Megyek fel a lifttel, és közben nézegetem a bevásárlószatyor tetejéről sértődötten kikandikáló sárgarépacsonkokat. Nem is tudom, mit csináljak velük. Olav utálja a répafőzeléket, a gyerekek viszont meg nem eszik, ha párolom.

A lift halkan szuszog egyet, és szétválik az ajtaja. Kilépek a folyosóra, és elindulok a lakás felé. Sportcipőm talpának a padlóról való felemelkedése közben olyan hangja van, mintha ráléptem volna egy meztelen csigára.

Leteszem a szatyrot az ajtó elé és előveszem a kulcsokat. A lakásból néma csend fogad, persze Olav már dolgozik, de mit csinálnak a gyerekek? Miért nem hallom a legújabb zombis videójáték megszokott hörgéseit és a fröcsögő hangeffektjeit?

Lám a nappaliban állnak, és kibámulnak a hatalmas dupla üveges ablakon. Milyen jó, hogy annak idején ilyen tágas nappalit választottunk.

Kirakom a nappaliból nyíló konyha pultjára a holmikat, amelyeket vásároltam, és közben a gyerekeket figyelem. Két kis szargombóc.

Biztosan a begyűjtőket nézik, ilyenkor kedden van a heti szállítás. Majd megszokják.

Letörök egy banánt a csomóból, és elindulok feléjük. Tekintetemmel azonnal megtalálom a pontot, amelyre szemük szegeződik. Odakint a lakótelepek közé ékelődött futballpályán már megy a begyűjtés. A háztömbnyi nagyságú űrhajó energiamoduljának morgását nem hallani, mert az üvegek teljesen hangszigetelnek, de azért érezni a remegést rajtuk. Több tucat fém-markolófejjel ellátott lánc ereszkedik most le a magasból komótosan és magabiztosan, pont mindegyik egy csomag felett. A csomagokat természetesen rendeltetésszerűen az előírtaknak megfelelően helyezi el mindenki, különben a gépek azonnal kiszúrják, és akkor nesze neked, áshatod el te magad. Ezt senki sem kockáztatja, és nem csak a fertőzések, hanem az időhiány miatt is. Ki ér rá manapság temetkezni?

-                     Nagyapát kivittétek? – kérdezem a gyerekeket, akik még mindig úgy bámulnak, mintha nem ez lenne minden kedden. - Hahó!

-                     Persze. – feleli a nagyobbik – Még apuval reggeli után.

-                     Oké. – mondom, és arra gondolok, hogy vissza kellene már vinni a kutyát a kölcsönzőbe, mert megint odavizelt a sarokba.

-                     Hol van az eb?- nézek körül.

-                     Kidobtuk. - feleli most a kicsi.

-                     Ti fizetitek a likvidálási költséget. - neheztelek

-                     Rendben anya. – felelik szinte egyszerre, aztán tovább bámulják a dögunalmas műsort.

Aztán hirtelen elkap valami hihetetlen rossz érzés. Nem is tudom. Csak úgy érzem. Azt érzem, hogy csomagolnom kell, és el kell tűnnöm innen.

Megindulok a hálószoba irányába, ahol a franciaágy alól előkapom a bőröndöt, és pakolni kezdek. Csak a legszükségesebb ruhadarabokat rakom be, néhány védőruhát, meg vitaminokat.

Gyorsan megvagyok. Már ott állok megint a nappaliban, és gondolkodom, nem felejtettem-e ki valamit a számításból. De nem.

Becsapom magam után a bejárati ajtó, és már sietek is tovább. Nem tudom hová sietek vagy miért. Csak azt tudom, hogy mennem kell. Muszáj.

A lift gyorsan leér, és máris a bejárati kapunál vagyok. Kint az utcán megcsap a kellemes tavaszi szél. Innen az ajtóból már sokkal jobban hallani az űrjárművek hideg morajlását, de látni nem látom őket, csak az egyiknek a csücskét baléra fent. Továbblépek.

Taxival utazom vagy fél órát, ki a városból, minél messzebbre. Nem tudom, miért. Késztetést érzek, hogy a város széli erdőben kössek ki. Így is lesz.

Fizetek a sofőrnek, és megindulok az erdő keskeny földútján. Nagyon szép ez az erdő. Hatalmas keserűnyírek hajolnak egymásba felettem sűrű oszlopokban, mintha csak barátságot akarnának kötni önmagukkal. Olyan meghitt és biztonságot árasztó az egész, hogy meg is állok beszívni ennek a csodálatos jelenségnek az illatát. A bőröndöt aztán otthagyom az út közepén és haladok tovább. Állatokat nem látok sehol, csak sűrű aljnövényzetet oldalt és vaskos lombokat mindenütt. Az út elvisz egy tisztáshoz. Ennek a szélén egy jókora sziklarakás meredezik, amelyből kis patak csordogál lefelé a hűvösbe. Odamegyek a patakhoz, és lejjebb ereszkedem a vízmosáshoz.

Lefekszem a földre és elnyújtózom. Hallgatom a víz csordogálását.

 

A nő a szobájában ébredt a megszokott négy fallal.

Az ötödik a plafon volt, amire most épp felbámult úgy fél méterre tőle. Az emeletes ágy egy pillanatra megingott, és felnyerített. Rájött, hogy ébren van, és valami nagyon furcsát álmodott.

A valamikori jövőben járt, ahol az volt a szokás, hogy az emberek kirakják a halottaikat a közeli focipályára, hogy aztán onnan majd valakik –emberek vagy idegenek? - elszállítsák azokat hatalmas űrhajóikkal, felszippantsák, mint a jelenben a szemeteskocsik a mocskot.

Ezt a baromságot.

Máskor is voltak furcsa álmai. Gyakran visszatért például az, hogy menekül felfelé egy kastélyban, egyre feljebb és feljebb. Nem tudja, ki elől, de fut felfelé, míg aztán elér a torony végébe, ahonnan már nincs tovább, és muszáj leugrania. És le is ugrik. És csak zuhan, és zuhan,  aztán meg felébred.

De hát mindenkinek vannak ilyesféle zuhanós álmai. A másik szokványos álma is hasonló. Menekül valaki elől át a városon, megfordul az ismert helyeken, de senki nem veszi észre, hogy üldözik. Végül kiköt egy zsákutcában, ahol szembefordul a követőjével majd felébred.

És olyan is szokott lenni, hogy hátba lövik nyíllal.

Ez is jelent valamit.

Mindegy is. Fel kell kelni, Olav mindjárt hazaér, és éhes lesz. Vacsorát kell készítenie.

Lenézett az ágyról. A gyerekek odalent játszottak a szőnyegen a vizipisztolyaikkal, és egymást locsolták orrba-szájba.

A kutyát is meg kell etetni – gondolta és feltápászkodott, majd nagy nehezen megindult háttal lefelé a kislétrán.

Ekkor szakadt ki az egész szerkezet a fal oldalából, és nagy robajjal dőlt rá vele együtt a gyerekekre.