult, majd két félig telt rozsdabarna löttyöt kínáló pohárral tért vissza.

-          Sokáig maradnának?

-          Csak pár napot.

-          Van egy üres szobánk fent az emeleten.

-          Megteszi, köszönjük.

-          Jobb, mint a dzsungelben…

-          Maguk mióta…?

-          Már nem számoljuk az éveket. Meg aztán változó: van, aki kevesebb - több ideje. Itt jönnek - mennek a vendégek, de mindig csak heten vagyunk.

-          Mint a gonoszok

-          Gondolhatja.

-          Valaki még hiányzik – kezdtem volna belekötni a magyarba, ám ebben a pillanatban berobbant a szobára nyíló egyetlen ablak, és szilánkkergetés közepette egy újabb ismerős termett előttünk.

Clark Kent volt az, aki úgy látszott rémes állapotban van mostanság. A ruhája sem az a régi kék-piros-sárga kombinációs megoldás volt, hanem csupa fehérszövet, amelyen mélyfeketével volt felfestve a nagy S betű. Úgy látszik identitás zavarral is küzd. Vagy csak megbuzult itt a srácok között.

-          Bocs az ablak miatt. Tegnap nagyon berúgtam, és még nem az igazi a koordinációs érzékem. Kicsit mellé ment.

Ám erre senki ügyet sem vetett, úgy látszik megszokták már gyengeségeit, ami ez esetben a túlzott italozást jelentette esténként, egyébként meg mit számít, hiszen úgy is pár perc alatt helyreállítja, amit tönkretett. Máris hegeszteni kezdett lézerszemével, majd felgyorsított filmjelenetekhez hasonló mozgással a helyére illesztette a szétesett ablak darabjait, amely most úgy festett, mintha vadonat új lett volna.

-          Remek munka Clark! – bólogatott nagy ívben Kemeny, aki mindig is a precíz megoldások híve volt

-          Azért Savalasnak még szava lesz ehhez – kontrázott rá a führer mellett továbbra is csak sopánkodó Speer / Bohr

Heisenberg röviden gyorsan elmagyarázta, hogy az egész brigádért  a kopasz őrmester a felelős, aki viszont csak havonta néhány alkalommal látogat el a szigetre, csak, hogy lássa, minden rendben van-e, de igazából nem szükséges túl nagy figyelmet fordítani rá, elég, ha lekenyerezik néha egy-egy kóla ízű nyalókával.

-          Mondja csak, nem járt errefelé egy néger fickó? – fordultam a némethez a most már egyre inkább belülről felkéredzkedő kérdésemmel.

-          Ja…de, volt itt valaki egy pár perce tegnap, de amikor meglátta Adolfot, rögtön megijedt, és azóta nem láttuk

-          Értem.

-          Még egy senchával sem kínálhattuk meg. Jut eszembe, nem kérnének egy kis teát..

-          Állandóan ezzel jön – vágott közbe Speer / Bohr – minden idevetődő szerencsétlent ezzel traktál, persze, hogy egy sem marad sokáig. Alig várják, hogy elmehessenek innen. Most jön az, hogy fáradjanak a chasitsu-ba.

-          Ugyan Niels – vágott vissza honfitársa, s ebből máris rájöttünk, melyikük az – felteszem, vendégeink elfáradtak ama szerencsétlen baleset során, így bizonyára jót tenne nekik egy kis frissítő.

Annyira affektált, hogy vele született jó modora már mit sem számított, minket viszont meggyőzött, ezért elfogadtuk a meghívását. Egyébként is úgy viselkedett, mint valami idegen-vezető, vagy lakáj, hiszen máris magával invitált minket. Kézi-poggyászomat nem volt, aki felcipelje a szobánkba, így hát átmenetileg én lettem saját boyom is.

A szobánk berendezése egyszerű volt, de meghitt: egy kivénhedt, isijásszal küszködő fa asztal ténfergett középen, néha oldalba lökve a mellette sütkérező székecskéket, akik minden egyes ilyen koccanásnál vékony hangon feljajdultak. A franciaágy sem volt különb. A dzsungelre néző ablak tövében húzta meg magát félősen, és úgy tett, mintha aludns A pöttömnyi ablak grandiózus kilátást biztosított: a hátsó kert medencéje, és pálmákkal behabart napozóágyai egy pillanatra elfeledtették velem, hogy hol is vagyok.

Heisenberg átható morgása szakította meg elmélyülésemet, minek kapcsán a teaszobájába invitálódtunk.

A chasitsu valóban kiváló tervezés gyümölcs volt. A szoba csak úgy bizsergett a német precizitástól: a tatami milliméter pontosan körbeszegve vastag kenderfonattal, a temaeza, vagyis a házigazda külön helye, puhább szövésű anyaggal kipárnázva, a virágok a megfelelő helyen.

Miután helyet foglaltunk, kisvártatva gőzölgő porcelánedénykék sorakoztak fel előttünk haptákba vágva magukat, de nem lévén fogantyújuk, nem is szalutáltak. Tavaszi jádecsiga teát hoztak magukkal, akik ezúttal sem hazudtolták meg a rájuk ruházott hírnevet, és olyan szájízt kölcsönöztek, mintha egy jóféle színdarab kellős közepén lenne az ember:

 

DIJF Igazán ízletes tea! Főképp egy ilyen megrázó szerencsétlenrepülőség után

HEISENBERG Semmiség, (habozik) tudja, nem árt, ha az ember talál magának valami foglalatosságot errefelé. Mi kínosan ügyelünk a részletekre. Ez fontos. Különben megtébolyulnánk, így pedig tudunk mire figyelni. Koncentrálunk, hogy ne veszítsük el a lélekjelenlétünket.

Lassan lerakja maga elé a csészéjét, mert még túl forrónak találja az italt.

 

DIJF Értem.

HEISENBERG Egyébiránt küldök is majd fel egy vombatot, hogy ne unatkozzanak.

KAROL Vombat?

HEISENBERG Igen.. Mi háziállatnak tarjuk itt. Végül is olyan kutyaszerű. Szóval jobb, mint a semmi.

Újra felemeli a csészét, és hörpint egyet.

 

 

KAROL Kutyákat nem hozhatnak?

HEISENBERG Kétséges. A kutya az ember legjobb barátja, hiszen tudja - mindent megtesz érte: szót fogad, meg ilyenek. Egy kutyát túl könnyű lenne rávenni, hogy segítsen minket megszöktetni. Nem, nem. Ez nem lenne lojális. Úgyhogy marad a vombat.  A szigeten a csupaszorrú a honos.

KAROL Érdekes.

HEISENBERG Legalább nem harap. Jut eszembe, holnap magukon a sor, hogy reggelit készítsenek. Tudják, ez amolyan szokás itt. Mindig az „új vendég mosogat”. Értik, ugye?

KAROL Persze, csak mutassa meg az éléskamrát. Remek szasimit tudok készíteni.

HEISENBERG Hogyne. Van egy jó kis bolt a környéken, mi is oda járunk. Javaslom ott megejteni a reggeli bevásárlást.

DIJF És ne felejts el venni sportújságot. Kiállhatatlan vagyok, ha reggelente nem olvashatom a jégkorongrovatomat. Már így is lemaradtam egy Philadelphia meccs eredményétől.

KAROL Ovecskin biztosan bevágott néhányat.

 

 

Csend.

Mindenki szürcsölgeti a maga teáját, amikor jobbról Adolf lép be. Járása akadozó, nehézkes, most látni csak, hogy mennyire rosszul szolgálhat az egészsége. Kissé cammogva helyet foglal a tatami negyedik végletében.

 

ADOLF Heil!

DIJF Anyád!

KAROL Ugyan DIjf! (méltatlankodik), legalább tiszteld meg vendéglátóinkat azzal, hogy rendesen beszélsz.

ADOLF Semmi gond asszonyom, már megszoktam. Egyébiránt magam is csak megszokásból teszem. Tudja annyi éven át minden- napos dolognak számított az ilyesmi. Na, de minek is fecsegek, nyilván tisztában van mindezzel.

KAROL Hogyne. A főiskola alatt én is rengeteget játszottam a Medal of Honorral.

DIJF Én nem fogom megjátszani magam, azért sem.

ADOLF Uram, engem már semmi nem botránkoztat meg. Csak nyugodtan mondja ki, amit gondol. Én már így is élve vagyok el-temetve itt. Talán nem tudja, de aki idekerül annak a halhatatlanság a büntetése. Valami speciális gyógyszer tudja. A trákok hozták magukkal, az emberek meg arra használják, hogy az ilyeneket, mint mi, örök kárhozatra ítéljenek vele. Ez a büntetésünk.

DIJF Na, és Clark?

ADOLF Ő már amúgy is halhatatlan volt. Csak mellénk csapódott, mert már mindenhonnan kiutálták.

DIJF Szép kis brigád.

ADOLF Ó, már egészen megszoktuk. Csupán kissé unatkozunk. Ezért is van, hogy minden ide vetődő idegent próbálunk szóval tartani. Esetleg maradásra is bírjuk. Az nem szabályellenes. Én rengeteget informálódom az internetről. Figyelemmel kísérem a világ alakulását, és jól esik megosztani valakivel a nézeteimet, mert hát ezek itt…(Heisenberg felé int a fejével) ..szánalmas. A mi egyforma napjainkat pedig igazán felpezsdíti, ha valaki huzamosabb ideig itt marad.

DIJF Én inkább mennék már.

ADOLF Ne siessen annyira. Igya meg nyugodtan a teáját, közben meg beszélgethetünk valamiről.( egy gyors mozdulattal leveszi a parókáját)

DIJF Most már igazán nem sok mondandóm van magának.

KAROL Dijf, viselkedj rendesen!

DIJF Nem tudom megjátszani magam, az isten verje meg!

 

Észreveszi, hogy elfogyott a teája, újra tölt..

 

ADOLF Hisz istenben?

DIJF (miközben újra iszik) Nem.

ADOLF Akkor jó, én sem igazán.

DIJF Nem meglepő.

ADOLF Ugyan, miért? Társadalmunk jó részét már megfertőzték a vallás nyújtotta megoldások illúziójával. Milliók dőltek be már ugyanannak a mesének különböző nép típusra megírt változatában: kereszténység, buddhizmus, satöbbi. Mind ugyanaz. A lényeg, hogy eltérítsenek önmagadtól. Hogy ne lehess az, aki vagy. Hogy egyéniséged általuk, az ő irányításuk alatt teljesedjék ki. Hogy hatalmuk legyen feletted. Mozdítható légy. Mi másról szól az emberiség eddigi történelme? Nézzék csak meg jobban.

DIJF (meglepődve)A végén még lesz, amiben egyetértünk. De ettől még nem csökken megvetésem ön iránt.

KAROL Miért, én hiszek istenben.

DIJF Néha látszik is rajtad.

ADOLF Figyeljen ide (Karolnak) Gondolkozzék már. Lapozzon vissza a történelemben, miért folyt annyi vér, ha nem a vallás miatt?

KAROL A Hatalomért.

ADOLF Az ugyanaz. A vallás hatalom. Aki a vallás élére áll, annak hatalma van. Az emberekbe már a rómaiak előtt elkezdték beleplántálni, hogy értéktelenek. Hogy semmik. Ezért kell a megváltás, kell valami, amire mindig várni lehet, és egyik generáció sem ismeri fel, vagy kérdezi meg, hogy meddig lehet ezt még?  Az ördögnek folyvást jelen kell lennie, mint visszatartó erő. Az egyházak által irányított államok ilyen mód vészelték át oly sikeresen az elmúlt pár ezer évet, amit ismerünk.

KAROL (maga elé) Hű, ez kemény, akkor ezek szerint eddig jól becsaptak minket?

ADOLF Mit gondol, én mit csináltam húsz éven keresztül?

KAROL Hazudott?

ADOLF Becsaptam az embereket kedvesem, igen. Elhitettem velük, velük, hogy én vagyok a megoldás.

KAROL És nem így volt?

ADOLF De…azt hiszem tényleg így volt. Csak később elfelejtettem elmondani, hogy engem is becsaptak.

ccccc Kik?

ADOLF Az érzéseim. Hogy sikerülhet. És most ezért utálnak annyira.

KAROL Már nem utálják.

DIJF Mert nem tudják, hogy még él.

HEISENBERG (közbeszól) Dehogynem. Tudnak azok mindent. Még ma is ők irányítják a világot. A zsidók. A kezükben összpontosul a legtöbb hatalom. Felduzzasztják a számokat, melyek bűneink mentén terebélyesednek, hogy aztán mindenki sajnálja őket. Olcsó komédiázás az egész.

DIJF De azért majdnem sikerül, nemde?

ADOLF Majdnem. De ehhez még én is kevés voltam. És lám, most meg lehet nézni, hol tartunk: (a következő bekezdést hevesen, felindultan mondja. Egyre jobban hergeli magát, a végére már szinte kiabál, szeme kikerekedik, arca vörös)

Világunk elkorcsosult. Ezt a sablont mondogatjuk már vagy száz éve, és még legalább ennyit fogjuk is. Mert ez már mielőttünk is korcs volt, s ezután is az lesz. Minden kornak megvan a maga fekélye, s minden kor embere hiszi szentül, hogy e seb még az ő idejében felszakad: Most az emberek gyűlölik egymást. Bizalmatlanok és irigyek. Az önzőség sokasodik, és senki nem tesz már meg semmit szívességből. Minden a pénz. A nagyhatalmak előkelő pozíciójában lévő vezetői reggelire kanalazzák be a népeket. Háborúkat szítanak, hogy még több vagyonuk legyen. Ölnek, hogy aztán a gyógyítás jogát saját gyógyszeriparukra ruházzák rá, s ha mégsem alakul jól az üzlet, hát majd bevetnek valami kemény influenza vírust, hogy még több vakcina fogyjon. A propagandát könnyedén és nagy rutinnal kezelik. Én már csak tudom. Színészeket bérelnek, akik a halált reklámozzák a képernyőkön mosolyogva. Ezek a zsidó farkasok most egymás keze alá játszanak, és mindig, minden tekintetben egymás között osztják ki a díjakat. A filmes meg zenei gálákon bevedelik a koktélt, és az sem baj, ha később lehányják az erre az alkalomra horribilis összegért készíttetett ruhakölteményeiket. A gazdagok még gazdagabbak lesznek, a szegények még szegényebbek, a középréteg pedig elmosódik. Hatvan ember irányít hatvan milliót. Pedig az ember nem azért él, hogy a nagytőke rabszolgája legyen. De ez már csak esti mese. Ki hiszi már el, hogy ebben a társadalomban az ember önmaga lehet? Itt milliók éheznek, más millióknál meg szalonnából van a kerítés. Egész fajok a nagytőzsde rabszolgái, más gyermekei meg a legújabb autómodellekkel járnak a szakiskolákba. Förtelem!

DIJF Csakugyan - azt hiszem, azt akarja ezzel mondani, hogy mindenki mindenkit utál, nemde?

HEISENBERG Mindenki mindenkit utál

KAROL Legbelül, ha önmagunkba nézünk: mindenki mindenkit utál.

DIJF Már elnézést, de ez eddig is így ment. A németek mindig is utálták a zsidókat, az angolok lenyomták az afrikaiakat, meg az indiaiakat, és nagyjából mindenkit, aki eléjük került. Bevonultak Amerikába is a spanyolokkal együtt. Onnan kiűzték az őslakosokat, az indiánokat rezervátumokba hajtották, mint a birkákat, és most kurvára büszkék a hazájukra.  Az olaszok meg a franciák…nos ők nagyjából mindenkit utálnak és lenéznek, saját nyelvükön kívül már csak dacból sem hajlandóak más nyelveket megtanulni, nekik egyszerűen elfogadhatatlan, hogy mindenki angolt tanul, ők meg csak a második sorban lézengenek. A szlovákok és a románok utálják a magyarokat, akiknek mindig csak hálátlan szerep jutott a történelemben. Ezért ők mindenkit utálnak. A szerbek a horvátokat, a horvátok a macedónokat, a macedónok a görögöket, a görögök a törököket, és tovább. Mindenki utál mindenkit, Valóban. Ahogy eddig is.

 

A tolóajtó ismét elhúzódik, Che Guevara lép be rajta, s meghallva az előzőeket, reagál:

 

CHE GUEVERA Én mindenkit szeretek

HEISENBERG Kétlem

ADOLF Mindenki mindenkit utál.

CHE GUEVERA Nana. Kedves kolléga, mi már túl vagyunk azon, hogy lelkiismeret furdalásunk legyen azokért az emberekért, akiket így vagy úgy legyilkoltunk.

Leül Karol mögé, akinek jelenléte láthatóan izgatja a fantáziáját

Nyelvét ütemesen öltögetni kezdi, kezével ágyékát simogatja.

 

DIJF Jó lenne, ha legalább nem erőszakolnád meg

CHE GUEVARA Á..ma nem. Hova gondolsz?!– szerda van

DIJF Akkor jó

KAROL (elmélázva) Van valakinél egy rágó?

HEISENBERG Csak eper ízű, hölgyem. Csak epres.

KAROL Az szar.

ADOLF Mindenki mindenkit utál.

CHE GUEVARA Nekem még lehet, hogy van egy mentolos a szobámban. Ha gondolja megkereshetjük együtt.(ingzsebéből lapos cigarettásdobozt húz elő, majd komótosan rágyújt egy megviselt szálra. A füstöt Karol nyakába fújja.)

HEISNBERG Inkább szóljon Clarknak, ő majd szere egyet magának könnyedén.

ADOLF Clarknak egész jó teste van.

CHE GUEVARA Velem egészen durva volt. Kivetkőzött magából, mert azt hitte velem megteheti. A rosszfiú, aki mindent kibír. (kifakad)Hát nekem akkor nem is lehet már lelkem?

HEISENBERG Csak epres.

CHE GUEVARA Jöjjön, nézzük meg, hátha mégis találok mentolosat. Most

Szünet

 

ADOLF A „Most” olyan, mint egy kiszámítható katasztrófa. Amikor az akarat tetté válik, a dolgok pedig már nem alakulnak, hanem vérré válnak és vannak.

KAROL Inkább megvárom Clarkot.

HEISENBERG Csak szólítsa hangosan, egész jó hallása van, felfigyel az épületen túlról is. Hoz magának mentolosat. Meg persze van epres is.

CHE GUEVARA De ne is próbálkozzon nála. Még mindig Louis-ba szerelmes

DIJF De hát ő meghalt.

CHE GUEVARA Az nem számít. Mindig csak az elvek számítanak, amelyekhez pedig tartanunk kell magukat. Hová is lenne a világ elvek nélkül? (jobb kezével lehúzza ingét melltájt, hogy mindenki jól lássa a tetoválást a szíve felett: egy átszúrt szív, a nyílból csöpögő bíbor vérrel, közte a felirat:

 

ANARCHIA

 

ADOLF Azt hiszem most már le kellene vennem a gipszet a bokámról. Nagyon viszket, és már a viszketőpor sem segít.

HESIENBERG Niels majd elintézi. Ne aggódjon, mein führer

ADOLF Ó, az az elbaszott seggnyaló! Még a végén kárt tesz bennem.

CHE GUEVARA Ugyan kinek származna előnye abból?

DIJF Kihűlt a teám.

CHE GUEVARA Esetleg rajzolnék rá még valami szemfülestet, ha megengedi. Niels várhat még.

KAROL Most már igazán hívhatnánk Clarkot.

DIJF Már a tea sem a régi

ADOLF Mindenki mindenkit utál.

KAROL Húzzunk a medencékhez! Monokinizni akarok.

CHE GUEVARA Hülye turisták!

ADOLF Szóljon valaki Nielsnek, hogy elfogyott a meszkalin.

 

Dijf és Karol nehézkesen felállnak, és a tolóajtó felé veszik az irányt. Heisenberg a teáskészletet kezdi összeszedni, Adolf bal kezével sünibajszát kezdi igazgatni. Közben nagyokat pislog. Che Guevara egy Browning típusú kézifegyvert húz elő a háta mögül és tisztogatni kezdi egy olajos rongy segítségével, ami eddig az oldalán lógott ki az övéből. Dijf és Karol elhalkuló hangja hallatszik, miután kiélptek:kiléptek.

DIJF Na mit szólsz? Maradunk?

KAROL Egész jó hely. Végül is miért ne?

DIJF Nem fogsz unatkozni?

KAROL Majd szerzek valami kaktuszlevet a bennszülöttektől.

DIJF Nekem nagyon keserű volt ez a tea, tudod, amikor túl sokáig….

….értem mire gondolsz…….én a klasszikus puskaporteát jobban kedvelem…

 

Függöny