Fazonra nyírt repkénysávok mentén haladunk kifelé.

Fél centis szuszogásommal párásítom a teret, s mintha egyre lassabban venném a levegőt, érzem, hogy nyugodt vagyok, pedig talán inkább ordítanom kéne, Ez a levegő még a belvárosé, de ahová tartunk, az már egy egészen más világ. Az életem a légyszaros ablaküveg mögött elsuhanva tiltakozik, hogy álljon már meg a busz, de az eltántoríthatatlanul gurul tovább, mert a buszok már csak ilyen süketek. A Tanács szabványkonténerré vedlett hordozóeszközén a megfeneklett idő sem fog, és mivel azt nem érdekli, hogy mi történik, minden más felhörög.

Belvárosi Zóna reklámok hömpölyögnek a holo – kivetítőkön, tökéletes nők és férfiak mutatják a helyes életmódot, a megfelelő irányt: mosoly és tisztaság. Az elégetett zsírpárnák jajveszékelése, a megviselt edzőtermi bérletek sátortábora a fiókban, a hófehér zománcok csillogása hullámzó fogpasztatengerek alatt, a kiváló minőségű élelmiszer fejadagok toporzékolása a hűtőkben – mindez persze csak azoknak, akik továbbra is bent maradtak – immár nélkülem.

 

A kobaltkék szemű kiszolgáló lány finoman a pultra helyezi az organikus zabpehely kivonatból préselt müzlimet, és odaadóan biccent. Még sosem láttam itt, de nagyon helyes, és ha ez így megy tovább, akkor igazán jóban leszünk. Valaki mindenesetre kiválóan felkészítette arra vonatkozóan, hogy általában mit fogyasztok edzés után. A fehérjeturmixomat is pakolja serényen, mintha tudná, hogy mindjárt végzek. És jól gondolja.

Olyanokká lettek, mint éhségtől megfeszült fenevadak a dzsungelben. Folyton csak a következő napi adagjukra várnak élesre csiszolódott szemekkel és puhára koptatott ujjbegyeikkel, mialatt más érzékeiket homályba tompítva észre sem veszik, hogy valójában már régóta megkulcsolt ketrecekben élnek.

De mindez végső soron úgyis lényegtelen volna számukra, mindaddig, amíg jól szórakoznak. És hát jól szórakoznak, az nem vitás, és ezt büszkén vállalják is. Szertelenül vetik bele magukat a tudatba, hogy most minden az övék, ettől harci szellemük töretlen, felhevített kedvük nem apad. Nappal rokon lelkek és elmélyültek, éjszaka teljes harci díszben lármáznak. Hajnalban jóllakottan őgyelegnek hazafelé a városon át, az első villamoson még fel-felugatnak, majd aztán meddő álmaikba merülnek. Másnap üres fejjel tovább sodródnak, és próbálnak úgy tenni, mintha számítanának.

Valami vörös szövetből készült ruha volt rajta - már nem emlékszem pontosan milyen, mert a lépcső tetején az alulról feltüremkedő sötétség teljesen elborított és szinte csak az arcát láttam. De az a mindenre elszánt tekintet erőteljesen belém ivódott, én meg hiába magyaráztam neki, hogy talán mégsem kellene bemennie, mert nem éli túl – ő csak nem tágított. Ott állunk a hatalmas, félköríves kapu előtt, ami vaskosan liheg a homlokunkra, ez meg be akar menni, és azt mondja, ő megcsinálja. Közben lentről folyamatosan ordít ránk a dohos kastélyszag, mert ugyan pofázhatok én minden héten a takarítóbrigádnak, hogy rendesen fertőtlenítsék a falakat, az egész hiába: a meddő segélykiáltások és mindennapos reményvesztések elévülhetetlen bűze már lekaparhatatlanul odaragadt a kövekhez. A kapu, ami vagy 5745 kilót nyomott ebédidőben is, csak várta, hogy beteljesítse a végzetét, én meg gondoltam, hát akkor legyen, rajtam ne múljon. Még egyszer utoljára a szemébe néztem, de az csak könyörtelen LED villogással jelzett a csuklya alól, hogy készen áll, és hiába az elsőre szépnek tűnő, kecses, ámde kellőképpen harcias arc, hiába a nyaka tövéből áradó, vonzó pézsmaillat: az ajkai fagyosan előre meredtek és várta, hogy elindulhasson végre. Nosza, rajta kicsikém, jó éjszakát.