„Igaz volt, hogy az élet elviselhetetlen, csak a legtöbb embert megtanították rá, hogy megjátsszák, hogy nem az. Olykor-olykor előfordult egy öngyilkosság, vagy valakit bevittek a diliházba, de nagy általánosságban az emberek úgy csináltak, mintha minden rendben lenne.”

Charles Bukowski: Shakespeare ilyet nem csinált

Az utca túloldalán áll az Otthon. Kétszintes, hatalmas épület. Olyan, kihalófélben lévő szinkronszínészek számára hozták létre, akik hangjukkal végigfestették ifjúságát, és ott bólogattak, amikor beköszöntött a heroikus videó-korszak.  Áttolmácsolták neki a nyugat ígéretét, aztán megöregedtek, ahogyan ő is. Ezek mind ott laktak. A lakóövezet ékkövében. Ez volt az intézmény egyedi szolgáltatása.

Minden nap elment az épület előtt, miután a sarki trafikosnál megvette a napi adag dohányát, amelyet esténként, írás közben kézzel tekert. Aznap már korán reggel megindult, mert tudta, hogy Szilveszterkor még az a néhány elszánt boltos is bezár délben. Vásárolt egy kis Golden Virginiát, és az újévre való tekintettel egy narancssárga Styvesant-ot is. Arra ott helyben rágyújtott, amivel megváltoztatta az oxigén és a szén-dioxid korrelációját a feje felett. Átnézvén a füstön, eltekintett a főépület csúcsa felett a megzöldült felhőkre. Milyen lenne azzal a tudással élnünk, amellyel most rendelkezünk, egy olyan testben, amit huszonévesen birtokoltunk? Egy ismert színész hangján beszélt magában és megindult hazafelé. {Magyar hangja: Koroknai Géza}

Ahogy sodródott visszafelé az Otthon algazöld kerítése mentén, számolgatta a kiégett olajoshordókat, amelyek matematikai pontossággal 5745 centiméterenként követték egymást a rozsdás járdaszéleken.  Némelyik még erősen füstölt, különleges hangulatot adva az utcaképnek. A hamuszín hó egyre inkább fel-türemkedett az úttest ölén, és vaskos torlaszokat emelt a járda felé. A tél nyúlós, rágós domborzatúvá változtatta a várost, de időnként még így is felragyogtak a csodaarcú lányok a kirakatok oldalbordájából. Ott álltak a zebránál meg a buszmegállókban, a várótermekben, és a sínek mellett. Ott voltak a jegypénztárnál is és mindenütt csak ingerelték a külvilágot. Tökéletes lábuk volt, ízlésesen voltak öltözve, és látszott, hogy mindaz a megjátszás, az a szerep, amit nap, mint nap megélnek, mennyi idejüket leköti, de néhányuknak jól áll. Gyönyörű hajuk volt, és még télen is jól látszott formás alakjuk. Az arcukra már rá sem mert nézni. Hol születnek az angyalok? Hogyan rajzolnád meg a tökéletességet? Miért vannak ilyen mértéktelen szépséggel felfegyverezve? Ennyire kiéleződött a világ? Már tizenévesen ráébrednek, hogy mit kell tenniük a sikerért.

Felrémlett egy kép a tavaszi kosárlabdadöntőről, meg arról a tízéves forma kislányról az előtte lévő sorban. A lány szégyentelenül szép volt, mintha selyemből gyúrták volna, nem is húsból meg vérből. Már akkor megközelíthetetlennek tűnt.  Még az angyalok arca is csak szétfoszlott szaténhamu lehetett az övéhez képest, idomainak finom ívelése pedig már e még gyermeki testen is előretükröződött. Oldalvást ült tőle, így jól rálátott. Szégyellni való-e az ösztön, ami olykor perverzitásnak tetszhet? Nem tudta, hogy mit gondoljon. A lány viszont észrevette, hogy figyelik, és utána sokat mosolygott. Ez már - már illetlen volt. A szünetben aztán, mikor látta, hogy a mellette ülő fickó lomhán megindul hot-dogot venni, hetykén ott termett mellette és leszólította:

-               És te kinek szurkolsz? – üde parfümillat lengett körülötte friss szolidsággal árasztva a szűziességet. Aztapicsa! A végén még felszed egy tízéves kiscsaj. – mondta egy hang ismét a fejében. {Magyar Hangja: Gáti Oszkár} Valami egyedi méret super push up melltartó lehet rajta, mert érvénytelenül formásak a kis keblei. Na ez az igazi átverés. Így könnyű. Gyanútlanul összejössz egy jó mellű csajjal, aztán meg kiderül, hogy bénaság az egész.

-            A Lajhároknak. – válaszolta tömören, és elhatározta, hogy kihozza a helyzetből a maximumot.

-            Az jó, én is! – süvöltötte a bársonyarc, és lesütötte a szemét. Aztán elhangzott még néhány üres sor, és a hot dogos fazon visszatérni látszott. Az angyal felállt és búcsúzott:

-            Találkozhatnánk még.

-            Tíz év múlva megkereslek és megduglak. – felelte, azzal tapsolni kezdett, mert következett a harmadik negyed.

Persze tisztában volt vele, hogy egyiküket sem kapja meg soha, és hogy a sorsa csak henceg a csábítás felakasztott koncaival nap, mint nap, hogy lássa, hogyan őrlődik és szenved. Tehetetlenek vagyunk. Csak tesszük, amit kell, mert költség-hatékony az eszünkre hallgatni a szívünk helyett.

A főkapu széléhez érve megpillantott egy hajléktalant a sárszínű lámpafény alatt, aki kezében borostyánba kövült apró állatkákat szorongatva érthetetlenül mormogott, de volt benne valami ritmus.

Együgyű kántálás.

{Magyar hangja: Viczián Ottó}

Ismét a régi dilemma, amitől mindig enyhe zavar lesz rajta úrrá. Jóhiszeműségéből adódóan dobott volna némi aprót a szakadt fazonnak, de nem tudta eldönteni, hogy vajon hasznára válna-e, vagy pedig úgyis csak elinná az egészet. Ahhoz, hogy ezt az alatt a néhány másodperc alatt eldöntse, amíg pillantása átfut az alakon, bele kellett volna néznie a szemébe. Azonnal megtalálni a kontaktust. Ez nagyon nehezére esett. Olykor rezignáltan odadobott valamit, és már fordult is, míg máskor tehetetlensége tovább sodorta. Túl hosszúvá vált a reakcióideje, eképp az idő becsukta hát az ajtót, és a járat elindult.

Talán most a kántálás terelhette el túlságosan a figyelmét, de a zebra lámpája mindenestre a szokott módon zöldre váltott. Pedig már a nadrágzsebében kotorászott.

A széjjelkotort zebracsíkok sietősen távoztak talpa alól, és egyre kellemetlenebbül érezte magát. Maró hiányérzete támadt a bal pitvar mögött. Oda kellett volna dobni. Mi van, ha netán megátkozott?

Serdülőkorban ragadt kétségbeesés.

{Magyar hangja: Detre Annamária }

Hátranézett, hátha abból erőt gyűjt a visszaforduláshoz, ami komiszan érlelődött benne, de a látványtól rögtön visszahőkölt. A hajléktalan helyén egy igazságtalanul nagy fekete kutya ült. Nem volt semmi a kezében, és nem is kántált, viszont nézett. Szőrének sötétsége szétfoszlott a kerítésen, és csak a két vörösen izzó szemének barázdája látszott. Úgy festett, mint az ördög kedvenc ölebe.

{Magyar hangja: Seszták Szabolcs }

Van olyan, hogy rosszakat álmodunk. Az a sötét placsni pedig pontosan úgy nézett ki, mintha legrosszabb rémálmából lépett volna elő. Most már nem kellett gondolkoznia az aprón. Csúcsosan felemelte hát az állát, és megrendülve indult vissza a társasházak irányába, ahol a bejárati ajtót, mint egyetlen lehetséges végső menedéket megtalálni vélte. Átsuhant a jelzőlámpa utolsó vinnyogása alatt, és máris a gyepen trappolt. Nem érdekelte, hol van a kikövezett kis út, csak egyenesen haladt légvonalban a bejárati ajtóval. Letaposott egy rakás ízléstelen színű árvácskasort. A kutyaszarhabcsókok ijedten ugrottak el útjából.

Nem mert visszanézni. Szokatlan ijedtség áradt el benne, érezte, ahogy végigfolyik az ereiben és megköt a lábánál.Csak semmi pánik, Szilveszter van. Az ember nem ilyenkor döglik meg.  Biztos csak a sok fű teszi, ami az évek alatt már a szöveteimbe szívódott. Nincs itt semmilyen sátánkutyája. Nem is követ senki. {Magyar Hangja: Dörner György}

Már az ajtóhoz felvezető lépcsőn járt, amikor azt kezdte érezni, hogy a rém egészen biztosan az utolsó pillanatban fog lecsapni, mégpedig amikor ő majd megfogja a kilincset. Ahogy elérkezett az a mozdulat az idő eseményszalagján, minden egy mikroszemcsényi időpöttybe sűrűsödött be.

De nem történt semmi. Agyvelő cafatjai nem fröccsentek fel az üvegajtó vaskos tömbjére, csontjai nem roppantak bele a lecsapódó mancsok súlyába.

Mégis van isten. {Magyar hangja: Kristóf Vilmos}

De mint mindig, most is kiderült, hogy mégsem, mert ahogy megfordult és becsapta az ajtót, megpillantotta az állatot, ahogy természetes nyugalommal a lépcső aljánál ül. Még csak nem is lihegett. Vagy valami. Mellső lábaival most is ugyanúgy támasztotta magát, mint az előbb. Mozdulatlanságba mártott tartása felsőbbrendűséget kölcsönzött neki. Mintha csak nyilvánvaló lett volna, hogy ha igazán akarja, könnyedén utoléri áldozatát. Azt sugallta, hogy ő irányít, ő dönti el a történések további menetét.

- Mi a picsa?! – vakkantotta, aztán már húzódott is befelé a házba, hogy minél előbb a lakásában teremhessen. Agyában újra meg újra átmosódtak az elmúlt percek történései, és úgy érezte, hogy az egész túl filmszerű, tehát biztos csak álom. Ha felébred, majd meg is hallgatja mp3-ban Krúdy Gyula Álmoskönyvében. {Előadja: Tomasevics Zorka }

De amikor behajtotta maga mögött a lakása ajtaját, még látta, ahogy két kicsinyke koromfekete cica elsuhan egymással ferdén párhuzamosan: az egyik épp az ajtaja előtt, a másik meg a folyosó üvegezett falának túloldalán, odakint a gyepen.

Akkor most mi is van. Felhívom Daniékat {Magyar hangja: Minárovics Péter}, - hogy mégsem megyek ma át a buliba, sőt jobban tennék, ha inkább ők jönnének. Vagy mégsem?

Odament a bárpulthoz, és töltött magának egy dupla Sztolicsnaját. Bekapcsolta a plazmatévét, amelyen már jócskán szétfolyt a szilveszteri giccsparádé. Végül otthagyta azon a román sci-fi csatornán. Feldúltan tekert magának egy cigarettát, és bekapcsolta a szagelszívót. Miközben felfújva a füstöt megváltoztatta az oxigén és a szén-dioxid korrelációját a feje felett, egy pillanatra elmerült magában. A képernyőn eközben a félholt hős {Magyar hangja: Rajhona Ádám} alulmaradt egy zombiszerű lénnyel szemben, és épp a monológjával bajlódott:

- Akkor sem adom fel. Ha már meg kell, halnom, legalább küzdelemben haljak meg. Egyébre is milyen ez a világ? Mocsok és depresszió mindenütt. A szépség? Na, igen, azért már majdnem megéri, de aztán végül azt is bemocskolják. Nem félek a haláltól, mert nincsenek céljaim, és tudom, hogy amit elrontottatok, már nem lesztek képesek visszafordítani. Már nem érdekel, mit kezdtek ezzel a világgal.

Arra eszmélt, hogy valami kaparászik az ajtón. Elméje pillanatok alatt visszaélesedett, és a horrorfilmek által beléplántált válaszreakcióval arra utasította, hogy szerezzen egy kést. Talált is párat a fiókban, de akárhogyan forgatta őket, rájött, hogy mindegyik életlen, vagy tompa recés. Mégis magával ragadott egyet, és megvetemedett az ajtó felé.Ez csak egy film, nekem meg játszanom kell a szerepem - mondta egy újabb narrátor a fejében. {Magyar hangja: Szabó-Sípos Barnabás}

Feltépte az ajtót, hogy az egyébként bejutni akaró macska is megrémült egy pillanatra. Felkapta az állatot a nyakánál fogva, aki abban a pillanatban már tudta, hogy alultervezett valamit, és jól jönne most a társa segítsége. De az nem volt sehol, így az idő becsukta az ajtót, a járat elindult.

A fekete szőrcsatakot a földhöz taszítva megszorította a kést és átvágta vele a nyaka tövét. Az állat pont a távkapcsolóra esett, ami átváltott egy fekete-fehér mozira. De a kés nem vitte át az ereket. Annyira tompa volt, hogy ez még inkább feldühítette, és összekaparva minden haragját, újból vágott. És most már sikerült. A sós macskavér ráfröccsent az arcára, miközben Bob Dylan {Magyar hangja: Gáti Oszkár} a képernyőről hadarta, hogy:

Kurva kocsma kurva bár

Minden sarkon kurva vár

Minden fiú, minden lány

Meggyilkolna akárhány

Hülye csávó taxit néz

Megkéseli kurva kéz

Kurva kéró kurva ház

Kúr a szomszéd dől a gáz

Az egész cucc egy rakás szar

Ilyen ez a kurva dal

A macska nyilvánvalóan halott volt, ő meg véres, de nem sokáig tudott ezen morfondírozni, mert az állat egyszerre átváltozott zoknivá. A vér megvolt, meg egy levágott zoknidarab átázva a skarlátvörös anyaggal, amiről csakhamar kiderült, hogy az övé. Akkor a földre dobta, és az ajtónak hátrált. A másik dögöt nem látta, úgyhogy becsapta.

Miközben zúgott a feje a zavarodottságtól, a konyhapultnál leöntötte vodkával a sebét. Felszisszenve fél-káromkodásokat öblögetett ki magából, aztán meghúzta az üveget. A tér parázslani kezdett. Ránézett a faliórára, és nyugtázta, hogy el kellene kezdenie készülődni arra a bulira, amire nem fog elmenni, mert épp zoknikat gyilkol a parkettán. Mi az isten, nem figyeltek? Zoknikat gyilkol a parkettán. A kamera tovább pereg.

A filmszerűség kedvéért még egyszer rágyújtott, és hitte, hogy jól áll neki a dohányzás. Magabiztossága csak akkor tört meg, amikor végre nagy lendülettel megindult az erkély felé, hogy odakint szívja el a cigit, és friss levegő érje. Ahogy a szoba közepére ért, az erkélyről befele bámuló két vékony vörös csíkkal szembesült. Aztán meglátta a kiteríthetetlen sötétséget is mögötte.

Ehhez nem lesz elég egy életlen kés. De ezt nem volt ideje tovább gondolni. Megzavarta az ajtó újboli nyikorgása. Már megint karmolásznak. Adok én nektek. Megindult hát, hogy elsőként leszámoljon a másik kismacskával, aztán majd utána ráér elintézni a fősátánt. Most már nyugodt volt. Hiszen minden előre meg van írva, mint a filmekben. Persze nem mindegy hogy dráma vagy fantasy, vagy egyszerre mindkettő, vagy netán vígjáték (olykor), mindenesetre nem történhet semmi, aminek nem kell megtörténnie. És hát ő a főszereplő.

Úgyhogy már szaggatta is a kilincset, majd teljes lendülettel döfött az előtte álló alakba, aki viszont nem egy macska volt, hanem az a hajléktalan fazon a sarokról. Mivel arra számított, a penge életlen lesz, egyből kettőt-hármat suhintott, mire aztán észrevette, hogy mit csinál. Pedig az előbb még annyira természetes volt, hogy a nyakcsontot kell átszúrni – persze nem megy olyan könnyen, egy ilyen szar késsel, de azért harmadszorra sikerült.

A szakadt alak összerogyva vonaglott az ajtóban, alatta meg apró vércsíkok tócsáztak megkergülve. Szaggatott hörgésbuborékok szállingóztak a plafon irányába, mert a hang felfelé terjed. Ütemes aláfestő-zeneként szolgáltak a halálnak, amely épp indulóban volt. Az erkélyen túlról az Otthon kivilágított felső emeletei szűrtek be sárgás fényoszlopokat – már majdnem besötétedett. A korán kezdő petárdás fattyak első hordája már javában dúlta a várost. Pattogtak a szikrák és füstölt az aszfalt. A vadak megkezdték örömtáncukat. Az erkély üresen tátongott rájuk. Nem sokára aratás.

A hörgés elhalt, és Dylan még mindig csak darálta:

A kurva krumplin hideg nyál

A kurva tél, a kurva nyár

A kurva sörben kurva hab

A pecókban meg patkány had

Itt minden óra rosszul jár

Minden napból elég már

Az egész cucc egy rakás szar

Ez egy ilyen kurva dal - köszönöm, jó éjt!

 

 

 

A középiskolában ismertem meg. A beiratkozás során rögtön kiderült, nem csak hogy osztálytársak, de szobatársak is leszünk. Addigra természetesen már visszafordíthatatlanul rendetlenné vált. Habár a kollégium fiatalos ambíciókkal hajzselézett, újdonsült nevelőtanára az elkövetkező négy év során mindent megtett, hogy egy kis odafigyelést neveljen bele - akár csak pár csepp precizitást igazítson a szokásaiba - voltaképp a maga módján ő már precíz volt.

Tudatos renyheség jellemezte például zsenge életfelfogását, ami akkoriban leginkább abban nyilvánult meg, hogy módszeresen figyelte a sporthíreket meg az egyre formásodó magasugró lányok idomait a reggeli edzések eloszló párája mögött. Ezen okból kifolyólag a négy év során szinte minden sportkör tagja lett, amit az egyébként erre szakosodott iskolaintézmény fel tudott kínálni. Az első évben még csak atlétikázott, de mivel adottságai kiválónak bizonyultak ezen a téren, szépen lassan bekebelezte az összes műfajt, amit csak felfedezett a faliújságon.  Beválogatták a kézilabda csapatba, és emlékszem harmadikban már a kosarasokkal nyert országos ezüstöt.

 

Én csupán rövidtávfutásban jeleskedtem, de ő minden létező számban elindult hétvégenként az ifi bajnokságban, ami nem ütötte időben egymást. Azon csodálkoztunk, hogy egyátalán meg tudta jegyezni, mikor milyen edzésen kell megjelennie. Mindenesetre másodikban már megválasztották a kollégium hobbi focicsapatának kapitányává, és a következő tavaszon kisvártatva megnyertük a városi bajnokságot. Én az első emeleti teraszról figyeltem egy üveg vodka kíséretében, ahogy átveszi az aranyserleget a betonpályán. Nekem már félig megvolt az a rendszer az életemben, amihez később igazodni tudtam.

Az érmeket, amelyeket az évek alatt szerzett, persze rég elvesztette. Szerintem már az érettségi küszöbén hiányzott a fele. Minden kicsúszott először a fejéből, azután meg a kezei közül. A tárgyak, amelyeket nap, mint nap használt, csak másodlagos jelentőséggel bírtak az események alakulását illetően, vagyis mindegy volt mit, mikor és hová tesz le. Soha nem gondolt előre egy parányit se, hogy az, amire legközelebb is szüksége lesz, lehetőleg azon a helyen legyen, ahová szokta tenni. Merthogy ilyen helyek nem voltak. Úgy általában helyek sem voltak, csak a tér, amit bambán belélegzett, aztán dobott még egy hárompontost az ellenfél csapatának.

Rendetlenségét minden bizonnyal a szülői házban konzerválták belé, ki tudja már hány éves korában, az is lehet, hogy már az anyatejjel szívta magába, mindesetre impozáns tulajdonságokkal rendelkezett ezen a téren. A kisváros, ahonnan jött, egyébként azóta sem tudott felmutatni még egy ilyen számottevően nagy rendetlenségi indexxel operáló egyént. Mikor évekkel később meghívta a szobatársakat egy kis nosztalgiázásra magához, végül azt is megfigyelhettem, milyen fázisban tart életének széthullása. Merthogy darabokra esik, az nem volt kétséges. Az emberek általában hamar rájönnek, hogy muszáj valamiféle rendszert tartaniuk az életükben, különben csak saját dolgukat nehezítik - de neki nem volt meg ez az ösztöne. Valahol útközben elhagyta. Talán az oviban. Most a saját fiait járatja oviba. Négy is van neki, mert elfelejtett odafigyelni. És ez továbbra is jó volt így neki.

Aznap feltálalt egy csak úgy odavetett töltött pisztrángot paradicsomos ikrában sütve, aztán jól elbeszélgettünk a 115-ös szobáról meg az elmúlt szép időkről. Emlékszel, mikor a nevelőtanár a szilencium utáni szobaszemlén bejött, és kidobált mindent a szekrényedből meg az ágyneműtartódból? Nem voltál bent, mert a Birkózó Megyei Kupa folyt. Akkor sokallt be végleg a trehányságodtól. Amikor visszajöttél, teljesen kivoltál, mert nem elég, hogy csak harmadikok lettetek, de az a tökfilkó még ki is babrált veled. Igazságtalannak tartottad, hogy mindent egy halomra dobált az ágyad tetejére. Akkor azt mondtad 1:0 neki.

Nem csak az évek meg a halak úsznak el, hanem az emlékek is gyakran odavesznek. Nekem is odaveszett jónéhány, de ő már alapvetően feledékeny volt. Szerencsére a szobatársak ott voltak, így négyen egész jól elboldogultunk, de az ő legendás rendetlensége kétség kívül mindenkiben megmaradt. Megható idill az ágyneműtartóba rejtett mangalica kolbászvégekről. Alattuk alátétként földrajztérkép. A kisfiókban megkövült fogpasztamaradványok a füzetek rojtjaira csapódva. A tankönyvek lapjaiból kikandikáló kéthetes edzés utáni zoknik homokmorzsákkal beborítva, de már csak vékonyan, mert a többi a fiók végében épít távolugrógödröt. Egy érvényes busz-diákbérletről kikukucskáló fénykép róla, ahogyan fél arcát súrolja a felette tornyosuló beszáradt kenőmájas-henger. Elárvult tusfürdő az ágy bal hátsó lábánál zokni nélkül. A fél év után a szekrény mögül előkerülő azévi kémiakönyv, amiből a saját példányomat én már év elején jó előre elégettem a kollégium tetején. Tíz évvel ezután, amikor elkezdtem partikra járni, újra megvettem az internetről, hogy megértsem, bizonyos anyagok hogyan hatnak egymásra és mit okozhatnak. Ő viszont soha nem élt tudatmódosítókkal. Még csak az kellett volna. Így is teljesen elveszett volt. Neki elég volt egy kis boros kóla vagy banánlikőr ahhoz, hogy kikapcsoljon. Nekünk ennél bonyolultabban működött az agyunk. Túl nagy rend volt benne az övéhez képest.

Rendszeresen otthon hagyta a sportcipőit versenyek előtt. Néha nem tudta hol ül, és úgy kellett helyére kísérni reggelenként. Szinte minden nap kért valakitől egy tollat, mert sosem volt neki. A számológépet persze valahol a koleszban hagyta. Vagy épp mindig kölcsönben volt a 116-osban valakinek? Azok a matek szakosok, ígyhát ez nem kizárt. Gyakran lekéste a pénteki buszt hazafelé, úgyhogy inkább ottmaradt hétvégére megtalálni önmagát. De ez sohasem sikerült neki, mégis az ellenkezőjét állítja. Még mindig a múltban él és keresgél valamit, amit elvesztett. De azóta sem találja.

Elfelejtett bemenni olasz szóbelizni. Nem vette észre, hogy egy hónappal arrébb áll a naptárja, mert megnézte, hogy hol lesz a következő vidéki meccse, és aztán nem lapozott vissza. Később újra vizsgázhatott, de azt is csak hosszas levelezések árán, mivel folyton otthagyta a váltótáskájában a leveleket. Emlékszel, amikor osztálykiránduláson eltévedtél az erdőben, miután kiszöktünk kocsmázni? Hazafelé megindultál egyedül, mert meg voltál sértődve, hogy nem nyert a Milan. Én utálom az olasz focit, úgyhogy csak röhögtem az egészen, és ittam még egy vodkát. Te meg nem találtad az utat. Miután egész éjjel kerestek a polgárőrök meg mindenki, többet nem vittek minket sehova kirándulni. Utána már magunknak szerveztük a szétzülléseket, de te finoman szólva is rendetlenséget hagytál magad után mindenütt, úgyhogy számos helyről kitiltottak.

Bemegyek a tolalettre, miközben a kertben tovább folynak a múlt felkaparására folytatott kísérletek. Alig bírok elvergődni a mosdóig, akkora rendetlenség van, már a nappaliban. Hiába. Négy gyerek mellett. Hogy is bírja megjegyezni őket? Az imént mesélte házasságkötésének szétszórt történetét is. Valami engedély kellett, hogy otthon is tarthassanak magán oktatást cselgáncsból, meg angol nyelvleckékből, de a hivatalban azt mondták, ahhoz össze kell házasodni. Miután behívtak az utcáról két gyanútlan járókelőt, átmentek a szemközti terembe, és mivel az anyakönyv vezetőnő épp ráért – megházasodtak. Gyűrű persze nem volt nála, így a ’96-os Országos Bajnokság titángyűrűjét húzta kedvese ujjára, az meg egy karika fülbevalóval rögtönzött vissza.

Dolgomat végezvén benézek a gyerekszobába, mert azt mondta, ott alszom ma az emeletes ágyon. A srácok a nagyinál ma estére anyukával együtt, de ebben nem volt biztos, amikor megérkezésünkkor érdeklődtünk a család holléte felől. A gyerekszoba belépvén ütvefúróként sokkoló világkép fogad: A városmintás térképszőnyeg utcáin felgyújtott kocsikat borigatnak a Gormiti figurák, a Bakuganok meg fejvesztve menekülnek. Az Erdő Népe közben épp lemészárolja a kisasztal felé menekülő Micimackót, az alsó ágyról Pókember teteme lóg le. Százféle színű és formájú Lego alkatrész tüntet hangyavárként a szőnyeg szélétől végig a parkettán mindenhol, egészen a lábamig a bejáratnál, ahol állok. Egy Harry Potter Lego figura Darth Vader jelmezében mindent tudóan bólogat. („Amikor Megégett” Kiadás). Középen, mintegy szökőkútként, Thomas, a gőzmozdony fából rekonstruált másának megkopott kockái tornyosulnak, mellette eldobált ANNA, PETI ÉS GERGŐ kötetek. Üres joghurtos dobozok felborulva az asztali lámpa örvényében, rájuk omolva kiskanállal evezni próbáló kazeinhullák. Egy félig megevett csokis szelet az ágy közepén, mellette kistányér, kókadt katonák a következő felállásban :

Kenyérkocka / Vaj / Baromfipárizsi / kígyóuborka / egy csepp majonéz átszúrva fogpiszkálóval.

Nem merek felnézni a felső ágyra, inkább visszamegyek a többiekhez és legurítok még egy Sztolicsnaját, és közben azt gondolom: a gyerekei ugyanolyan rendetlenek, sőt egy kis gyakorlással még túl is tehetnek rajta. Az alapok legalábbis megvannak. Olyan, mint amikor a nagy művész utódjából is valami zseni lesz. Az elvárás persze elég nagy, és sokan nem bírják el az ekkora súlyt már gyerekkoruktól fogva. De azért ezek mégiscsak négyen vannak, tehát egyikük legalább biztosan befut majd a döntőbe.

Szép este volt. Azóta nem hallottam felőle, de jövőre esedékes a huszadik érettségi évfordulónk. Lehet, hogy már öt gyereke van. Időközben elvesztette önmagát, és a jelentőségét, de azért még mindig boldog. Csak épp nem érti a rendszert. Kívül áll rajta.

 

 

„Ki tett engem ide? hogy fogok valah is kiszabadulni? Leszek-e én valaha is szerencsés ember? Mi döntötte el, hogy pontosan ebbe a rekeszbe kerüljek?Honnan a francból gondolja bárki, hogy ezt én irányítom, hogy bármiben is más lehetnék, mint ami vagyok?”

 

Joseph Heller_Valami történt

 

A város elnagyoltan terül ki előttem, ahogy felérek az egykori metróállomás lépcsőjének tetejére a Niuwemarkton. A nap nyilván megint megsértődött, mert áttetsző pettyekben hull alá a feledés. Overallom bal zsebemből hideg techno zakatol a fülembe, ahogy nézem az üres teret. A zene nem akar semmit, csak szól. Nem sablonos érzelmekről sem pedig közhellyé gyépelt szerelemről, mint régen. Egyszerűen csak kikapcsol. A másik zsebemben egy pendrive, amelyen a felvétel lapul. Szürke ruhát viselek, ami megvéd, ha csak nem futok bele egy komolyabb ellenőrzésbe. De sehol senki.

Elindulok az Amstelkring felé, és megpróbálok nem sietni. Az túl feltűnő lehet. Így öltözve Alsóként vagyok aposztrofálva a rendszerben, amely ezt a várost is lükteti. És a városokban mindenki egyenlő, mindenkinél pedig csak a Felsők egyenlőbbek, akik az irányításra hivatottak. De a fekete kaftánosok nem nagyon merészkednek ki a saját városrészeikből.

Elhaladok a He Hwa szétmállott maradványai mellett. Az egykori buddhista templom csonkjain kanárisárga festékfröccsenések terülnek el rendszertelenül, a legtöbb helyen már teljesen beporosodva. Néhány elhasznált jelszó még a földön hever, de aztán

Üres szél fúj tovább a valamikori piros lámpás negyed gyomrából, ahol a szűk sikátorok megpróbálnak beszívni, pláne, hogy nem hagyom magam. Minél előbb el kell jutnom az ellenálláshoz. Ha idő előtt lebukok, és kiderül, hogy a peremterületről jöttem, akkor vége. Mehetek Karanténvárosba. De nem azért küzdöttem el magam idáig Koppenhágából, hogy most feladjam. Már nincs sok hátra.

Átmegyek a kiszikkadt dupla csatornán, ami tele van rozsdás biciklironcsokkal, és megpillantom az Oude Kerket. Ez volt a város legrégebbi temploma. Gyerekkoromban jártam itt utoljára apámmal, aki megszállottja volt ’Dam-nak, ezért minden évben eltöltöttünk itt egy hosszú hétvégét általában Húsvét környékén. De ez még jóval a járvány előtt történt. Mára semmi nem maradt a színes varázslatból. Fakó szellemvárossá változott ez is, mint minden más erődítmény a világon, csupán néhány elmaszatolt óriásplakát-foszlány emlékeztet arra, hogy

Kifordulok a rakpart felé, mert egyenesen tovább a Beurs Van Berlage épülete következik, amit egész biztosan őriznek. Márpedig semmi szükségem felesleges kérdezősködésekre. Ez lenne a rövidebb, de veszélyesebb út. Így viszont el kell majd haladnom a központi pályaudvar bejáratánál, ami még biztosan működik, tehát emberek is vannak. Ha szerencsém van, akkor csak Alsók. Egyetlen fekete kaftán is veszélyt jelenthet.

Már látom is a foghíjas villamostemetőt a pályaudvar előtt, a Hendrikkade-n pedig férfiak ácsorognak egy bódénál, amely palaszürke gőzt okád. Dél körül jár az idő, tehát valószínűleg csak ebédelnek.  Szürke ruhát viselnek, melyek derekán literes oxigénflakonok csüngenek. Néhány a kezükben is

Még nem vettek észre. A Beurs Van Berlage-tól viszont elég jól ide lehet látni, a térfigyelők egészen biztosan befogtak már, szóval jobb lesz igyekezni. Az arcomat takarja a szári, mégsem nézek balra, nehogy a szemeim alapján be tudjon azonosítani a szkenner. Nem ismerem az itteni szokásokat, de minden bizonnyal ugyanazok, mint bárhol máshol a világon: nők csak engedéllyel tartózkodhatnak az utcán. ami azt illeti, a tagsági legyárttatása nem kis munkámba került odahaza. Két mocskos arabbal is le kellett feküdnöm érte. Mindkettő büdös volt és szőrös, és soha nem láttam még akkora

Fel kell nyitni az emberek szemét, el kell mondani mindenkinek, hogy mi folyik itt. A cél nagyon közel van. Még nem látom. Az új világrenddel nem mindenki képes azonosulni, de én megtalálok közülük, amennyit csak tudok, hogy lejátszhassam azt a felvételt. Ferdén elültetve bolyongok a semmiben. A zene monotonságára kattognak a lábaim tovább.

Elérem a csoportosulást és az egyik fickó észrevesz. A többiek utána fordulnak és érdeklődve méregetnek. Rég láthattak nőt. Az Alsóknál szabályozva van a születés, és már csak a harmadik generációsoknak engedik az utódnemzést. A járvány utáni megmaradt közösségek nem szaporíthattak tovább. De azt mondják, a vágyak azért megmaradtak az ivartalanított férfiakban. Nem tudom, hogy megy ez. Nem ismerem ezt az érzést. Azelőtt csak nőkkel voltam. De ez itt most nem jelent semmit.

A férfiak láthatóan második generációsok. Valamiért különös kék fény ül a szemük mélyén, amely azt suttoghatja nekik, hogy vessék rám magukat. De mégsem teszik. A kamerák mereven figyelnek, ezeknek meg hibázni eszük ágába se

Felgyorsítom a lépteimet miközben orromat sült kutya és odaégetett paradicsomszósz szaga csapja meg. A férfiakon látszik, hogy otthagyták már néhány közeli rokonukat a sarkon az olyan hibák miatt amelyeket most nem fognak elkövetni.

Végre túljutok a Henrikkade-n és a pályaudvar végéhez érek. Odafent a felhők gonoszul mosolyognak rajtam, mert tudják, hogy már ők irányítanak. Úgy fest, hogy mára esőt rendeltek a Testületben, mert hamuszürke árnyalatban pállik minden. Még vagy tíz perc mire a vonatsínek mellett a Westerparkhoz érek. Errefelé már szkennerek sincsenek. Még mindig üres az utca, ami nem csoda, de vajon hová temették azt a sok millió embert világszerte? Arra gondolok, hogy bizonyára egyszerűbb lehetett felperzselni az egész halmot. Miért nem születtünk alufólia-tekercsnek? Lekapcsolom a zenét, mert közel a cél.

A kereszteződésen túl már ott kell lennie az egykori gázgyárnak, ahol az ellenzékiek székelnek. Ennek az információnak a megszerzése egy másik dugás ára volt. De most már itt vagyok.

 

A tökéletesség elérése önmagad elvesztéséhez vezet.

 

Ezt látom felpingálva a Gasfabriek bejárati épületének oldalára, mikor odaérek. Az apró fehér betűk már jó ideje marhatják a vörös téglákat, és végre sikerül nekik. Vajon mi lehet a túlélés titka?

Az épület mellett több tucat anakondányi kerítés siklik tovább a hatalmas terület oldalbordájaként, de engem csak a bejárattól számított 5745. rács érdekel. Ezt a rácsot kell kissé megrángatni ahhoz, hogy az ellenállók észleljék jöttömet, és beengedjenek. Fel sem merem idézni, hogy ezt az információt milyen áron szereztem meg. Kezemmel a rácsokat simogatva haladok tovább, hogy

Remélem nem rontottam el a számolást, mert egyenlőre nem történik semmi. Megrángatom ismét. Akkor hallom meg a lépteket. Megfordulok és megpillantom a fekete ruhás férfit.  Nem értem hogyan csöppent oda a nagy semmiből, de nincs időm ezen gondolkodni, mert már ott is van mellettem. Most veszem észre, hogy még fiatal. Felém nyúl és magával ránt vissza a Waterpark felé.

-       Gyere innen, ez csapda! – közli nyersen és tovább húz. Önkéntelenül követem, nem tudom, hirtelen mit mondjak. Kezdeti ellenállásom megmagyarázhatatlan nyugalomba csap át, és tudom, hogy így rendben lesz. Most már elengedi a kezem, és látom, hogy futunk. Lihegünk egymás mellett a parkig, miközben lépteink együgyű dallammá devalválódnak az utca klaviatúráján. A sarkon nyers szél fogad, mire megtorpanunk.

-       Most már jó lesz.– mondja a fiú és nagyon mélyen a szemembe néz, pedig le se lát. – Ne aggódj, nem bántalak. – folytatja – A nevem Dijf.

-       Felső vagy. – reflektálok, mintha ez bármire is jó lenne.

-       Már csak a ruhám és a testem szerint. A fejemben már máshol járok.

-       Na és merre jársz?

-       Még csak most indulok. Te miért jöttél ide? Mit ígértek neked?

-       Az ellenállást. – felelem, mire elmosolyogja magát

-       Nincs semmilyen ellenállás. Azok odabent mind Felsők. A perverzebb fajtából. Azon élvezkednek, hogy kifogják az olyanokat, mint te. Akik mernek hinni az ellenállásban. Mert még mindig akadnak, akik nem annyira lojálisak a rendszerhez. A roncsvárosokban és a peremhelyeken élők annyira nem izgatják őket, mert évről évre kevesebben vannak. A mobilszkennerek hónapok óta nem találtak semmit.

-       A mobilszkennereket simán ki lehet játszani – vágok közbe, és az otthoniakra gondolok, akiket már hetek óta nem láttam. Szívem kissé szorosabbra húzódik. Dijf eközben megnyugvással vegyes elégedettséget áraszt magából.

-       Bizonyára. De akkor is hiába jöttél. Odabent csak egy eufória-injekciót kapnál, aztán meg végig menne rajtad fél tucat prozelita. És még élveznéd is.

-       Jól hangzik. – sóhajtok fel és lehet, hogy életemben először vonzalmat érzek egy – De akkor miért segítesz?

Szemének erezettsége neonzöldre vált.

-       Felső családból származom. Az apám ott ül a Testület helyi kirendeltségében. Egyszer elmaradt a szokásos délutánra kiutalt alvásórám, mert szerelték az alvószobát, így hát hazamentem. Az előszobában véletlenül kihallgattam apám beszélgetését az egyik tudós barátjával. Arról beszéltek, hogy a kutatók végre ráleltek a hallhatatlanság titkára. Génmanipulációs eljárással képesek lassítani az öregedést.

A zsebemben lévő felvételre gondolok, és ki kell, hogy ábrándítsam:

-       Ez a hír sajnos nekem nem új. A beavatkozást csak a Testület kiváltságosain alkalmaznák, igen. Ellenkező esetben ismét megindulna a népesedés.

-       Jó füled van. Itt nem sokan élünk, akik másként gondolkodunk. Távolabbról vagy, igaz?

-       Koppenhága.

-       Nem rossz.

Az állandósult hőhullámok átsüvítenek a lábaink közt, és a járda felragyog. A közeli vasútsínek megremegnek a fényárban, és érzem, hogy mennünk kéne.

-       Mennünk kéne. - mondja

-       Nem nagyon van mit enni odakint. – mondom én

-       Akkor mire jó nekünk a halhatatlanság?

-       Meg kellene hallgatnod a felvételt, ami nálam van.

-       Valami nem stimmel azzal, amit a vírusról tanítanak történelemórán, igaz?

-       Bizony, hogy nem.

-       Akkor tehát te sem hiszed el, hogy idegen civilizációk mérgeztek meg minket?

-       Nem egészen.

-       Te ott voltál.

-       Nekem szerencsém volt. Dániában, a hegyek közt...

-       Peremterületen maradtál.

-       Valahogy túléltem.

-       Tudsz valamit?

-       Többet, mint hinnéd. – felelem sejtelmesen - Te mire jutottál?

Feláll a szőr a hátán, de folytatja:

-       Olykor katatóniássá válok, mert nem tudom már mi igaz.

Elnézem, ahogy a nap narancsszínbe mártózik a feje felett és mosolygok. Lehet, hogy az ellenállást nem találtam meg, de itt van egy Felsőivadék, aki talán az én oldalamon áll. Hány évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy idáig eljussak? Most én fogom meg a kezét és húzom tovább a Haarlem negyede felé, át a rozsdásodó síneken, közben pedig elmesélem neki az én történetemet. Beszélek a hangfelvételről, amit egy régi barátom, Saroyan küldött a vírus kitörésének napján. Izgatottan mondja fel a rögzítőre, hogy hamarosan meg fog halni. Egy tetováló szalonból küldi az üzenetet, és elmagyarázza, hogy mi is történt valójában. Azokhoz a túlélőkhöz beszél, akik talán majd elég okosak lesznek ahhoz, hogy felfogják mondandója jelentőségét. Hogy a vírust elvakult vallási fanatisták szabadították a világra, hogy csökkentsék a népességet és ezzel helyreállítsák a bolygó ökológiai rendjét.

-       De hát nem történt semmiféle változás! – szakít félbe, miközben megállunk a Spaarndammerstraaton , én meg mintha

-       Úgy látszik lassabban állnak helyre a dolgok, mint hitték. – válaszolom

-       Nem volt semmiféle idegen civilizáció.

-       Létezik egy fejlettebb civilizáció. Az ő technikájukat használják a fosszilis energiahordozók kiváltására.

-       De miért kellett kiírtani mindenkit, ha megvolt az új energia? Szükségük volt arra, hogy eladhassák.

-       Már nem volt szükségük semmire. Ez a technika az elektromágneses gravitáción alapul. Megtanulták kezelni, és most már nincs szükségük szolgákra.

-       De ha léteznek más civilizációk, akkor miért nem jönnek és tesznek rendet?

-       Nem tudok minden választ.  – válaszolom hidegen és lehajtom a fejem. – Azt hittem az ellenállók majd segítenek eljutni a CE-5-höz. Azt mondták, az Amszterdami ellenállás tudja, hol bujkálnak. Ezért jöttem.

-       Mi az a CE-5?

-       Egy csoport, még a vírus előttről. Ők érték el a leglátványosabb eredményeket az idegenekkel való kapcsolatfelvételben. Rengeteg hitelesen bizonyított felvételük van, és állítólag kidolgoztak valamiféle meditációs módszert, amivel az energiáikat összesűrítik. Azt mondják, az idegenek megérzik ezt az energiasűrűsödést és jönnek.

-       Ez valóság?

-       Már nem tudom, mi a az. De ha van esély felvenni a kapcsolatot bárkivel, aki segíteni tud abban, hogy a dolgok megváltozzanak, akkor én megyek tovább.

Úgy látom, elhiszi amit mondok neki, és talán most peregnek le előtte élete feltekert filmkockái

-       Gondolod, hogy ez a csoport nem tudja már, hogy mi történt?

-       Be akarok állni közéjük. Nincs már sehol otthonom.

-       Mi vár otthon?

-       Otthon? – kérdezem, és megszagolom a kezét - Egy barlangrendszerben élünk kéttucatnyian, és éhezünk. A peremhelyeken élőket nem tekintik a társadalom részeként.

-       Tudom.

-       Még csak Alsó sem vagyok. A központokban mindent a gépek végeznek, miközben a többi üres városban már kifosztani sincs mit. Nincs víz és áram, csak ha lopod valahonnan, de az túl kockázatos. Levadásznak, mert nem vagy a rendszer része.

-       Mert nem vagy közülük való.

-       Azt tanítják a gyerekeknek, hogy a kint élők vírusfertőzöttek lehetnek, ami nevetséges.

Tudja, hogy miről beszélek. Arcára elszántság ömlik a szeméből, hogy alig bírja letörölni.

-       A vírus gyorsan öl. – konstatálja és elhúzza a száját.

A nyugati dokkok felől sűrű szélhab kerekedik, és érezzük, hogy jobb lenne behúzódni valahova.

-       Segítek neked kijutni a városból. – mondja és megindulna. Nem tudom hova tegyem a józan eszem. Azt hiszem, csak le akar velem feküdni, azért ilyen megértő, de végül is nem bánom. Eggyel több vagy kevesebb húscső a vaginámban, már mit számít. Vajon az idegenek hogy szaporodnak?

 

A Tasmanstraat felé sétálunk a ránk boruló nyári sárgaságban, amikor a sarkon befordul egy

 

„Az erkölcse egy porszívóé, lelke egy tikettautomatáé, alakja pompás, arca gyönyörű, gonosz….”

Ernest Hemingway- Szigetek az áramlatban

Kitapogatja az órát a kezén és lenyomja a gombot. Ahogy a csipogó hang megszűnik, ráeszmél, hogy mi is van. Reggel. Új nap. Föld-bolygó.

A sötétség még elszántan mocskolja a szobát, és nem tántorít. Valahol az ágyon.

Oxigént szív. Ébred. Beletörődik.

Felül az ágyon, és egyre lassan minden emlék feltöltődik az elmúlt harmincöt évből. A legtöbbet nem érzékeli, csak magával hordozza.

Arrébbdobja a takarót és kikel. A padló megszokottan szitkozódik, de amikor elindul már nem fél. Az utcai lámpák a másik szobába fényt tenyerelnek be, és így legalább eltalál a fürdőszobáig.

Nagyokat szuszog, miközben jobb kezével kitapogatja a szekrényt, ahol azt tudni véli. Szeme még mindig küzd a felnyílás ellen, és amikor végre fel tudja kapcsolni a csempére tapasztott kislámpát, meghasad.

Nincs kedve mosakodni, pedig tisztában van vele, hogy a hideg víz jót tenne. Hat óra alvás. Még mindig kevés. Vagy most már. Régebben nem okozott gondot a korai kelés, de minél több pillanat zuhan össze mögötte, annál kevésbé leli örömét benne.

A tubusból egyenesen a szájába nyomja a klinikailag tesztelt, magasfokú hatékonysággal rendelkező fogkrémet, amely valószínűleg a legjobb a piacon. Gyorsan végez. A fogkrémmel elmosódott száját a törölközőjébe keni. Felveszi a szemüvegét a mosógép tetejéről, ahol előző este hagyta.

Rááll a mérlegre. 74,3. Nehezen hízik, de talán jobb is.

Kinyitja a fürdőszekrényét, és a szélén esdeklő gyógyszeres tubusok közt matat. Ebből kivesz kettő, abból egyet, amabból meg hármat. Beletömi a szájába, aztán vizet enged a fogmosó pohárba. Lenyeli a jókora drazségumót.

Leül a WC kagylóra, fejét két kezébe temeti, és újra lecsukja szemeit. Pisál. Nehezen indul meg a vizelet, aztán meg jó sokáig eltart, mert már megint szórakozik az aranyere. De azért nem vészes.

Feláll, kicsit még kirázza, és tántorogva elindul öltözni. Koromsötét. Jégdenevérek a kinti póznákon. Tél.

A gardróbban a szintén előre odakészített telefonját bekapcsolva világít. Zokni. Majdnem elesik egy lábon. aztán majdnem a másikon is. Megkapaszkodik a szekrényben. Alsónemű. Szoros, hogy fogja. Ing. a gombokat képtelenség rendesen bekapcsolni. háromszor újrakezdi. Nadrág. Öv. Csatol. Zsebre rakja a telefont, és tovább indul. A lépcsőn le a sötétben, már ösztönszerűen halad. Nem néz a lába elé, mert kiválóan ismeri a lépcsőfokok elhelyezkedését. Ütemre lépked lefelé. Mintha táncolni. különös ritmusban dobbanak lábai.

A lépcső aljában bekapcsolja a kulcstartón lógó, előre odakészített zseblámpát. Ugyanaz a típus, mint a fürdőszobában. Cipő. Kabát. Kocsi-kulcs. Kapunyitó. Lekapcsolja a lámpát és kimegy. Kintről tompán hallatszik, ahogy a zárban elfordul fém, és a lakás végleg magára marad.

Az udvaron áthaladva megnyomja a garázskapu nyitógombját. A titánium-tömb lapocska sisteregve felemelkedik, és megmutatja a garázs belsejében álló autót. Ahogy közelebb ér hozzá, az érzékeli őt, és kikattintja a zárat. a belső világítás olyan képet fest, mintha egy UFO szállt volna le a garázsban. De legalább látja a fali konzolt, meg a töltőkábelt, amely unottan lóg ki a kocsiból. Kihúzza, mire a konzol működésbe lép, és felcsévéli a vezetéket.

 Beszáll a kocsiba és arcába ömlik az illatosító kókuszfelhője, amely a hűvös reggeli levegővel párosodik.

Megnyomja a START≥ gombot, miközben a biztonsági öv felmászik a testére. Halk rezgés indul, az autó megremeg. A vezérlőmodulon színes számok és ábrák cikáznak, egy számláló a magasba csap, a jármű pedig hátramenetbe. Egyenletes tempóban kigurul az udvarra, majd azt áthasítva az időközben megnyíló kapu felé halad, amelyen már dolgoznak a mozgásérzékelők. Ők is korán kelnek ma.

Miután kitolat, egy pillanatra megáll, és körbepásztázza a forgalmat. Sehol senki. A kapu csukódik.

Komor sötétség taszigálja odakint az út menti hóbuckákat. Az út szélén ugyanolyan kockaházak, mint az övé. Praktikusra formált egyen-épületek. Mindegyik egyformaszürke és ugyanakkora. Semmiben sem különböznek egymástól. A jármű vezet, ő pedig közben megnézi az ötórás híreket a központi monitoron. Légköri adatok rendben. Ultraibolya sugárzás rendben. Tornádók nem várhatók a mai napon. Északon, a sziget túloldalán újabb szilíciumfalakat emelnek a part mentén.

A házakban rendeltetésszerűen kapcsolódnak fel a villanyok, minden reggel ugyanolyan ütemben. A harmadik sarkon, ahol a számára kijelölt Feszültség-levezető iroda áll, elfordul jobbra. Tovább halad a Gyár felé, amely a város szélére épült, és jellegében nem sokban különbözik a normális házaktól, egyszerűen csak jóval magasabb.

Tizenhárom és fél perc alatt odaér. Mint mindig. Semmivel sem több, vagy kevesebb. Az idő tökéletes kihasználása felettébb megnyugtató.

A Gyár kapuja előtt lassít, és megvárja, míg az automata megnyitja a bejáratot. Áthajt a vörös lézerszenzoron, és leparkol a helyére, jobb oldalt, harmadik beálló. Még három ugyanolyan jármű parkol mellette, mint az övé, két hely üres. Kiszáll.

A kültéri lámpák halványsárga fénye ráomlik, amikor átmegy a parkolón. Tovább szívja az oxigént.

 Előveszi a belépőkártyáját, és végighúzza a leolvasón, amely a személyzeti bejárón villog. Az ajtó halk sziszegése engedélyt ad a belépésre. Végigmegy a neonfolyosón egészen az öltözőkig.

Amikor benyit, másik kettőt talál ott, akik még épp, hogy csak nekiláttak, hogy felvegyék a szkafanderüket. Néma biccentéssel üdvözlik egymást, aztán szótlanul készülődnek. Ő is megkezdi újabb napját az üzemben. Ütemesen átöltözik, mire végez, amazok már bent vannak. Átvág az öltözősoron utánuk. Az egyikük már az alapanyag-adagolóknál babrál, a másik meg beindítja a szalagot. Ő sem tétlenkedik, odamegy a vezérlőmodulhoz, és beállítja a paramétereket.

Hörgős morajlás hallatszik, ahogy a géppark felébred, és működésbe lépnek a szenzorok, öntőelemek, formázószakaszok és a csomagolószalagon a dobozoló-egység. Tizenkét óra monoton munka következik. A folyamat függvényszerűen ismétlődő hulláma feltúrja a teret újra meg újra. Egyetlen jól megtervezett ütemegység ismétlődő sorozata az egész nap.

A precízen kidolgozott munkatervet csak két alkalommal szakítják meg:

7:45 Reggeli. 12:45 Ebéd.

7:45 Elvonul reggelizni a félemeleten lévő étkezőbe. A másik kettő is ugyanígy tesz, és ekkor bukkan fel először a műszakvezető is, valahonnan a túl feléről, a gépsor átláthatatlan fémindáinak dzsungeléből. Egymás után belépnek az étkezőbe. A műszakvezető mágneskártyájával kioldja az ételadagoló monitorán a kódot. Ma az ő egységéből fogyasztanak. Minden nap más a soros, és mindig a soros választ menüt. Ebédnél ugyanígy. Ma a műszakvezető a soros. A reggeli: egy narancssárga halikrás tekercs, két darab lazacos nigiri, egy vaskos tonhalhasáb és ráadásként rózsaszín angolnacafat.

A kiadóablak négy egyforma tálcát öblöget ki magából, melyeket a műszakvezető egyenként eléjük rak, aztán ő is leül.

Feltépik a nejlonborítást, és nekilátnak reggelizni.

Fogja a féldecinyi szójaszósz adagot, és nyakon önti vele a  wasabigumót. A műanyagpálcikákkal aztán elkeveri, míg majdnem habos lesz. Belemártogatja a falatkákat, és élvezi a szájpadlását mardosó zöld tormatüzet.

Gyorsan végeznek. A műszakvezető hoz egy kis hipotónikus italt, amit késlekedés nélkül felhajtanak, és máris indulnak. Kezdődik a második felvonás.

A munkafolyamat függvényszerűen ismétlődő hulláma feltúrja a teret újra meg újra.

12:00 Ebéd.

Gyorsan végeznek. A műszakvezető hoz egy kis hipotónikus italt, amit késlekedés nélkül felhajtanak, és máris indulnak. Kezdődik a harmadik felvonás. De ez már csak egy órácska levezetés. Ilyenkor gyakran az órát nézi, sőt legtöbbször vissza sincs már kedve menni arra a kis időre. De a klónoknak nem az a dolguk, hogy döntéseket hozzanak. Így hát ő is csak teszi a dolgát, amit kijelöltek számára.  Gyártja az ételfejadagokat a szigetlakóknak. A 36-oknak és klónjaiknak.

Amikor születése előtt az utolsó vegyifegyver-kapszulák is felszívódtak, amikor elfogyott az összes atom, felégett minden város és nem maradt már tiszta víz, a 36 igaz ember ezen a uránium kitermelő szigeten lelt menedéket. Valószínűleg már egyikük sem él. Évtizedek teltek el, mire az utolsó város a mai formáját kapta. Keservesen kemény évek. A klónozással kezdődött, de ma már a klónok klónozzák a klónokat is. Éppen olyan arányban és annyit, amennyi a fenntartható működéshez szükséges.

A munkafolyamat függvényszerűen ismétlődő hulláma feltúrja a teret újra meg újra.

Vége a munkaidőnek.

Lekapcsolja a vezérlőmodult, és a elindul az öltöző felé. Látja, ahogy a többiek is abbahagyják a munkájukat, és ugyanezt teszik.

Az öltözőben már csurog rájuk a délutáni narancsszín nap a kisablakon. Szótlanul visszaalakulnak hétköznapi emberré, felveszik a jóval komfortosabb egyenruhájukat, és a kijárat felé mozdulnak.

Odakint már javában fröcsög a nap vére, hogy alig találnak el a járművekig. Látja, ahogy a másik három szépen sorban előre engedi egymást, majd egyöntetűen megindul hátramenetben. Menne ő is, de hiába indítja a kocsit, valamiért nem megy. Valószínűleg felhullámzott az urániumlapocska a motortérben, talán azért tilt le. Már máskor is előfordult, de hiába jelentette, egyenlőre nem tudtak foglalkozni az ügyével. Most megint gyalogolnia kell, mint a múltkor. Dühösnek kellene lennie, de végül unottan kiszáll és elindul gyalog.

Kimegy a főkapun, amely lomhán csukódik be mögötte. Ahogy kilép, egy pillanatra megmerevedik. Az út túloldalán egy idegen áll. Egy nő. Őt bámulja, ő meg visszabámul

Soha nem látott még nőt. Az utolsó városban csak a 36-ok klónjai élnek, és azok mind férfiak voltak. Hogy került ide egy másik élő ember? Egy élő nő?  Ismeretlen érzések rázzák meg a testét.

A nő szemei átlátszóak. Nem látni bennük a lelket.    Furcsa vászonruha van rajta, kilátszó bőre mocskos, arca lebarnult. A szája most kissé remegni látszik, ő meg nem tudja, mit csináljon.

Aztán felocsúdik, és működésbe lép az ösztöne.

Arra gondol, milyen jutalomban fog részesülni, ha beviszi ezt a példányt az igazgatóságra. Talán átkerülhet valami nyugalmasabb munkakörbe is, talán. És akkor végre kicsit más lesz az élete.

Ezt már úgyis unja.

 

 

 

„Mindig is mondtam, hogy ha az embernek sikerül elérnie, hogy megutálják, akkor tudhatja, hogy jól csinálja, amit csinál”

Charles Bukowski: Shakespeare ilyet nem csinált

 

1. Katrina

 

Egy botanikus kert tőszomszédságában született Amszterdamban a bunkós-pálmák, fuksziák meg hortenziák ruganyos árnyékában egy rideg szeptemberi délután, amikor a suhancok már hosszú ujjú pulcsikat hordanak a tenger felől besettenkedő szél ellen, és abban ülnek ki a Dam-ra italozgatni meg szipákolni.

Gyermekkora ugyanolyan fakó volt, mint bárki másé a környéken. Se színe, se hamva, csupán esetenként egy-két narancssárga kanárifolt. ⌠nyaralás nagyiéknál Esonstad-ban; aranyérem a tájfutóversenyen hatodikban, ahol aztán eltörte a lábát a pódiumról lefelé jövet; koncertek a Vondelparkban; tanulmányi kirándulás egy finn vodkaüzemben; az első menstruáció, amikor azt hitte, hogy végre meghal, de mégse⌡    

Apja a kikötőben dolgozott, mint dokkmunkás, és soha nem volt otthon. Munka után jórészt a Greenhouse Namasté-ben végezte, ami a környék legmenőbb coffeshop-ja volt abban az időben a számos alkalommal elnyert kupagyőzelmeinek köszönhetően. Mire az öreg hazavergődött, Katrina általában már az igazak álmát aludta, mert akkor még igaz volt. Így aztán évekig nem is látta az öreget, csak hetente egyszer, amikor szabadnapja adódott. Egy idő után meg is szokta, hogy a szakállas fickó időnként beállít, és ott botladozik körülötte a szobákban. Egyéb dolga nem volt vele egészen az Érettségig, amikor átvette tőle a jókora ballagási virágcsokrot.

Az anyjával a szülőszobán találkozott először. Innentől kezdve szinte elválaszthatatlanok lettek, mert ő volt az, aki jó ideig ellátta szénhidrát és fehérjealapú élelmiszerrel, s ennek köszönhetően túlélte az elkövetkező tizennyolc évet. Akkor aztán férjhez ment egy Kilroy nevű fiúhoz, mintegy meglepve magát érettségi ajándékként, de persze az anyja legkevésbé sem örült ennek. Ő egy sztriptíz lokálban dolgozott a vöröslámpás negyed Amstelkring felé eső részén, és világéletében az volt a vágya, hogy Katrinát kitaníthassa a szakma fortélyaira, bevezethesse titkos rejtelmeibe, hogy aztán az méltó utódja legyen a placcon. Vágyai Katrina elhatározásával elhalványulni látszottak, pedig a lány végre tizennyolc lett, tehát hivatalosan is a mélyvízbe vethető. De az évek alatt keserves verejtékkel beléje plántált tudás most szinte egyszerre semmivé foszlott, és ettől igencsak szomorú lett.

Ez viszont Katrinát koránt sem érdekelte, mert - mint bárki más - az évek múltával egyre inkább csak magával foglalkozott. Az egyetemen csak azért is a növény-élettant választotta fő tárgynak a biokémia helyett, legyen az bármily fontos is az emberi létezés szempontjából. Na és persze el kezdett termeszteni is. Ez jórészt azért Kilroynak volt köszönhető, akinek életfilozófiája jócskán kimerült a fekete-fehér filmszínházak, füstös underground kocsmák és szabadtéri fesztiválokra való járkálásban. Férje, életének nagy részét egy másik dimenzióban töltve élte, így akarva-akaratlanul Katrina is belehempergette magát ebbe a közegbe. Egyszerre az elosztók, parti szervezők, kidobó fiúk világában találta magát.

Hétvégenként a Paradiso-ban vagy a Melkweg-ben árultak, és a busás haszonból könnyedén eltartották magukat. s az évek múltával Katrina úgy elsajátította a termesztés csínját-bínját, hogy lassacskán az egész belváros legfelkapottabb árusa lett. Ránézésre megmondta, hogy kinek mire van szüksége, s vevői mindig elégedetten tértek vissza személyre szabott boldogságadagjukért. Filmnézéshez vagy elalvás előttinek leginkább Indica-t javasolt, mint például a Fekete Dominát vagy valamelyik lila fajtát. Akik inkább a látványosabb részét kedvelték, azok kaptak némi AK47-est vagy Nepáli Krémet, esetleg a mindig nyerő Fehér Özvegyet, de azt felárral.

Az effajta életforma otthonosnak számított az országnak ezen a pontján, ahol a különféle nemzetiségekből összesűrített emberi olvasztótégely sokszínűsége pulzált a sorsok felett, és ezt mindenki meghitten fogadta. A szűkre szabott sikátorokban persze soha nem mászkált este tíz után egyedül, és mindig elkerülte az arabok törzshelyeit. Senkinek nem lett volna kifizetődő egy öngyilkos merénylő. Igaz, a zsidókkal is meggyűlt a baja. A hithű héber vallási fanatizmus leginkább a Westerpark környékén tetőzött, a fiatal haszidok a Gasfabriek-ba jártak razziázni, hogy meggyőzzék embertársaikat erkölcsi rákfenéjük veszélyességéről, s ennek érdekében mindenre képesek is voltak. A bejáratnál talmud-kivonatokat osztogató szektások folyton megnehezítették a bejutást, mert egy idő után már tudták róla, hogy mivel üzekedik. Hagyta inkább füstölögni őket.

De az üzlet egyébiránt igen jól ment. Mire Katrina lediplomázott elég pénzük összegyűlt, hogy Kilroyyal lakást vegyenek a Prinseneiland-on. A rothadó félben lévő szociális épületek szomszédságában felhúzott fényűző lakóparkból gyönyörű kilátás nyílt a gonoszkék tengerre, mely állandó fodrozásával oldalba csapta mindennapjaikat. Katrina boldog volt és teljes. De már nem annyira igaz. Megtanulta, hogy az életben néha a rosszabbik oldalon kell, hogy álljunk ahhoz, hogy végül beteljesítsük önmagunkat. Ez viszont sajnos olykor természetszerűleg visszacsapódik sorsunkra. És az idő csak telt.

Végül egy egészen banális esemény miatt kellett a tengeren túlra, Coney Island-re költözniük. Kilroy, aki időközben elkezdett tanulni tetoválni, egy átmulatott hajnalon, valami házibuli hanyatlása közben megbódulva gyerekes csínyre kötött fogadást felnőtt módban. Egy lemezlovas barátja, Dijf, hasonlóan tiszta tudattal felvetette, mi lenne, ha a sarokba K.O.-zott srácnak rátetoválná a lábára a Gyűrűk Urából a gyűrűn lévő sort, eredeti tünde nyelven. Kilroynak sem kellett sok, hogy belemenjen egy ilyen ajánlatba, így hát kisvártatva fogadtak is rá. Sajnos azonban Kilroy, állapotának köszönhetően félrenézte a mappájában lévő idézeteket, így végül valami arab imát varrt fel az öntudatlanul saját hányásában lefetyelő ismeretlenre, akiről csakhamar kiderült, hogy egyébként zsidó.

A kémhatás nem maradt el tudatára ébredéskor a két hetet Amszterdamban töltő izraeli cserediáknak, aki bár nem volt vérmes haszid, csupán egy átlag alija-tagsággal bíró érdeklődő, érthető módon haragra gerjedt. Mivel az áldozat satnya volt, mint egy éhező bárány, Kilroy pedig mérvadó konditerem tapasztalattal rendelkezett ⌠nem beszélve az időközben elfogyasztott kreatin és glutamin-bombákról⌡így verekedésről szó sem lehetett. A cserediák azonban leleményességét bizonyítandó, beriasztotta őket otthonélő, gépfegyverrel szívesen kiránduló rokonaival, akiknek érkezését a közeljövőre jósolta. Az egyetlen lehetséges elégtételként az jöhetett szóba, ha Kilroy büntetésből kiköltözik valamelyik világváros hírhedt zsidónegyedébe, s ott éli le hátralévő életét.

Minden iszonyodványukon túllépve úgy döntöttek New York alkalmas lehet a pozíció betöltésére, már csak azért is, mert kezdetben Új-Amszterdamként aposztrofált. Így hát egy napon Katrina felkereste a még mindig a Da Boelelaan-on tespedő, már nyíltan kurválkodásból élő anyját ⌠igaz, már csak az idősebbekre bukók sikátorában kapott helyet⌡ és elbúcsúzott tőle. Jól nevelt lányként azért megígérte, hogy amennyiben rálelne odakint egy hasonló, s talán még jobban is fizető állásra, azonnal értesíti majd. A lakást is felajánlották neki, de az anyja fizetéséből nem tellett volna a fenntartására, így aztán egy kurátortársaság vette meg kiállítások szervezésére.

Katrina most 26 éves. New York zsidónegyedének szélén lakik Kilroyyal, aki egy közeli tetováló szalonban dolgozik. Katrina továbbra is termeszt. A Brooklyn-i niggereknek árul első osztályú anyagot.

 

 

2. Katie

Egy botanikus kerttől néhány utcára, New York Brooklynban született, azon a nem túl nívós környéken, ahol az iskolák bejárata előtt már akkor is eldobott brown paper gyűrődmények és szétszórt töltényhüvelyek hevertek halomban. A fekák nem sokat szórakoztak megélhetés ügyben: tették a dolgukat. A falakat a terjedőben lévő hip-hop láz mintázta szét, tag-ek és graffitik festékpárájától bűzlött Prospect Heights-től a Canarise Park-ig minden utca, melyek sarkain embernyi boombox-ok osztották a modernkori verset a gyanútlan járókelőnek.

Aznap adta ki első lemezét a Public Enemy, Európában pedig épp leomlóban volt a keleti fal. Döglesztő májusi délután lehetett, mert még Katie anyjának is meggyűlt vele a baja. Minden bizonnyal élete legnehezebb napja volt ez, és egyben az utolsó is. Szülés közben ugyanis komplikációk merültek fel, s így másfél órával később Katie félárván született meg. A King County egyébiránt a legrosszabb hírű kórház volt a környéken, megkopott tejüvegén át látszódtak a Wingate Park sarki fái, ahogy Katie anyját eltolták a patológiára, mialatt őt meg egy átlátszó üvegkalitkába rakták, ahol kivárhatta, hogy mi lesz.

Az apjáról ugyanis nem sokat lehetett tudni, a születési anyakönyvi kivonatban a mai napig a Charles Bronson név szerepel a rovatában, amit Katie mindig is fenntartással fogadott. A legvalószínűbbnek azt tartotta, hogy egy azonos nevű bennszülött erőszakolhatta meg az anyját, mivel sem a híres filmszínész, sem az anyja nem hordozott magában jelentős kreolid bőrtípus ismérveket, Katiet viszont már az óvodában is a feketék asztalához ültették a menzán.  

Kisiskolás koráig a nagynénje nevelte őt a gettó szélén, aztán véletlenül őt is lelőtték valami bandaháborúban, ami akkoriban a keleti és nyugati part között zajlott. Mivel Katie ekkor még csak tíz éves volt, és csekély számú maradék rokona sem kívánta gondozásba venni őt, nevelőotthonba kellett mennie.  

Így került a 16. sugárúton lévő Foster nevelőotthonba, ahol hamar megtanulta, hogy az életben szabályok nélkül lehetetlen boldogulni, ugyanakkor, ha soha senki nem lépi át ezeket a szabályokat, akkor új utak sem nyílhatnak. Az otthonban kötelező lelkigyakorlatokról például rendszeresen hiányzott, s bár úgy érezte, magához képest sokat tett beilleszkedésének érdekében, a vallással való foglalatoskodást mindig is időpocsékolásnak tekintette. A Fosterben töltött évei alatt megtanult hanyagul viselkedni és felnőtt módjára hazudni. Mindenki kedvelte. A nevelőnők tőle kértek tampont, ha nekik elfogyott. A menzán alkalmanként félreraktak neki egy-egy lejárt szavatosságú gömbhalat, mert tudták, hogy az a kedvence. És az idő csak telt.

A tizennegyedik születésnapján az otthonbéli lányokkal a közeli Dyker Parkba mentek egy golfmeccset megnézni. A zöld fű és az értelmetlen játék látványa annyira letaglózta Katie-t, hogy azon a délutánon elhatározta el, profi golfjátékos lesz. Már másnap elkezdte a témáról szóló filmek és könyvek beszerzését, és az otthonbéli szobájában egy seprűnyéllel gyakorolt a szobatársak nagy örömére. Golfmániája hamarosan olyan mérteket öltött, hogy már a bentlakók is kezdték megutálni. A nevelőnők felszereltettek egy tampon-automatát. A menzán hétről hétre neccesebbnek tűnt a gömbhal állaga. Érezte, hogy nincs helye többé itt. De az otthonból való távozás csak két módon volt lehetséges: az ember vagy eléri a korhatárt és elzavarják - amire kellett volna még vagy két évet várnia- vagy jön valaki, aki felnőtté válásáig befogadja.

Katie csak egy módon találhatott magának nevelőszülőt: a testével. Zűrös múltjával és kamaszkorával nem sokra ment volna, akárhogyan is bájolog a jelöltek előtt, s igen valószínű volt az is, hogy ha eddig nem vitte haza senki, akkor most már nem is igen fogja. Kinek hiányzik a nappalijából egy tizenéves félvér golfos csaj?

Szerencséjére hamar peteérése volt, így már tizenhat évesen elindulhatott az éjszakába. Az otthon takarítószertárának kisablakát minden korabéli bentlakó használta az esti kilógásokra: éjféli felnőtt-mozik / görkorcsolyázás félmeztelenül a Gravesend Parkban / pattogatott kukoricadobálás a kingsborough-i egyetemi könyvtár sarkán, ahonnan az egész óceánra gyönyörű kilátás nyílik /a Fatboy Slim-es buli Brighton Beach-en, az első trip. Csodaszép emlékek.

Az egyik ilyen kilógás alkalmával ismerkedett meg Mortecai-al, aki kifejezetten bukott a korosztályára. Hetyke, butácska, kissé még éretlen lányok testileg kiváló arányokkal: még néhány évig biztosan feszes bőrrel, a lehetőségek felé meredező mellbimbóval, kemény popsival, éppen kiformálódott alakkal, felbontatlanul. Mortecai-nak már volt egy felesége, de meghalt 9/11-nél, mert nem kötötte be a biztonsági övét. Azóta a fiú lelkileg újjászületvén megpróbálta megvalósítani önmagát. Harminc évesen felmondott a közétkeztetéssel foglalkozó cégénél, ahol odáig egész jól fizető állása volt, és nyitott egy tetováló szalont Coney Island-en. Mindig is szeretett rajzolni. Csak most élő szövetre kellett. És ez is ment neki. Néhány év alatt a környék ismert varrómestere lett. Még Cypress Hill-ről is ide jöttek a latínók, hogy felkeressék az egy eldugott alagsorban lévő műhelyét.

Aztán jött a tizenhét éves Katie, és rögtön tudta, hogy ez hiányzott az életéből. Felesége halála után évekig kereste a megfelelő alanyt álmai beteljesüléséhez, de leszámítva néhány maláj kurvát, nem sok nő hagyott nyomot az életében. Nem akarta még egyszer végigjárni a társadalmilag elvárható konzum életviteli módszert, így aztán Katie-nek nem sokat kellett tennie ahhoz, hogy Mortecai magáévá tegye. A 9/11-es károsultakkal pedig szívesen kivételeztek a városban, Mortecai tehát minden gond nélkül kiválthatta a felügyeleti jogot a lány felett. Félévente kiküldtek ugyan egy illetékest, hogy megvizsgálja Katie életkörülményeit, de ilyenkor mindig szépen összerámoltak és kitakarítottak: felszedték az eldobált, ondótól beszáradt óvszermaradványokat, eldugdosták a segédeszközöket, a vazelint odaadták a szomszédoknak miután fertőtlenítették a padlót. Mortecai ilyenkor mindig készségesen felajánlott egy ingyen tetoválást a látogatónak, aki általában élt is ezzel.

De most már lassan Katie-nek is dolgoznia kellett valamit. Úgy döntött, golfleckéket fog adni jómódúaknak, mert azzal sokat lehet keresni és gyorsan. A Dyker Parkban csak úgy nyüzsögtek a Manhattanből kiutált sznobok, akiknek minden vágyuk az volt, hogy a csúcson érezzék magukat, akár egy alantasabb környéken is. A hirdetések hatására lassacskán meg is sűrűsödtek Katie napjai. Olykor persze extra szolgáltatást is kellett nyújtania az ügyfeleknek, férfiaknak és nőknek egyaránt, de ez nem esett nehezére, mert a világ kétféleképpen működött: vagy beállsz a sorba, és befogod a szádat a megjátszott boldogságod érdekében, vagy valóban végigszenveded az egészet. Mióta anyja meghalt, és a hazája megbombázta saját magát az olaj feletti hececáré miatt, amiben a nagynéni is odaveszett, Katie mindig is az előbbit választotta. A nap sütött, a pénz folyt, a festék fogyott, a bőr összehúzódott, és a bőr alatti pigmentek kiválóan szórakoztak.   

A dolgok tehát jól mentek, sőt időnként még arra is volt pénzük, hogy elmenjenek néhány napra Brownsville-be kempingezni, vagy kézenállásban végigtornázzák magukat a Brooklyn hídon. Katieből elszállt a túlélés feletti kétségbeesés utolsó morzsája is, és végre igazán boldogan élt, hiszen meg volt mindene, amire vágyott: egy nagy hímtaggal rendelkező, és nemkülönben odaadó társ, egy lakás az égő olajoshordóktól füstös környéken, na meg a biztos megélhetés. Igazán nem panaszkodhatott, és hamarosan a világ még jobban kitágult előtte.

Mortecai-t egyre gyakran hívogatták tetováló-fesztiválokra, s így messzebbre is elutazhattak, mint a megyehatár. Egyszer aztán Európában találták magukat , egészen pontosan a szigetországi Edingurgh-ben, ahol egy nemzetközi találkozót rendeztek a megszállottaknak.. És Mortecai most már annak számított. Nem is szöszmöszöltek sokat a bepakolással. Levágták az évek óta hízó malacperselyt, és azonnal indultak a Royal Edinburgh Tatto-ra.

 

 

3. Kathline

Egy botanikus kert tőszomszédságában született Edinburgh-ban. Eredetileg a Murrayfield kórházban kellet volna világra jönnie, de épp azokban a napokban történt, hogy az ismert városi zenekar, a The Exploited, a punk mozgalom úttörője úgy döntött, hogy onnantól kezdve crossover trash zenét fog játszani. Ez annyira mellbe vágta a helyi fanatikus kakastaréjosokat, hogy még a szegecseik is lepattogtak bőrdzsekijeikről felháborodásukban.  A városban rögtön zavargások törtek ki: éjszakánként a vandálokká málló szipusok és herkások válogatás nélkül tapostak szét mindent, ami az útjukba került. Sajnos azon a véres hajnalon Kathline-ék kertje is áldozatul esett a Gelnogle Road-on, amikor a rendőrök üldözték őket, s így kénytelenek voltak keresztülhasítaniuk az épp oda épített lakáson a menekülésük érdekében. Ennek ára pedig a merevre rémült anya szülésének megindulása volt. Kathline apja mindebből semmit sem észlelt, mivel ő a pincében feküdt teljesen betépve a babzsák fotelében, mellette a hámló parázzsal teli hasispipájával. ⌠Lévén apja muszlim vallású, Kathlinéknél az alkohol tabunak számított, ellenben a ház minden zugában rejtett csokitáblácskák lapultak vésztartalék gyanánt.⌡

Szerencsére azért a szülők nem voltak túlságosan vallásosak egészen nagykorúságáig. Az anyja például egyszerű pogánynak tekintette magát, amivel ugyan idejekorán megbotránkoztatta a szomszédokat, de ennek még örült is: élvezte, ahogy a vakbuzgó, hithű szolgák vasárnaponként ösztönszerűen megtámadták a Szent András templomot, fenséges nyugalmat hagyva ezáltal maguk mögött a környékre. Vasárnap délelőtt olyan csend honolt a Queen Street Garden felett, hogy még az idetévedt turisták is azt hihették, talán a földönkívüliek szépen csendben deportálták a fél várost.

Kathline mindent megkapott, amit egy gyerek megkaphatott akkoriban: napelemes kerti ugráló-szettet, akkumulátoros játékpapagájt, felhúzható mini-vibrátort, elemes sakk-készletet. Gyermekkora boldogan telt az észak-skóciai fellegvárban, ahol a macskaköves utcákon még kutyák jártak, és a fenevadak ott leselkedtek a Salisbury Crags kápolnaromjai között eperfagyit nyalogatva. De Kathline már iskolás lány korára kiismerte a város minden szegletét. Apjának ő szállította a marokkói hasist, melyet centekért árultak Portobello Beach-en, főleg ha nem tudták, hogy a vásárló arab származású. Kathlinen pedig nemigen látszottak a faji jellegzetesség eseti tünetei, így némi zsebpénzért cserébe iskola után eljátszotta a transzporter szerepét. Barátnőivel aztán a beszerzés ürügyén bejárták az egész várost, és ismerkedtek a helyi szokásokkal. Kedvenc helyük az Artúr névre hallgató kihűlt vulkán volt a város közepén, ahol minden este koravén szerelmespárok őgyelegtek a kráter peremén. Fogdosták egymás nemi szervét és hallgatták a város periodikus zümmögését, melybe éles sirálykrákogások keveredtek a fejük felett. Hát igen. Kathline számára már az első peteérése előtt nyilvánvalóvá vált, hogy a lányokhoz vonzódik. Nem volt mit tenni. Tornaórán elnézte dudorodó melleiket, felfedezvén az övétől eltérő típusokat, miközben különös érzések kerítették hatalmába. Nem tudta, hogy ez jó vagy rossz-e, egyszerűen csak hagyta magát sodródni az eseményekkel.

Az idő pedig csak telt. Olyan gyorsan, hogy mire észbe kapott, már kész nővé érett, és akárhogyan is próbálta meglátni a szépet a vele együtt szőrösödő fiúkban, azok egyre inkább sörszagúbbak lettek, és büdöseket fingottak. Ráadásul túl beteg zenéket is hallgattak: Amon Tobint, Squarepushert meg Dijf Sanderst. Az viszont egyátalán nem zavarta Kathline-t, hogy kortársai nagy része az eki/speed/fű/gomba/trip/rush/kéjgáz heptagonjában tömöríti mindennapi rezgéseit, kisajátítva ezzel a tehetetlenség elleni bosszúvágyat.

Túl a leszbikus felvonulásokon meg az első kollégiumi gruppen partikon Kathline lassan eladósorba került ⌠ahogy az apja időnként emlegette⌡és a megjátszott családi idill kezdett szétmorzsolódni. Szüleinél mindennapos téma lett Kathline férjhez adása, mivel apja ebben az egy tekintetben ragaszkodott az arab szokásokhoz, és volt is valami bevándorló ismerőse Churchillen, akinek a fiával egykorúak voltak. Kathline anyja ellenben nem osztotta azt a véleményt, hogy a gyermeküket –ahogy nevezte, buta szokások apropóján – meg kellene házasítaniuk. Csak azért mert valakinek az egyik rokona valamilyen eltúlzott vallás követ, még nem kell a dolgoknak szükségszerűen úgy működniük.

- Miért akarják az emberek másokra erőltetni az elbaszott dolgaikat? – kérdezte tizenhatos hangerőn az anyja, amikor apja megint előjött a témával.

- Drágám. Időnként gondoznunk kell a gyökereinket! – vágta rá az apja szintén emelkedett hangnemben.

- Lószart! Mi sem így ismerkedtünk meg! - sikította vissza a nőstény.

Ez igaz volt. Kathline szülei Palesztinában találkoztak először az aktuális bevándorláshullám idején. Az apja a helyi Molotov-koktél üzemben dolgozott Gázában, amikor a skót lány partra vetődött a Mediterrán Tenger aknákkal és szögesdrótokkal borított fövenyén. Hajótörést szenvedett egy turistajáraton, és épp hogy leért a lába a vízben. A helyiek rögtön elvitték egy raktárba, ahol megkötözték, és videókat forgattak vele egy falra akasztott szőnyeg előtt, ahol kendős fegyvereseket használtak még díszletnek. Azt üzenték a világ hatalmainak, hogy csináljanak már valamit a zsidókkal, mert azok csak jönnek meg jönnek. Ennyi idegen embert még nem láttak a földjükön. De nem történt semmi. Kathline anyja és újdonsült barátai, ugyan egészen jól elszórakoztak, de sajnos senkit nem érdekelt a hajószerencsétlenség utolsó túlélője, mert pogány volt. A deportált arabok a világ különböző részein a saját dolgukkal voltak elfoglalva: merényleteket készítettek elő, bombákat gyártottak, újságírókat raboltak el. A pogányok meg mindig is álszentek voltak, úgyhogy Kathline anyja nem sok jóra számíthatott.

Ám az egyik őr beleszeretett a sápadt arcú tündérbe, aki a civilizációból jött. Kathline leendő apjának a legnagyobb bűne az volt, hogy igazából nem is érdekelte ez az egész zsidó-arab ügy. Leszarta Allahot, de muszáj volt valamiből megélnie, ezért a helyi erőkhöz csapódott a koktélgyárba már tizenévesen. Soha sem tudta megszokni ezt az életet. Addigra elege lett már a sok öldöklésből meg bujkálásból. Normális éltre vágyott. És egy nőre, akinek más a bőre, mint az utcabélieknek. És amikor eljött az ideje, hogy a feleslegessé vált túszt eltegye láb alól, ahogy feljebbvalói parancsolták, ő inkább elrabolta az országból. Előbb eladta az összes kézigránátját meg tartalék töltényeit, aztán egy halászhajón elvitte a szent földről az asszonyt. Meg sem álltak Ciprusig. Aztán Krétáig. Aztán Antalya-ig. És így tovább.

Így születhetett meg néhány év múlva Kathline valahol Európában, s most emiatt kell szembenéznie apja tudathasadásos vágyával, hogy egy arabhoz menjen feleségül, miközben valójában a nőkhöz vonzódik. Szinte semmit nem tudott az arab fiúkról, mert azok a leginkább a Three Sisters-be jártak, vagy a Cowgate egyéb helyeire, és a szokásaikkal sem volt tisztában annyira, mint illett volna. Úgy érezte, nem tud megfelelni apja elvárásnak, de sejtette, hogy az nem heverne ki egy ekkora sokkot.

Kathline-nek be kellett látnia, hogy csak egy dolgot tehet. Ha saját kezébe veszi az élete irányítását, úgy, hogy minél kevesebb fájdalmat okoz. Amikor az egész családot átverve beleegyezett, hogy találkozik ezzel a fiúval, akit Saroyannak hívtak, és számára volt kiszemelve, már tudta, hogy mit kell tennie.

Hónapokig úgy tett, mintha a kiszemelt számítana neki valamit. Még lefeküdni is hajlandó volt vele. Kicsit furcsa volt ugyan a jóféle rücskös vibrátorok után egy igazi arab pénisz a hüvelyében, de kibírta. Szenvedés nélkül nincs siker. És miközben vonaglott a szőrös arab alatt, megtanulta szeretni a fájdalmait.

Következő tavasszal a két család úgy döntött, hogy a fiatalokat elküldi egy hétre New York-ba, hogy világot lássanak még egyszer az esküvő előtt, mintegy a sorsukat megpecsételvén az utazással. Eljött az idő.

A reptéren Kathline mindent bevallott Saroyannak, beszédét pedig azzal zárta, hogy a társadalom által normálisnak tartott kapcsolatok egyébként sem arányosan működnek: ha az ember szerelmes, mindent megtesz a másikért, vagy az helyett, végül pedig az egész eltorzul, a képzelt egyensúly eltorzul, s valamelyik félnek többet kell adnia, hogy a dolog tovább működjön. Ha erre nem képes, jön a válás. És Kathline országában sokan nem voltak képesek erre. Túl nagy volt az egójuk. ahogy neki kis.

Kathline ezután kárppótlásként felajánlotta a hasis-dílerkedésből megspórolt pénzének felét, és várt. Saroyan nézett egy nagyot, hümmögött egyet, kiköpött, majd közölte, hogy valójában neki is mindegy. Jó lenne kimenni tanulni Amerikába és haza se jönni.

A váróterem nagy megdöbbenéseinek óráján a mögöttük lévő üléseken két idegen hallgatta beszélgetésüket, akik épp a Royal Edinburgh Tattoo-ról tartottak hazafelé. Mikor a love sztori átcsapott volna brazil szappanoperába, Mortecai így szólt a hátának támasztott Saroyannak:

- Haver, én megtanítalak tetoválni. Épp munkaerőt keresek.

Így aztán Kathline fogta magát és megvárta az első gépet, amely a New York-i után felszállt, s, ahogy az indulási oldal kijelzője elé lépett, a Koppenhága felirat villant elő.

 

 

4. Katriss

 

Egy botanikus kerttől néhány utcára, Koppenhágában született, ahol az emberek folyton fáztak, mert az őseik valamikor rosszul választották ki az élőhelyüket. A városban persze működött a központi fűtés, de az utcákra rakódott fanyar szürkeség megbénította az emberek akaratát, hogy igazán melegséget tudjanak érezni.

Azon a napon született a későbbi híres szerb-dán focista Rajko Lekic is, de erre már senki nem emlékszik, mivel aznap egy jóval különösebb esemény történt: tömeges lepkehalál pusztított a városban. A háztetők roskadoztak az elhullott szárnyasok hulláinak porától, az ablakokat betörte a végbe menők halálsikolya, a Fredensbro hídján térdig gázoltak az autók a káposztalepkék élettelen leplében, és mindent beterített a könnyűléptű elmúlás. A híradósok persze a péniszüket ráncibálták egy álló hétig örömükben, hogy végre van téma, történik valami. S, mintha ez a különös jelenség meghatározta volna Katriss elkövetkező rezgéshullámait az időben, az egész élete ilyesforma groteszk és bizarr filmmé változott már az első években: az oviban akasztófakötél volt a jele, és senki nem akart vele barátkozni. A kislányok folyton azt mondták, hogy furcsa piros fényt látnak körülötte, és bár a szülők jó része nem hitt a parajelenségekben, de hormonális ösztöneik rögtön felülkerekedtek józan eszükön, ezért Katriss csakhamar egyedül találta magát a homokozóban, ahol legalább a fiúk nem féltek tőle. Igaz, mindig Piroskának csúfolták, de nem bánta, mert hagyták, hogy óriás homokvárakat építhessen, amelyet aztán a Lego figurákkal folytatott csatában felhasználtak.

Az iskolában már komolyabb gondokkal is szembe kellett néznie. Hiába próbált meg ugyanolyan ízléstelen ruhákba járni, ugyanolyan béna hajviselettel rémisztgetni a járókelőket, a lassan serdülőkorba forduló és nemsokára utódhordozásra is alkalmassá váló társai egyenesen gyűlölték. Gyűlölték, mert belül más volt, és másnak lenni a kilencvenes évek elején, egyet jelentett a szabadsággal, ami pedig a történelemkönyvek szerint viszont nem volt ildomos. Soha nem hívták meg például a délutáni babazsúrokra, ahol lazacos tésztát ettek, és nézték az MTV-n, ahogy Haddaway a szerelmet kutatja, testnevelés órán, futás közben pedig szándékosan belelökték az iskolát körülkerítő szögesdrótba. Hálaadáskor rendszerint azt javasolták neki, hogy ne is öltözzön be semminek, úgy is jó lesz az esti cukorkakéregetéshez, ahogy van, és olyan is előfordult, hogy az uzsonnájába valamilyen tisztítósert raktak, amit előző nap a takarítószertárból csentek. Katriss mindezen, az egészséges tinédzser lelket meghatározó társasági élményekből kimaradt, ezért inkább egy darabig ismét a fiúk barátságát kereste. A Faelledpark pázsitján ismerkedett meg először az igazi, jólesően libabőrössé sarjadzó érintéssel egy nagyon szőke srác közreműködésével, akit viszont másnap elütött egy kisállat kereskedés szállítókocsija.

Ettől kezdve még inkább távol tartotta magát tőle minden korabéli, és most már a fiúk sem szívesen foglalkoztak vele. A legtöbben boszorkánysággal vádolták, és osztályfőnöki órán a máglyán való elégetését sürgették. Hilde tanárnő azonban ennél jobb diplomáciai érzékkel rendelkezett: és negyedik év végén megbuktatta Katriss-t biológiából és magatartásból, így aztán évet kellett ismételnie. Ez nagy felháborodást keltett a családban.

Anyja, aki az Yderhavneni dokkok környékén menzáztatta minden nap a bálnavadászokat, egyenesen epegörcsöt kapott, hogy két hétre szanatóriumba kellett küldeni. A rokonok sorra telefonáltak, hogy biztosítsák apját együttérzésükben, egyúttal felhívják figyelmét a globális felmelegedés várható következményeire is. De azt már nem nagyon tudta meglepni semmi a világon, amióta rajtakapta főnökét egy hintalóval a játéküzem hátsó raktárában, ahol dolgozott.  

Katriss tehát magára maradt, s nem lévén egyetlen valamire való barátja sem, a tanulásba ölte minden energiáját. Erre az évismétlés kapcsán csakugyan szüksége is volt, mindazonáltal elhatározta, hogy ezen túlmenően be fogja bizonyítani az egész világ számára létezésének jogosultságát. De a győzelmeknek súlyos ára van a föld nevű bolygón, legalábbis azok számára, akik nem valamely kiválasztott, szerencsés kaszt tagjai. Katriss útja pedig még annál is rögösebb volt, mint ahogy azt előre sejtette, és még évekig bujkálni kényszerült dermesztően szürke magánya mögé, mire meglelte a helyes irányt.

Úgy vélte, érdemes lenne valami hasznossal előrukkolni az emberiség számára, mert akkor talán egyszerre mégis meg fogják őt szeretni, és amikor lemegy a sarki boltba tampont venni, nem kell majd attól sem tartania, hogy a járókelők megdobálják Molotov-koktélokkal.

Miután könnyedén leérettségizett, majd nem ment el az azt követő bankettre, ahol nem szedett be különféle színű amfetamintablettákat, nem ivott a puncsos tálból, nem okádta végig hazafelé a Hamletsgade járdáját, és nem vesztette el szüzességét sem, egy kellőképpen unalmas nyár után nagy reményekkel vágott neki az egyetemnek.

Az már korábban a felvételinél is nyilvánvaló volt számára, hogy az emberiség fejlődését leginkább a biokémia határozza meg, ezért nem resttelt ezen a szakon próbálkozni minden reggel a Blegdamsvej-en található egyetemi épületben. Itt már szerencséjére nem átkozták ki a csoporttársai sem, mivel épp a kilencvenes évek végét írjuk, a másság divattá fajulásának hőskorszakát: a fiatalok Marilyn Mansont hallgattak, és kollégiumi szex partikat rendeznek, és ha valakinek nem volt legalább egy meleg ismerőse, az cikinek számított. Az orvostudomány nagy részét pedig az AIDS-en kívül még mindig a rák ellenszere izgatja, amikor is a másodéves Katriss egy konferencián összeismerkedik Dr. Chennel, aki a természetes alapanyagokból készült hagyományos gyógyhatású készítmények gyártásán fáradozik. Dr. Chen a sondeborgi kórház főorvosaként tartott előadást a mérgező dán gombákról, melyek kivonatából jóféle mérgeket lehet felhasználni a kutatások során. Chen és társa Christensen addigra már kifejlesztettek egy malária elleni szert kínai édesgyökér kivonatból, és épp tesztalanyokat kerestek a legújabb kísérletekhez. Rövid szemrevételezés után Katriss erre igen megfelelőnek bizonyult, cserébe nagyvonalú segítséget ajánlottak neki diplomamunkájának elkészítéséhez.

Így aztán Katriss Sondeborgba költözött, s még mindig érintetlen vaginájával várta, hogy az idő teljen. És az idő csak telt.

A kertvárosi lakás épp annyira volt komfortos számára, mint macskának a hordozóketrec, de munkája, amit a kórházban végzett, legalább kecsegtető eredményekkel szolgált: a malária visszaszorítása után végre a rákos megbetegedések területén találta magát, ahol aztán igazán kamatoztathatta tudását, és hamarosan még a szerelem is rátalált egy zsidó fiú személyében, akit Wotannak hívtak.

Wotan olyan páciens volt, akinek az összes felmenő rokona hasnyálmirigyrákban ment el egészen a szüleit bezárólag, ezért aggódni kezdett az élet további értelmét illetően. Így került az intézetbe, melyben Katriss sztaninokkal kísérletezett a rák visszaszorítása ügyében, és azt állította, hogy ezzel a módszerrel 11 százalékkal csökkenthető a hasnyálmirigy rák kialakulása. Wotan ennek annyira megörült, hogy észrevétlenül a lányba szeretett, aki pedig, mivel eddig nem szerette még senki, nyilvánvalóan meglepődött, és azonnal viszonozta az érzést. Lecsapott rá, mint sas a csibére.

Miután a kezelés véget ért, Wotan elmondta, hogy valójában nem sokat remél a jövőtől, hiszen tudvalévő, hogy a rák egyetemes ellenszerét már rég megtalálták, csak épp a gyógyszeriparnak még nem éri meg piacra dobni. Igaz, hogy nagyot szakítanának vele, de csak egyszer, és utána nem lenne több rákos, akibe tömhetnék a bogyóikat hónapokon keresztül. Bármennyire is hihetetlennek tűnt elsőre Katriss számára, hogy a sok kicsi sokra megy elvének megfontolásával a nemzetközi orvostudomány visszatartja az eredményeket, hinnie kellett szerelmének, s ily módon meg kellett hasonulnia önmagával.

Amikor nem sokkal később Wotan megkérte a kezét, átlátszó búcsút intett gombás karrierjének, és könnyű lélekkel utazott  nászútra Magyarországra mert most már tudta, hogy egyetlen életet –a sajátjáét - is elég megmentenie ahhoz, hogy megdicsőüljön.

 

 

5. Katalin

Budapesten született egy botanikus kert mellett, amelynek tőszomszédságában állt az állatkert is, ezért az első hangok, amelyeket felfogni vélt, egy hímgorilla ivartalanítása okozta bömbölések voltak.

Katalin a haldokló kommunizmus utolsó szakaszában érkezett Közép-kelet Európa eme vadregényes szegletébe, ahol a szokásjog még felülírta az írott szabályokat. Az emberek fekete-fehér tévét néztek, amelyben csak hétfőn volt adás, és kőbányai világost ittak, ha be akartak rúgni a gyerek ballagásán.

Katalin anyja a helyi nyomdában dolgozott, ezért mindig volt otthon papír, amelyből röpcsiket lehetett hajtogatni, és időnként hazakerült egy-egy doboz nyomdafestéket nem tűrő szó is. Az apja buszsofőr volt a Volánnál, és egy kopottsárga szörnnyel szelte az utakat, mint egy magányos farkas. Később ebédszállító lett a helyi menzán, és vidáman tűrte, hogy az idő kérlelhetetlenül eljárjon fölötte. És az idő csak telt.

Katalinnak az óvodában a klasszikus pettyes labda volt e jele, és az összes nevelőnő meg dadus imádta őt. Születésnapjára menetrendszerűen meglepték egy poharas Leóval, az egyetlen jégkrémmel, amelyet az országban kapni lehetett. Délutánonként az utcabeli gyerekekkel játszott, és egész nyarakon át elő sem került este nyolcig, mert akkoriban még gond nélkül ki lehetett engedni a gyerekeket csavarogni: nem voltak még státuszszimbólumként tartott vaskos terepjárók, heccből Kalasnyikovozó középsikolások, akik túl sok video játékot néztek, na és persze szervkereskedésből élő szabadúszók sem. Volt viszont üdülőtábor a Balatonnál, tanulmányi osztálykirándulás a tájvédelmi körzetben, biciklitúra a közeli erdőségbe, és havonta egyszer az összes osztály elmehetett a helyi moziba, ahol az előadás előtt egyszerre skandálhatták, hogy „Ittaamozis! Ittaamozis!” meg azt, hogy „KEZDŐDIK! KEZDŐDIK!”

Aztán tinédzserként megtapasztalhatta a rendszerváltást, majd az azt követő audiovizuális terrort, amit a nyugati kultúra az országra szabadított. A nyarakat akkor rendszerint Tőserdőn töltötték, ahol Katalin átélhette a felhőtlen ifjúság eszméjét: tóparti diszkó vörösboros kólával, pettingelés a szomszéd srácokkal, az első Mitsubitshi-s tabletta, behányás a kukoricásban. Vasárnaponként meg a helyi kertmoziba jártak, ahol az idősebbek külön fizettek, hogy fajtalankodhassanak velük. Régi szép idők.

És akkor még csak épp, hogy megérkezett a kilencvenes évek, Jon Bon Jovi levágatta a haját, aztán azt nyilatkozta, hogy véletlen tűzbaleset érte, ahogy azt a korabeli mérvadó médium, a BRAVO magazin is megírta. Katalin imádta ezt az újságot. A közepén mindig volt New Kids On The Block vagy BROS poszter, és a lányokkal megbeszélhették, hogy kinek melyik fiú tetszik. Szerette még a tükörfordításban lemagyarosított dalszövegeket is, amelyeken jókat lehetett derülni.

A kilencvenes évek nagyon szép korszak volt Katalin életében, de röpke tíz év alatt véget is ért, és valami egészen új és modern időszámítás kezdődött az egyre inkább túlkorcsosuló emberiség történelmében. A milliomosok klubja évről évre néhány százalékkal megnövekedett egyenes arányban a szegénység elharapódzásával, így tehát a nagytöbbség szerint rendben volt. Semmi nem történt, ami megakadályozhatta volna az őrjöngő világ megveszését.

Érettségi után Katalin egy ölebgyárban kapott nyári munkát, ahonnan aztán évekig nem is jött el. Az ölebgyárban különböző fajtájú, de nagyjából azonos méretű ölebeket gyártottak. Olyan kutyák voltak ezek, melyek nem is igazán voltak alkalmasak a kutya megnevezés birtoklására, ám a sznobok és a megveszekedettek egyre jobban kedvelték őket. A piac úgy fellendült, hogy már konténerekben szállították ezeket a pamacsszerű lényeket a világ minden pontjára, ahol kevésbé jól működött a tenyésztés. A gyerekpótló vakarékokat elsősorban egyedülálló ribancok és a sír szélén break dancelő dédikék vették szívesen, de akadtak más rétegből is szép számmal. Több ezret gyártottak le belőle hetente. Az üzlet jól ment, és Katalin egyre szebbnek látta a jövőt. Igaz, a drogfogyasztás mértéke a népesség szaporodásával egyenes arányban nőtt, és a nemzetközi drogkonferenciák újra és újra csődöt mondtak. Senki nem mondta el nekik, hogy ez így megy az emberiség kezdete óta, úgyhogy felesleges erőlködniük. Egyesek jól tudták, hogy, mint minden, ez is csak a pénzről szól, és már a konferencia nagyszünetében kimentek a mosdóba kolumbiai bébihernyó petét zabálgatni.

Ettől eltekintve minden a helyén volt: az amerikaiak különféle ürügyekkel továbbra is olajért háborúztak az arab országokban, az oroszok kiitták az összes vodkát a Kaszpi-tengertől a Balkánig, a Japánok teleszemetelték az óceánt, az Észak-Koreaiak pedig még mindíg úgy viselkedtek, mint egy régi dokumentumfilm szereplői.

Magyarországon közben beérett a rendszerváltás gyümölcse, és az utcákat megrohanták a terepjárós tahók meg a külföldiek. Katalinnak rá kellett döbbennie, hogy a hely, ahol él, egy szürrealista cirkusz, ahol minden elképzelhetetlen megtörténhet. Még mindig nem talált senkit, akivel leélhetné az életét, és azt vette észre, hogy minden megváltozott: a fáknak már nem volt olyan jó illata, mert senki nem ért rá szagolni őket, az ételeknek már nem volt íze, mert az emberek nem értek rá enni, és a levegőt betöltötte a keselyűmirigyként bűzölgő irigység és hatalomvágy illata. A természeti katasztrófák évről évre szaporodtak, és az extrém történések is: egy vezetni tanuló nő a garázs falához préselte az őt tolatásnál irányító férjét, és amikor meghallotta ura halálsikolyát, ijedtében kinézve az ablakon, a fejét lecsapta az ott lévő tartóoszlop. Hatéves kislányuk mindezt végignézte a hátsó ülésről. Az emberek már nem találkoztak egymással, mert a közösségi oldalak ezt a kérdést is megoldották: életük képeit, gondolataikat azonnal megoszthatták a világhálón, így mire valóban találkoztak egymással, már nem volt miről beszélniük. Életük minden jelentéktelen pillanata ott tapadt az elektronikus szöveteken, miáltal az egyén lassan megszűnt létezni.

Talán ezért is döntött úgy Katalin, hogy el kell hagynia az országot. Nem maradhatott ebben az agymosott közegben. Tudta jól, hogy a világ minden részén nagyjából ugyanez megy, ezért kétségbeesetten keresgélt az interneten. Így akadt rá Lotánra a New York-i cionisták helyi vezetőjére, aki egy teljesen más világot kínált számára. Először csak ízléstelenül levelezgettek. Katalin nemigen értett a politikához, a cionizmusról is csak a Híradóban halott előtte fél szavakat, de Lotán felkeltette érdeklődősét. Sokat mesélt a szent földről, ahol mindenkire a béke vár és bőség, már amennyiben az ember az egyetlen lehetséges tiszta fajúnak született, vagyis zsidónak. Katalin ezért hát úgy döntött zsidó lesz, és elkezdett felkészülni a megtérésre, hiszen az kecsegtetően hangzott. Beszerezte az összes témába vágó szakkönyvet, és buzgón olvasta őket esténként. Tudta ahhoz, hogy legyőzze sorsot, annak mocskos eszközeit kell használnia. Néhány hónappal később már teljesen átitatódott Lotán szellemiségével, és betéve tudta a legfontosabb zsidó kifejezéseket és ünnepnapokat.

Eközben a világ odakint tovább korcsosult: az emberek nagy része éhezett, míg mások egyre csak híztak. Combjaik tövébe raktározták el a modern társadalmi életmódot - a kevés mozgást, a számítógép előtt élést meg a műanyagok zabálását. A strandokon látni lehetett, hogy mennyire satnyák, vagy épp mekkora disznóvá válnak. Bőrük plöttyedten csöngött rajtuk. Húsuk elpuhult és extra fogékonyak lettek mindenféle furcsa nevű betegségekre. Akaratuk elgyengült, lusták és kiszámíthatóak lettek. Nem csoda, hogy újabb és újabb kuruzsló nyithatott üzletet, és rabolhatott könnyedén a három osztálytól: az egyre gyarapodó szegények ugyan nem hoztak sok pénzt, de az eltűnőben lévő középosztályban még mindig volt tartalék. A jövőt lassan már csak a szintén növekvő felsőrétegben látták, akiknek mindegy volt.

 

De Katalin már mit sem tudott ezekről a dolgokról: megvolt a repülőjegye a következő New York-i járatra Lotánhoz, aki épp készülődött valamire…