És aztán ki kellett találnunk valamit, mert a világvége mégsem jött el.

 

A bátyámmal egyszerre csak ott álltunk tanácstalanul, a kitűzött nap estéjén, és bámultuk az eget, vagy valami. Hiszen azt mondták, aznap vége lesz, úgyhogy már hónapokkal előtte nem is csináltunk semmi mást, csak vártunk. Az egyik világvége verzió szerint {merthogy több lehetőségünk volt aznapra elpusztulni} ugyanis a naprendszer bolygóinak együttállása miatt olyan tömegvonzás alakul ki, melynek hatására kitörhet a Yellowstone Park-béli hipervulkán. Ez nemigen tett volna jót a légkörnek, amelynek szennyezettsége pár év alatt kipusztított volna szinte mindent. De még az is lehet, hogy néhányan túlélnének egy ilyen katasztrófát, és akkor nem is igazán világvége a világvége. Ezzel hozakodtak elő a spirituálisabb megközelítést hangoztatók is, akik úgy vélték, hogy azon a napon bizony a teremtőink fognak leszállni hozzánk, valamiféle felsőbbrendű lények, akik végre elmagyarázzák, hogy mi a fene folyik itt. Az mindenesetre mindkét álláspont biztosra vette, hogy az eddig ismert földi élet megszűnik, és újra kezdünk mindent.

És végül ugyanott folytattuk.

Idővel aztán mindenki úgy lett vele, hogy a maják megint jól átvertek mindenkit, de azért mégis...vagy az egészet csak azért dobták be évekkel azelőtt az újságok, hogy a filmeseknek legyen egy kis alapanyaguk, meg, hogy az embereket legyen mivel riogatni. Mert, ami azt illeti, az bizony egészen jól ment nekik. Ha a népek túl boldogok, abból nem sül ki semmit jó. Még a munkakedvüket is elveszthetik, és akkor ki fog rabszolgamód igázni a Rotchildoknak meg a barátaiknak, akik irányítják a világot?

Mert a legtöbben abban azért biztosak voltak, hogy ha valóban világvége közeledne, akkor ezek a hatalmasságok csak a végbeteljesülés előtti utolsó napokban jelentenék be a dolgot, addigra meg már jól elvackolnák magukat az atombiztos földalatti luxusbunkereikbe.

De mi tényleg elhittük. A bátyám, Maxim azelőtt egy kifőzdében gályázott arcpirítóan kevés fizetségért, és esténként már csak ahhoz volt kedve, hogy jól betépjen. Nemigen érdekelte már semmi, csak bámulta a Parkműsort és szívta a füvet. Még barátnője sem volt harminchat évesen. Neki mondjuk nem esett nehezére asszimilálódni a világvége hangulattal, hiszen ez tűnt a legkényelmesebb megoldásnak a jövőre nézve, nem beszélve arról, hogy most már minden pénzét marcsára költhette. Abból pedig nem volt hiány mifelénk.

Amsterdam nyugati külterületén laktunk a Tweede Helmerstarssén, nem messze a Melkwegtől, ahol szinte minden este tartottak valami happeninget. Általában koncertek voltak, meg kortárs képzőművészek dolgai, de Maximmal mi csak a kisterembe jártunk mozizni meg tépni. Maxim leginkább az anyaggal kapcsolatban volt maximalista. Ismerte a legtöbb fajtát, hatásmechanizmusuk szerint: hogy melyik a beszéltetős-pörgetős, a lebegős-lazulós, a bealvós-mozizós, és melyiktől lehet feltépni a hűtő ajtaját hajnali fél háromkor, mikor hazaérsz. A legtöbbnek megvolt az a tulajdonsága.

Én ugyan nem nagyon szívtam, hacsak nem ünnepélyes alkalmakkor, amikor valahonnét még sikerült Jack Herrert szerezni, de azért jól szórakoztam. Mindig is azt gondoltam a fűről, hogy hosszútávon tompítja a memóriát, és az embernek egy idő után már nem jut eszébe semmi értelmes.

Én viszont képben akartam lenni.

Kár, hogy sose volt szerencsém, és Maximmal ellentétben nekem mindig beütött a balsors. No nem mintha ő olyan nagy karriert futott volna be az életben, de ez legalább nem érdekelte. Csak sodródott. Neki elég volt ennyi. Azzal állt bosszút a saját balszerencséjén, hogy kiröhögte azt.

Én viszont akárhogyan is erőlködtem, végül mindig beállt a csőd. De semmiképp nem akartam olyan lenni, mint Maxim. Majd beledöglöttem, mire elvégeztem az egyetemet, de akkor is megcsináltam (legalább fel tudtam mutatni valamit az életben), és fél év múlva már állásom volt. Ahonnan persze csakhamar kirúgtak. Remek érzés. De nem adtam fel olyan könnyen. Láttam, hogy Maxim hogyan pocsékolja el az életét, és annál többre vágytam. Akkor elmentem felszolgálónak egy olasz étterembe a Rokin végén - de nyilván ez sem jött be. Mindig is utáltam az olaszokat. Azt, hogy úgy odavannak a tésztáikkal, hogy úgy néznek ki, mint a cigányok, hogy hangosan beszélnek és vehemensek, mintha a világ menten összedőlne. Apropó. Az sem jött össze. Nem csoda, hogy első nap meggyűlöltem a főnökömet, és ki sem bírtam Karácsonyig.

És ez így ment éveken keresztül. Én állást kerestem, Maxim meg szívott.

És akkor valami paraszt bejelentette, hogy négy év múlva világvége. Négy év - az sok idő. De a világvégéhez képest csekélység.

Nekünk viszont fogalmunk sem volt, mihez kezdünk most két éven keresztül? Hát persze. Semmihez. Nem erőlködünk, nem feszülünk meg. Nem sajnáljuk a múltat, meg a régi szép időket, mert bár valóban szépek voltak – már úgysem tudjuk visszahozni őket. Örülünk, hogy a dolgok részesei lehettünk. Köszönjük a finom ételt és italt, amit az élet adott, köszönjük a csajokat, akikkel összejöttünk a koncerteken, és a több száz liter csapolt sört, amit bevedeltünk. Köszönjük az orosz vodkát. Köszönjük a zenét, a filmrendezőket meg a focimeccseket, köszönjük az internetet.

De azért akadtak, aki másként gondolhatták, mert már amúgy is évek óta a föld megmentésén dolgoztak az alternatív energiaforrások fejlesztésével. Hogyan mentsük meg magunkat, ha húsz év múlva elfogy a földgáz, a kőolaj meg a szén? Az eredeti terv az volt, hogy korán megtaláljuk a megoldást, amivel aztán addig nem rukkolunk elő, míg el nem illan az utolsó gázpára, el nem ég az utolsó olajcsepp vagy a szén. Csakhogy itt van ez a világvége, és most már senkit sem érdekel, hogy mi a megoldás a jövőre. Akárhogy is, az embereknek azért mégis csak reményt kell, adni, különben semmire sem viszik. Válaszok kellenek, meg egy kis reklám-marketing.

Bedobták hát a nagy világmegmentő ötletet, amelyen mér évtizedek óta dolgoztak: a hidrogén szétbontásából keletkező energiával. Ha ez beválik, akkor felhasználhattuk volna az űrkutatásnál, és elhúzunk. Látom magam előtt a reklámokat, amelyek egy másik bolygóra való költözést hirdetik. Csakhogy ez a kutatás folyamatosan kínlódott önmagával, és úgy tűnt, négy év semmire sem elég ez ügyben. Volt ugyan néhány látványos gyár felrobbanás, amelyben pár ezren meghaltak, no, de mi az egy világvégéhez képest?

És az idő csak folyt előre kérlelhetetlenül, néhányan pánikoltak, sokan meg nem. Mi is oda tartoztunk. Gondoltuk, úgysem tehetünk semmit.

Aztán elérkeztünk a megjelölt naphoz, amelyre a világvégét tűzték ki, és persze nem történt semmi, mint ahogy az előző tizenháromnál sem. Mekkora balekok vagyunk! Már megint jól átvertek mindenkit. Igaz, hogy a Föld pusztul, de lám nincs olyan szerencsénk, hogy gombnyomásra véget érjen szánalmas és semmitmondó életünk, amelynek sokszor olyan nagy jelentőséget tulajdonítunk. Ki kell várnunk, míg mindent felélünk magunk körül, aztán éhen pusztulhatunk, és ölhetjük egymást a megmaradt energiákért.

Ezen először nagyon bepöccentem. Hát ezért szórakoztam szét magam két éven keresztül? Pedig még Jack Herrer-t is sikerült szerezni a gálaműsorra.

De később, amikor bosszúból mégis csak elszívtuk azt a fél alu-pakkot, amit Maxim zsákmányolt valahol a meleg-negyedben egy marokkóitól, egy ötlet villant belém. Egyszerre leszűrődött az elmúlt két év esszenciája az agyamra, amit szerencsére nem kellett leszívatnom, és ott volt a megoldás előttem:

Az eltelt két évben leginkább azt figyeltem meg, hogy az emberek a múltra vágynak. Azt tapasztaltam, hogy a velük megtörtént kellemetlenségeket félrerakják, és csak a szépre emlékeznek szívesen. Csak még egyszer átérezni bizonyos pillanatokat, még egyszer a világvége előtt. Nem vágynak másra, mint egy napra visszamenni a gimnáziumba, vagy arra nyaralásra Kos-szigeten. Az első amifetamin tablettájukat akarják, ami beütött, vagy a legjobb szexet, ami valaha volt. A nagymama süteményére vágynak mikor még élt, mert már senki nem tudja úgy megsütni azt a lepényt. Gyerekkorukba vágytak, vissza az ártatlansághoz és felelősségmentességhez.

Ha még sincs világvége, és nekünk meg kell élnünk valamiből, akkor olyat kell adnunk a népnek, amire vágyik.

És akkor megépítettük az emlékgépet.

Most végre hasznát vehettem a diplomámnak, Maxim meg a fűtermesztési tudásának. Mindkettőnket motivált valami. De a kísérletekhez pénz kellett. Sok. Emlékszem, legalább még két évig szórakoztunk a fűtermesztéssel, mire olyan összegek pörögtek, amiből fejleszthettünk.

Az egész emlékgép egy kis elektromos dobozka volt egy állványon, amely hasonlóképpen működik, mint agyleszívó, csak ez épp az emlékeidet szívja fel az agyad rejtekéből, és előrehozza a tudatodba.

Maxim végre összekapta magát. Mivel fő profilunk a termesztés lett, állandóan képben kellett lennie. Akkora mennyiségeknél már észen kell lenni. Úgyhogy még a szívással is leállt, és csak a szülinapján tépett. Meg még utána egy hétig.

Én éjjel-nappal dolgoztam a számításokon, és összeismerkedtem néhány japán zsenivel az interneten, akiket később sikerült elszállásolnunk a nappaliban. A munkák gyümölcse csakhamar beérett: lett pénzünk egy kisebb épület bérlésére, ahol berendezkedhettünk. Néhány hónapon belül egészen jól nézett ki a kis rendelőnk. Eleinte nem nagyon volt érdeklődő, és lökött kóklereknek néztek bennünket. De ahogy néhány közeli ismerősünk önfeláldozóan kipróbálta a szerkezetet, majd továbbadta a hírt ismeretségi körében, egyszerre megszaporodtak a vendégek. Hétről hétre többen jöttek. Mert a dolog működött. Mondom, csak egy kis reklám-marketing.

Amikor az áttörés megtörtént – mert abban hittünk az elejétől fogva – szétcsapós bulival ünnepeltünk. Életemben nem szívtam még annyi kólát, mint azon az estén. A japánok annyira készen voltak, hogy csak három nap múlva értek haza.

Ahogy beindult az ötlet, csupán néhány hét kellett, hogy még jobban behálózzuk a reklámpiacot. Tőke most már volt bőven, mert az emlékek mellett a tizenhét fajta termékünk is igen jól fogyott, és lassan abba is kellett hagynunk a termesztést, hiszen kezdett illegális lenni. De nem aggódtunk, mert az előjegyzési füzetünk már hetekre előre megtelt. Néha azért rutinból még eladtunk némi beszáradt füvet, és volt, akinek az emlékek mellé adtunk bónuszban. Nem volt világvége, így hát az emberek megint ünnepelhettek egyfolytában. Hát még, amikor megtudták, mi vár rájuk. Egy masina, ami valós időben visszavisz a múltba.

A dolog úgy működött, hogy a vendég befeküdt a nagyon kényelmes kezelő ágyba, a japánok meg rákötötték a gépre. Előtte némi lizgersav kezelésben részesült, csakhogy az eljárás gördülékenyebben menjen. És ez tényleg segített. A kezelés aztán a delikvens által megadott időbe vitte vissza őt a múltjába, a megadott időintervallumra. Sajnos ez maximum csak tíz-tizenöt órákat jelentett, hiszen az emberi szervezetnek szüksége van a fizikai ébrenlétre.

De sokan csakhamar függőkké váltak. Az ilyenek hetente többször is visszajöttek, és kérték a folytatást. Rengeteg pénzt elköltöttek, és nekünk rengeteg pénzünk lett. Mi árultuk a legjobb portékát a világpiacon. Emlékeket, amelyeket valóban átélsz, mert a tudatod azt hiszi, hogy ott vagy. Aztán felébredsz, és minden annyira eleven még, hogy napokig magadhoz sem térsz. Fel is kellett vennünk egy orvos brigádot, akik ellenőrizték a folyamatokat. Előzetes orvosi tesztek, folyamatos ébrenléti kontroll. Kedélyjavító tabletták.

Nagyon jól ment az üzlet. Csak úgy fortyogtak a érdekesebbnél érdekesebb emlékmorzsák. A kívánságok elénk tártak egy beteg világot, amelynek sokszínűsége felülmúlt minden képzeletet. A fickó, aki visszament, hogy megnézze még egyszer azt a montreali meccset Shawn Michaels és Hitman között.  Dijf Sanders utolsó fellépése az Amsterdam Arénában. A nagymama, amikor az első gyereke született. A postás, aki majdnem megnyerte a Legyen Ön Is Milliomost-t, de az utolsó kérdésnél elbukott.

Kár, hogy nem bírtuk megoldani a képek vizuális kivezetését, mert úgy mi is mozizhattunk volna az eseményeken.

Akadt néhány keményebb eset is, amivel megizzadtunk rendesen: a fickó, aki születési pillanatába akart visszakerülni. A kezdetekhez. Az első néhány órára. Csakhogy a csecsemők látása abban a szakaszban még nem úgy funkcionál, ahogy kell. Még az is születik. Csak elmosódott foltokat látsz, homály az egész. Volt is panaszkodás, de hát mi szóltunk előre.

A legtöbb vendég esetenként azt fájlalta, hogy nem tud beleavatkozni a múltba. Nehezen értették meg, hogy amit éreznek a transz alatt, az végső soron illúzió: egyszer már megtörtént, az agyad pedig csak sorban pergeti az intenzívvé merevedő emlékeket, amit átérzel. Az egész csak mozi, te nem irányíthatod az eseményeket, hogy azáltal megváltoztasd a múltat. Ez különösen akkor fájó, ha például elhunyt szeretteinket láttuk újra, amikor még éltek. Nagyon sokan kértek ilyesmit, mert azáltal, hogy még egyszer találkozhattak valakivel, aki fontos volt számukra, mintha megnyugodtak volna. Hogy minden rendben van, és mindenki jó helyen. Pedig tudniuk kellett, hogy ez az érzés hamis. Csak a múltat élték újra, amitől a jelen fikarcnyit sem változott.

És akkor elfogyott a kőolaj. A gazdasági válság már vagy két éve tartott, de még mindig voltak, akik megengedhették maguknak az emlékvásárlást. A tehetős emberek nagyon nehezen mondanak le a megszokott életszínvonalukról, inkább pusztuljon mindenki legalul, de ma még akkor is megesszük az utolsó kaviárt. Ez kihatott mindenre. Nálunk is megcsappant a vendégek száma, és már csak a középréteg meg az igazán gazdagok jártak „kezelésre”.

A földgáz is kifulladóban, és a hatóságok egyre nehezebben birkóznak meg a tiltakozó tüntetőkkel, akiket lassacskán nyomorba taszít a közelgő globális pusztulás.

Tegnap délben pedig, amikor egy kiadós proteinzselé elfogyasztása után kijöttem a Da Jaaren utcáján, feltűnt egy különös fényreklám a Munt-torren tetején

Mentse meg a földet! Rakasson fel agy-energia szivolátort! Az adójából is leírhatja.

Azt hiszem, ez itt a vég kezdete.

Ha jól tudom, az emberi agy működése nagyjából 10 watt körüli energiát termel. Amennyiben jó sok agy termelését leszedjük, és egybe kapcsoljuk, meggyőző energiaforrásra teszünk szert.

Hát ezt találták ki ezek a mocskok.

Mindegy. Az üzletnek már úgyis annyi. Senki nem pazarol már emlékekre, megvannak azok valahol, csak elő kell ásni őket. Ingyen.

A jövőbe meg senki nem akar nézni.