„Ki tett engem ide? hogy fogok valah is kiszabadulni? Leszek-e én valaha is szerencsés ember? Mi döntötte el, hogy pontosan ebbe a rekeszbe kerüljek?Honnan a francból gondolja bárki, hogy ezt én irányítom, hogy bármiben is más lehetnék, mint ami vagyok?”

 

Joseph Heller_Valami történt

 

A város elnagyoltan terül ki előttem, ahogy felérek az egykori metróállomás lépcsőjének tetejére a Niuwemarkton. A nap nyilván megint megsértődött, mert áttetsző pettyekben hull alá a feledés. Overallom bal zsebemből hideg techno zakatol a fülembe, ahogy nézem az üres teret. A zene nem akar semmit, csak szól. Nem sablonos érzelmekről sem pedig közhellyé gyépelt szerelemről, mint régen. Egyszerűen csak kikapcsol. A másik zsebemben egy pendrive, amelyen a felvétel lapul. Szürke ruhát viselek, ami megvéd, ha csak nem futok bele egy komolyabb ellenőrzésbe. De sehol senki.

Elindulok az Amstelkring felé, és megpróbálok nem sietni. Az túl feltűnő lehet. Így öltözve Alsóként vagyok aposztrofálva a rendszerben, amely ezt a várost is lükteti. És a városokban mindenki egyenlő, mindenkinél pedig csak a Felsők egyenlőbbek, akik az irányításra hivatottak. De a fekete kaftánosok nem nagyon merészkednek ki a saját városrészeikből.

Elhaladok a He Hwa szétmállott maradványai mellett. Az egykori buddhista templom csonkjain kanárisárga festékfröccsenések terülnek el rendszertelenül, a legtöbb helyen már teljesen beporosodva. Néhány elhasznált jelszó még a földön hever, de aztán

Üres szél fúj tovább a valamikori piros lámpás negyed gyomrából, ahol a szűk sikátorok megpróbálnak beszívni, pláne, hogy nem hagyom magam. Minél előbb el kell jutnom az ellenálláshoz. Ha idő előtt lebukok, és kiderül, hogy a peremterületről jöttem, akkor vége. Mehetek Karanténvárosba. De nem azért küzdöttem el magam idáig Koppenhágából, hogy most feladjam. Már nincs sok hátra.

Átmegyek a kiszikkadt dupla csatornán, ami tele van rozsdás biciklironcsokkal, és megpillantom az Oude Kerket. Ez volt a város legrégebbi temploma. Gyerekkoromban jártam itt utoljára apámmal, aki megszállottja volt ’Dam-nak, ezért minden évben eltöltöttünk itt egy hosszú hétvégét általában Húsvét környékén. De ez még jóval a járvány előtt történt. Mára semmi nem maradt a színes varázslatból. Fakó szellemvárossá változott ez is, mint minden más erődítmény a világon, csupán néhány elmaszatolt óriásplakát-foszlány emlékeztet arra, hogy

Kifordulok a rakpart felé, mert egyenesen tovább a Beurs Van Berlage épülete következik, amit egész biztosan őriznek. Márpedig semmi szükségem felesleges kérdezősködésekre. Ez lenne a rövidebb, de veszélyesebb út. Így viszont el kell majd haladnom a központi pályaudvar bejáratánál, ami még biztosan működik, tehát emberek is vannak. Ha szerencsém van, akkor csak Alsók. Egyetlen fekete kaftán is veszélyt jelenthet.

Már látom is a foghíjas villamostemetőt a pályaudvar előtt, a Hendrikkade-n pedig férfiak ácsorognak egy bódénál, amely palaszürke gőzt okád. Dél körül jár az idő, tehát valószínűleg csak ebédelnek.  Szürke ruhát viselnek, melyek derekán literes oxigénflakonok csüngenek. Néhány a kezükben is

Még nem vettek észre. A Beurs Van Berlage-tól viszont elég jól ide lehet látni, a térfigyelők egészen biztosan befogtak már, szóval jobb lesz igyekezni. Az arcomat takarja a szári, mégsem nézek balra, nehogy a szemeim alapján be tudjon azonosítani a szkenner. Nem ismerem az itteni szokásokat, de minden bizonnyal ugyanazok, mint bárhol máshol a világon: nők csak engedéllyel tartózkodhatnak az utcán. ami azt illeti, a tagsági legyárttatása nem kis munkámba került odahaza. Két mocskos arabbal is le kellett feküdnöm érte. Mindkettő büdös volt és szőrös, és soha nem láttam még akkora

Fel kell nyitni az emberek szemét, el kell mondani mindenkinek, hogy mi folyik itt. A cél nagyon közel van. Még nem látom. Az új világrenddel nem mindenki képes azonosulni, de én megtalálok közülük, amennyit csak tudok, hogy lejátszhassam azt a felvételt. Ferdén elültetve bolyongok a semmiben. A zene monotonságára kattognak a lábaim tovább.

Elérem a csoportosulást és az egyik fickó észrevesz. A többiek utána fordulnak és érdeklődve méregetnek. Rég láthattak nőt. Az Alsóknál szabályozva van a születés, és már csak a harmadik generációsoknak engedik az utódnemzést. A járvány utáni megmaradt közösségek nem szaporíthattak tovább. De azt mondják, a vágyak azért megmaradtak az ivartalanított férfiakban. Nem tudom, hogy megy ez. Nem ismerem ezt az érzést. Azelőtt csak nőkkel voltam. De ez itt most nem jelent semmit.

A férfiak láthatóan második generációsok. Valamiért különös kék fény ül a szemük mélyén, amely azt suttoghatja nekik, hogy vessék rám magukat. De mégsem teszik. A kamerák mereven figyelnek, ezeknek meg hibázni eszük ágába se

Felgyorsítom a lépteimet miközben orromat sült kutya és odaégetett paradicsomszósz szaga csapja meg. A férfiakon látszik, hogy otthagyták már néhány közeli rokonukat a sarkon az olyan hibák miatt amelyeket most nem fognak elkövetni.

Végre túljutok a Henrikkade-n és a pályaudvar végéhez érek. Odafent a felhők gonoszul mosolyognak rajtam, mert tudják, hogy már ők irányítanak. Úgy fest, hogy mára esőt rendeltek a Testületben, mert hamuszürke árnyalatban pállik minden. Még vagy tíz perc mire a vonatsínek mellett a Westerparkhoz érek. Errefelé már szkennerek sincsenek. Még mindig üres az utca, ami nem csoda, de vajon hová temették azt a sok millió embert világszerte? Arra gondolok, hogy bizonyára egyszerűbb lehetett felperzselni az egész halmot. Miért nem születtünk alufólia-tekercsnek? Lekapcsolom a zenét, mert közel a cél.

A kereszteződésen túl már ott kell lennie az egykori gázgyárnak, ahol az ellenzékiek székelnek. Ennek az információnak a megszerzése egy másik dugás ára volt. De most már itt vagyok.

 

A tökéletesség elérése önmagad elvesztéséhez vezet.

 

Ezt látom felpingálva a Gasfabriek bejárati épületének oldalára, mikor odaérek. Az apró fehér betűk már jó ideje marhatják a vörös téglákat, és végre sikerül nekik. Vajon mi lehet a túlélés titka?

Az épület mellett több tucat anakondányi kerítés siklik tovább a hatalmas terület oldalbordájaként, de engem csak a bejárattól számított 5745. rács érdekel. Ezt a rácsot kell kissé megrángatni ahhoz, hogy az ellenállók észleljék jöttömet, és beengedjenek. Fel sem merem idézni, hogy ezt az információt milyen áron szereztem meg. Kezemmel a rácsokat simogatva haladok tovább, hogy

Remélem nem rontottam el a számolást, mert egyenlőre nem történik semmi. Megrángatom ismét. Akkor hallom meg a lépteket. Megfordulok és megpillantom a fekete ruhás férfit.  Nem értem hogyan csöppent oda a nagy semmiből, de nincs időm ezen gondolkodni, mert már ott is van mellettem. Most veszem észre, hogy még fiatal. Felém nyúl és magával ránt vissza a Waterpark felé.

-       Gyere innen, ez csapda! – közli nyersen és tovább húz. Önkéntelenül követem, nem tudom, hirtelen mit mondjak. Kezdeti ellenállásom megmagyarázhatatlan nyugalomba csap át, és tudom, hogy így rendben lesz. Most már elengedi a kezem, és látom, hogy futunk. Lihegünk egymás mellett a parkig, miközben lépteink együgyű dallammá devalválódnak az utca klaviatúráján. A sarkon nyers szél fogad, mire megtorpanunk.

-       Most már jó lesz.– mondja a fiú és nagyon mélyen a szemembe néz, pedig le se lát. – Ne aggódj, nem bántalak. – folytatja – A nevem Dijf.

-       Felső vagy. – reflektálok, mintha ez bármire is jó lenne.

-       Már csak a ruhám és a testem szerint. A fejemben már máshol járok.

-       Na és merre jársz?

-       Még csak most indulok. Te miért jöttél ide? Mit ígértek neked?

-       Az ellenállást. – felelem, mire elmosolyogja magát

-       Nincs semmilyen ellenállás. Azok odabent mind Felsők. A perverzebb fajtából. Azon élvezkednek, hogy kifogják az olyanokat, mint te. Akik mernek hinni az ellenállásban. Mert még mindig akadnak, akik nem annyira lojálisak a rendszerhez. A roncsvárosokban és a peremhelyeken élők annyira nem izgatják őket, mert évről évre kevesebben vannak. A mobilszkennerek hónapok óta nem találtak semmit.

-       A mobilszkennereket simán ki lehet játszani – vágok közbe, és az otthoniakra gondolok, akiket már hetek óta nem láttam. Szívem kissé szorosabbra húzódik. Dijf eközben megnyugvással vegyes elégedettséget áraszt magából.

-       Bizonyára. De akkor is hiába jöttél. Odabent csak egy eufória-injekciót kapnál, aztán meg végig menne rajtad fél tucat prozelita. És még élveznéd is.

-       Jól hangzik. – sóhajtok fel és lehet, hogy életemben először vonzalmat érzek egy – De akkor miért segítesz?

Szemének erezettsége neonzöldre vált.

-       Felső családból származom. Az apám ott ül a Testület helyi kirendeltségében. Egyszer elmaradt a szokásos délutánra kiutalt alvásórám, mert szerelték az alvószobát, így hát hazamentem. Az előszobában véletlenül kihallgattam apám beszélgetését az egyik tudós barátjával. Arról beszéltek, hogy a kutatók végre ráleltek a hallhatatlanság titkára. Génmanipulációs eljárással képesek lassítani az öregedést.

A zsebemben lévő felvételre gondolok, és ki kell, hogy ábrándítsam:

-       Ez a hír sajnos nekem nem új. A beavatkozást csak a Testület kiváltságosain alkalmaznák, igen. Ellenkező esetben ismét megindulna a népesedés.

-       Jó füled van. Itt nem sokan élünk, akik másként gondolkodunk. Távolabbról vagy, igaz?

-       Koppenhága.

-       Nem rossz.

Az állandósult hőhullámok átsüvítenek a lábaink közt, és a járda felragyog. A közeli vasútsínek megremegnek a fényárban, és érzem, hogy mennünk kéne.

-       Mennünk kéne. - mondja

-       Nem nagyon van mit enni odakint. – mondom én

-       Akkor mire jó nekünk a halhatatlanság?

-       Meg kellene hallgatnod a felvételt, ami nálam van.

-       Valami nem stimmel azzal, amit a vírusról tanítanak történelemórán, igaz?

-       Bizony, hogy nem.

-       Akkor tehát te sem hiszed el, hogy idegen civilizációk mérgeztek meg minket?

-       Nem egészen.

-       Te ott voltál.

-       Nekem szerencsém volt. Dániában, a hegyek közt...

-       Peremterületen maradtál.

-       Valahogy túléltem.

-       Tudsz valamit?

-       Többet, mint hinnéd. – felelem sejtelmesen - Te mire jutottál?

Feláll a szőr a hátán, de folytatja:

-       Olykor katatóniássá válok, mert nem tudom már mi igaz.

Elnézem, ahogy a nap narancsszínbe mártózik a feje felett és mosolygok. Lehet, hogy az ellenállást nem találtam meg, de itt van egy Felsőivadék, aki talán az én oldalamon áll. Hány évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy idáig eljussak? Most én fogom meg a kezét és húzom tovább a Haarlem negyede felé, át a rozsdásodó síneken, közben pedig elmesélem neki az én történetemet. Beszélek a hangfelvételről, amit egy régi barátom, Saroyan küldött a vírus kitörésének napján. Izgatottan mondja fel a rögzítőre, hogy hamarosan meg fog halni. Egy tetováló szalonból küldi az üzenetet, és elmagyarázza, hogy mi is történt valójában. Azokhoz a túlélőkhöz beszél, akik talán majd elég okosak lesznek ahhoz, hogy felfogják mondandója jelentőségét. Hogy a vírust elvakult vallási fanatisták szabadították a világra, hogy csökkentsék a népességet és ezzel helyreállítsák a bolygó ökológiai rendjét.

-       De hát nem történt semmiféle változás! – szakít félbe, miközben megállunk a Spaarndammerstraaton , én meg mintha

-       Úgy látszik lassabban állnak helyre a dolgok, mint hitték. – válaszolom

-       Nem volt semmiféle idegen civilizáció.

-       Létezik egy fejlettebb civilizáció. Az ő technikájukat használják a fosszilis energiahordozók kiváltására.

-       De miért kellett kiírtani mindenkit, ha megvolt az új energia? Szükségük volt arra, hogy eladhassák.

-       Már nem volt szükségük semmire. Ez a technika az elektromágneses gravitáción alapul. Megtanulták kezelni, és most már nincs szükségük szolgákra.

-       De ha léteznek más civilizációk, akkor miért nem jönnek és tesznek rendet?

-       Nem tudok minden választ.  – válaszolom hidegen és lehajtom a fejem. – Azt hittem az ellenállók majd segítenek eljutni a CE-5-höz. Azt mondták, az Amszterdami ellenállás tudja, hol bujkálnak. Ezért jöttem.

-       Mi az a CE-5?

-       Egy csoport, még a vírus előttről. Ők érték el a leglátványosabb eredményeket az idegenekkel való kapcsolatfelvételben. Rengeteg hitelesen bizonyított felvételük van, és állítólag kidolgoztak valamiféle meditációs módszert, amivel az energiáikat összesűrítik. Azt mondják, az idegenek megérzik ezt az energiasűrűsödést és jönnek.

-       Ez valóság?

-       Már nem tudom, mi a az. De ha van esély felvenni a kapcsolatot bárkivel, aki segíteni tud abban, hogy a dolgok megváltozzanak, akkor én megyek tovább.

Úgy látom, elhiszi amit mondok neki, és talán most peregnek le előtte élete feltekert filmkockái

-       Gondolod, hogy ez a csoport nem tudja már, hogy mi történt?

-       Be akarok állni közéjük. Nincs már sehol otthonom.

-       Mi vár otthon?

-       Otthon? – kérdezem, és megszagolom a kezét - Egy barlangrendszerben élünk kéttucatnyian, és éhezünk. A peremhelyeken élőket nem tekintik a társadalom részeként.

-       Tudom.

-       Még csak Alsó sem vagyok. A központokban mindent a gépek végeznek, miközben a többi üres városban már kifosztani sincs mit. Nincs víz és áram, csak ha lopod valahonnan, de az túl kockázatos. Levadásznak, mert nem vagy a rendszer része.

-       Mert nem vagy közülük való.

-       Azt tanítják a gyerekeknek, hogy a kint élők vírusfertőzöttek lehetnek, ami nevetséges.

Tudja, hogy miről beszélek. Arcára elszántság ömlik a szeméből, hogy alig bírja letörölni.

-       A vírus gyorsan öl. – konstatálja és elhúzza a száját.

A nyugati dokkok felől sűrű szélhab kerekedik, és érezzük, hogy jobb lenne behúzódni valahova.

-       Segítek neked kijutni a városból. – mondja és megindulna. Nem tudom hova tegyem a józan eszem. Azt hiszem, csak le akar velem feküdni, azért ilyen megértő, de végül is nem bánom. Eggyel több vagy kevesebb húscső a vaginámban, már mit számít. Vajon az idegenek hogy szaporodnak?

 

A Tasmanstraat felé sétálunk a ránk boruló nyári sárgaságban, amikor a sarkon befordul egy