Végül aztán kijutok a kaméleon száján.

A gallyakból, lécekből, farönkökből módszeresen és kellően elszánt precizitással megmunkált felépítmény valójában a Mágikus Kert végső kicsúcsosodása, és egyben az egész esemény egyik leglátványosabb pontja.

Már vagy egy órája bent vagyok, de még csak most jutok el idáig, akkora ez a terület. Van vagy ötven hektár, úgyhogy nem is sürgetem az időt, amely az évek óta visszatérő törzsközönség szerint itt egyébként sem létezik. Magam először járok ezen a földön, és gyanítom, hogy ha öt évvel ezelőtt jövök el, akkor itt is ragadok.

A kaméleon feje felettébb impozáns, a hosszúkásra faragott elülső lábai pedig átnyúlnak az alatta futó apró kövekkel meg némi murvával felszórt széles ösvényen, különös hangulatot kölcsönözve ennek a résznek. A domb túloldaláról indulva kapaszkodtam fel idáig, a Pumpui, cirkuszi sátorra emlékeztető nyitott részlegétől, ahol az érkező először találkozik zenével. Itt már kora délután megindul az örömtánc, aztán meg sem áll hét napig. De a Pumpui túlságosan közel van a több száz lakókocsival meg különböző méretű és formájú sátrakkal bélelt külső völgyhöz, ahol az emberek nagy része megszáll erre a hétre, ezért itt leginkább csak a finnyásabb olaszok meg franciák őgyelegnek, mert nekik gyakran ennyi is elég.

De én felkapaszkodtam a domb oldalán, és egy nagyjából korrekt tusolósor mellett leltem rá a Mágikus Kert feljárójára, ahonnan rálátni az egész udvarra, és innét indul a kaméleon farka is. Belül az udvaron, ahogy az imént áthaladtam, már javában lüktetett a tanpurák, tablák, santúrok és bansurik mézédes hangorgiája, mialatt egy rakás indiai már meg is kezdte az aktuális workshop-olást. A kívül rekedt nepáliak ezalatt békésen szívogatnak a Csámbok Ház kimázolt oldalfalánál, ahová idén egy valódi sárkemencét is felhúztak.

A dekorálók munkacsoportja jórészt már kora tavasszal megkezdi a készülődést az augusztusi zsongásra, munkatáborokat hoznak létre, kitervelik, majd megépítik legújabb installációikat, a környezet ésszerű és gazdaságos felhasználásával. Így aztán a völgy különböző részein évről-évre felbukkan valami újdonság, ami előző évben még nem volt. Hatalmas emberi erőfeszítések húzódnak a mélyben.

A kaméleon fejétől két út vezet tovább: egy hófehér sastollakra emlékeztető rojtokkal szegélyezett hídfolyosó visz tovább egy darabon előre, aztán vissza le a völgybe az árusok utcája felé, míg jobbra fent egy újabb cirkuszi sátor – immár jóval terebélyesebb, mint a Pumpui – vár rám, merthogy ezt az utat választom.

De a sátornál csend fogad, ami annak köszönhető, hogy odébb a második völgyben mindjárt megkezdődik a nyitótánc. Sietnem kell, késésben vagyok. Átvergődöm egy gombatenyészetnyi kisebb sátor között, és arra gondolok, mennyit kereshetnék foszforeszkáló sátorkötelekkel. Itt legalább is nagyon jól jönne, és gondolom a világ minden kempingjében is. Hogy nem dobták még piacra?

Egyszer csak fenn találom magam a központi völgy túloldalán, amit lényegében hátulról közelítettem meg. A tőlem balra lévő erdős részből kiemelkedő kilátó teteje is vérvörösen izzik a neonlámpák hevében, de csak néha pillantok oda, mert az alattam elterülő látvány mindent felülír.

Nagyjából ötezren lehetnek odalent, leginkább már az óriási, kör alakú, zsuppfedeles nagyszínpad nyitását várják, ám íz idő még nem érkezett el, ezért az egyre duzzadó tömeg még a kifeszített bálamadzag mögött készülődik a rajthoz, amely pont abban a pillanatban történik, amikor a nap lemegy.

Az első hangok nagyon lassan csendülnek fel, és nem is nagyion van ritmus, csak valami fenségesen pátoszi felmorajlás, hosszan elnyújtott hívóhang, minek után a kordon feloldattatik, és a több ezer, energia megoszlásra éhes vándor elkezd befelé rohanni. Olyan az egész, mint egy középkori csatajelenet, amikor a vezér üvöltésére a horda nekirohan az ellenségnek, tisztára filmszerű.

Miután elfoglalják jól megérdemelt helyüket a völgyben, megkezdődik a nyitótánc, amelyet néhány germán tűzidomár irányít és produkál. Szemkápráztató és megnyugvásra intő látvány ez, mintha azt akarnák sugallni, hogy picit pihenjünk meg, mielőtt nekilendülünk. Néhányaknak láthatóan ez a tíz perc is sok, hiszen tavaly óta erre a pillanatra vártak, most meg valaki húzza itt az időt ezzel a tüzes izével – de a legtöbben szájtátva bámulnak, fütyülnek, sírnak a boldogságtól.

És aztán megindul.

Lépked előre: hangos ovációkkal, szorványos kurjongatásokkal, lomha ütemekkel elsőre, de nem kell félni cseppet sem. Nem telik bele fél óra és máris a tehéngyilkolós hangzásnál járunk. Úgyhogy megyek is tovább, lefele, át az önfeledten tomboló tömegen, és közben megpróbálom megfejteni a nagyszínpad előtti, görcsös fákra húzott, díszes, és immáron foszforeszkálva kifeszített hálók látványát. Csodálatos kreációkon fordul meg a szemem, és kezdem nem elhinni, amit látok.A fél háztömbnyi farakás, amit középre összehordtak, most már vagy tizenöt méter magasan lobog, és örömmel konstatálom, hogy még mindig erre a zenére lehet legkönnyebben bemozdulni.

A barbárok meg csak tovább táncolnak: oldalt felnyírt hajú, különféle vasakkal telelyuggatott lányok és fiúk, fiatalok és öregek, a világ minden tájáról. A legtöbbjük persze raszta, és legalább három jut belőlük egy négyzetméterre. Ez még csak az első nap, úgyhogy jó részük még nincs teljesen elrévülve, mások viszont már a hétvége előtt letáboroztak, ami mára kicsapódik rajtuk. Ők már egy másik dimenzióban járnak.

Elmegyek a kukoricalabirintus irányába, de aztán meggondolom magam, mert megéhezem, így inkább visszafordulok az árudák és shop-ok útjára, amely visszakígyózik egészen a Pumpui-ig. az egész nemzetközi konyha kavalkádja megtalálható itt: Gyros , kebab, falafel, thai konyha, és persze az olaszok is itt vannak a szánalmas pizzáikkal. Egy indonéz sátorban veszek gran masalás tésztát, amely igen ízletes, de nem merek arra gondolni, hogy milyen körülmények között készült, és a biztonság kedvéért lehúzok rá egy Sztolicsnaját az örményeknél, akik ajándékba adnak egy kávét is, miközben rá akarnak beszélni a saját, különleges lecsójukra. Magukra hagyom őket, és továbbmegyek az árusok közt, ahol tüzetesebben megnézem a malájok portékáit, akik szemfényvesztő felvarrókat és szöveteket árulnak.

A sor végén kezdődik a szőnyegről árulók csoportja, azoké, akik nem fizettek helypénzt a bódékért, egyszerűen csak letelepedtek a maguk elé kiterített vásznak mögé, és onnan árulják ékszereiket, pipáikat és kokainszívó csövecskéiket. De ők már lassan csomagolni kezdenek, és kisvártatva átadják helyüket a drogárusoknak, akik a fából akár embernyi méretűre faragott, foszforeszkáló gombák alól bújnak elő. Van, amelyik szőnyegről árul, de legtöbbjük csak egy darab, letépett kartonpapíron mutogatja motyóját, amelyek ára majd mindegyiknél ugyanaz, de adódnak eltérések, attól függ ki, melyik országból érkezett. Az afgánok szemtelenül pofátlanok, a franciáktól nem érdemes venni meg a belgáktól se, talán még mindig a hollandokban bízik leginkább az ember. De a fene tudja. Itt majdnem mindenki zsidó, ahogy itt mondják a nem zsidók, de azért akármennyire is háborognak ezen, végül megtűrik őket, mert a közös élmény megbocsátást szül. Pedig nem kellene. Jó lenne, ha az emberek minden áron kiállnának az ideológiáik mellett, különben mi értelme van az egésznek? Miért kellene, hogy kiskapuk vagy kivételek legyenek?

Egy fazon polifón szőnyeget tartogat a kezében Drog Store felirattalEgy peruitól veszek némi csárászt, a szemben lévő marokkóitól meg egy kis hasist. Megpróbál átverni és máshogy váltja a valutát, én meg mondom neki, hogy nem oké. Végül beadja a derekát. Azt hiszem zsidó. Mit tudom én, nem ismerem fel csak az echte zsidókat, és itt aztán van mindenféle nép. Azt mondják a zsidóknak kicsi a tenyerük mégis eladják belőle az egész világot, vagy ha kell a markukban tartják. Nem tudom, nekem csak hasis kell.

Ám, ha a következő napokban szükségem lenne bármi másra, könnyű szerrel beszerzhetem: a lakókocsik, sátrak elé már napközben ki vannak rakva az üres papírdobozokra pingált fű / gomba / LSD / MDMA feliratok, útközben pedig folyton szembejön valaki, aki fennhangon hirdeti eladnivalóját, kiabálja, hogy nála olcsóbb a Madam, és van folyékony hallucinogénje is. És mintha mindez nem lenne elég, megérkeznek a felesleges drogok is, úgy mint a ketamin. Heroinon kívül gyakorlatilag bármit lehet szerezni, de gyanítom, hogy ha nagyon akarnám, az is összejönne.

De nem akarom. Elvonulok az chill épület felé, amely szintén nagyon magával ragadó látvány nyújt rögtön a shop-sor mögött. Természetesen a felépítményhez igazodva ez is fából, furnér-lemezekből meg nádból készült, belül neonra festett fényjátékkal, és a Minilogue formáció zenéjével. Minden szőnyegen raszták fekszenek, lelkes barátnőik pedig sodorják a következő cigiket a magukkal hozott fél kilós füves zacskókból. Őket nappal is meg lehet találni a tömegben, ahogy több kilónyi saját termesztésű marihuánával lófrálva kereskednek a porban. Azt nem tudom, vajon hogyan tud ilyen mennyiségű kábítószer bejutni az országba egyszerre, és aztán itt központosulva jelen lenni? A parkolóban lévő autók elég márkásak ahhoz, hogy ne tudjam elképzelni ezeket az arcokat a volán mögött. A guruk, sámánok, és lelki vezetők, akik pár szál elrongyolódott szövetben fekszenek a porban egy hétig, vajon tudnak vezetni? Ezek az emberek mit dolgoznak az életben? A válasz: semmit.

Ők az elveszett nemzedék, a neohippi mozgalom túlélői. Ők a kukorica gyermekei, a látnokok és spiritualiszták, ők az örökké bolyongók. Ők a kitaszítottak, akik valójában magukat taszították ki mindenből, ami nem ősi vagy emberi. Ők azok, akik többnek hiszik magukat azáltal, hogy felülemelkednek a társadalmakon, és nem fogadják el a törvényeiket. Együvé tartoznak, azt mondják. Ők a megmaradtak. Az indiántollakkal tűzdelt ruháikkal, lyuggatott füllel, színes leplekben, különös fejdíszekkel tarkítva drogmámorban vezeklők. Ők azok, akik nem utasítják el a világot, csak máshol akarnak lenni. A kilépést keresik a valóságból, az elvágyódás az igazi drogjuk, amiért mindenre képesek. Napokig nem esznek rendesen, és a bioritmusuk is folyton felborul. Akkor alszanak, amikor a speed vagy a madam kifogy a testükből, de még előtte persze tekernek egy alvás előttit, vagy ha úgy adódik, alvás helyett rágnak egy kis meszkalint.

Tele van velük a völgy, nagyon kevés a hétköznapi szürkületből érkezők száma. Azt mondják, mint minden, ez is hígul, de azért még mindig megvan az eszme. A hasonló gondolkodású emberek közös energiája pedig ilyenkor meghatványozódik, és valami meghatározhatatlan, misztikus légkör párásodik az emberek arcára.

Rájövök, hogy már nem tartozom közéjük.

Arra gondolok, hogy egykoron milyen vehemensen védtem én is az igazságot meg a jó szándékot, a békét és az elkötelezettséget, aztán meg mi lett belőle. Az élet pofánbasz, és minél előbb magadhoz térsz, annál könnyebben visszaüthetsz.

Rájövök, hogy már túlléptem rajtuk.

Keveset tud már csak adni ez nekem. De azért délután jól szórakoztam a porban négykézláb eső-kelő kisbabán, aki volt vagy egy éves, az anyja meg az apja pedig elégedetten konstatálta, hogy lurkójukat az összes járókelő megcsodálja, és kamerázni kezdi. Gyerekekből amúgy is sok van. Még babakocsit is láttam, de a legtöbb raszta párnál a férfiak hordják mellkasukra tekerve a kicsinyeiket, mint az állatok. Igaz, legtöbbjükön fülhallgató fityeg, hogy ne legyen olyan zajos a külvilág, másoknál viszont még ez sem számít. És az olaszokat még itt is megismerni. A beképzelt, nagypofájú olaszság még ezeken az ágról szakadt honfitársaikon is kiütközik, akik persze lehet, hogy valami márkás autóval jöttek egyébként, de ez most nem számít. Itt is ugyanúgy örülnek egymásnak, túlzásba víve a bratyizást, és a mosolyokat, végigkurjongatnak a soron.

Meg még kutyából is sok van, pláne a kézen fogva járkáló leszbikusokból és homokosokból. Ezek minden korosztályra kiterjedően jelen vannak. Egy vén svájci fószer most is fel akar szedni, de nem hagyom magam. Gyorsan elszívom a csárászt, aztán odébbállok.

Ahogy kilépek a chill helyszínről, arcba baszó látvány fogad: egy váratlanul felbukkant buszból akcióra éhes kobra kommandósok ugrálnak elő acélvassal, heggesztőpisztollyal. Hátukon vaskos karabélyok lifegnek, ahogy sorban leérkeznek a fűbe, ami most még viszonylag szilárd, de hétvégére majd elkezd felmocsarasodni. Ha lesz hétvége. Ezek ugyanis komolyan gondolják. Szájukból a közelből morgó zenére pulzál a nyál.

Felnézek az égre.

A lombok fölé magasba eresztett színes jelzőballon szélkakasként üvölti, hogy razzia van, mégpedig jó nagy, mivel a magassága egészen rendkívüli – talán ezért nem vettem észre korábban.

 

Vagy csak elszívtam az időt. Közben meg idekint már aratás van.