Olyanokká lettek, mint éhségtől megfeszült fenevadak a dzsungelben. Folyton csak a következő napi adagjukra várnak élesre csiszolódott szemekkel és puhára koptatott ujjbegyeikkel, mialatt más érzékeiket homályba tompítva észre sem veszik, hogy valójában már régóta megkulcsolt ketrecekben élnek.

De mindez végső soron úgyis lényegtelen volna számukra, mindaddig, amíg jól szórakoznak. És hát jól szórakoznak, az nem vitás, és ezt büszkén vállalják is. Szertelenül vetik bele magukat a tudatba, hogy most minden az övék, ettől harci szellemük töretlen, felhevített kedvük nem apad. Nappal rokon lelkek és elmélyültek, éjszaka teljes harci díszben lármáznak. Hajnalban jóllakottan őgyelegnek hazafelé a városon át, az első villamoson még fel-felugatnak, majd aztán meddő álmaikba merülnek. Másnap üres fejjel tovább sodródnak, és próbálnak úgy tenni, mintha számítanának.


Nehezen viselik a megaláztatást. Olyankor dagályosak és szikla-merevek, visszatarthatatlanul felbukkanó gyengeségeik elfedésére pedig öntelten pózolnak. Felperzselt vágyaikat minden áron kielégítik újra meg újra. Meggondolatlanok és szószátyárok. Mákonyos jókedvükben szerepeket játszanak, mégis menthetetlenül naivak. Szorgalomból bódító mértéktelenséget okádnak. Némelyikük időnként egy pillanatra kiábrándul, de a csordaszellemtől túlgerjesztve újfent megvetemül.

Intelligensek és korlátoltak. Kellékeik nélkül elveszettek, ezért fröccsöntött státuszszimbólumaikat mindenhová magukkal cipelik. Az utcán lehajtott fejjel bolyonganak ipadjaik felett, a zebránál okos-telefonjaik árnyéka alá bújnak. Kezüket az előrelátó nővér már születésükkor a legközelebb eső érintő-képernyőre tapasztja, hogy minél hamarabb beolvadjanak a masszába. Otthonosan érzik magukat a mindenkori platformokon. A virtuális mezők kódjait betéve tudják, közönyös rutinnal töltenek le bármit a világhálóról, mely nélkül nem léteznek. Az év legjobban várt akció-játéka már tegnap előtt ott bizsereg az összes adathordozójukon, a nyár blockbusteréből fejből idéznek. Ha még sincs térerő vagy jel, csak bámulják hangtalanul a park pulzáló fáit, és unottan ásítanak.

Délutánonként arrébbkotródnak azzal a tudattal, hogy mára már biztosan megtették a magukét Némelyek azért még  kondicionálják fizikumukat, hiszen a tökéletesség létszükséglet - míg mások csapra verve burjánzanak egymásért. A gyorsétkezdében, ahová alanyi jogon bérletük van, bambán válogatnak, majd felzabálják a föld sarát.  A sífelvonón a karácsonyra kapott snowbordjaik fénytörése mentén csillogó headset-jeikbe makognak és ezzel párhuzamosan digitális mikro-kütyüjeiken keresztül minden lényegtelent rögzítenek. Nehogy egy pillanat is kárba vesszen.

Négyévente meggyújtják az olimpiai lángot egy parabolatükör segítségével, egy hét múlva pedig hősként tespednek fel hegyesen a Márvány palota tövéből, hogy aztán a műsor után felrakják, megosztják, lájkolják, kommenteljék saját életüket. Ez mindennél fontosabb és egyben szórakoztató is.

Minden azonnal elérhető. Keveslik ezt a mindent, s bár sokat nem tesznek hozzá – hősként emlegetik magukat. Úgy tudják, mindez értük van és hiszik, hogy már úgy is mindegy.

Felgörbítik a változást. Ma még láthatatlanul besoroznak a tömegbe, holnap már ők irányítanak. Most még kólacsíkokat szívnak fel a nyári fesztiválok oldalkerítése menti gyepen, jövőre gazdaságok omlanak össze a kezük alatt. Lüktető információkkal üzekednek miközben hetyke nemtörődömséget böfögnek fel. Mindenük megvan és mindenből a legújabb. Ami nem aktuális, az értéktelen. Ami nem friss, az halott. Satufékkel tipornak az előttük járó nemzedékek hátába, és rögvest rendelnek valami tudatmódosítót, míg amazok magukhoz térnek.

Az idő lerágott csontjain kényszeredetten elcsámcsognak, aztán mesterségesen előállított prédáikat marcangolják. Fejükben kaffog a megszokás, miközben üdvözülten merítkeznek meg a számukra kilöttyintett naptócsában. Felmelegített gyönyörökben hisznek.

Mindenhez annyira közel vannak / egymástól olyannyira távol. Egy szétmállott szobában ülnek, ahol behorpadt képernyőikről felszippantják a világot. A anyag beüt, és már nem bírnak leszokni róla.

Szomjuk csillapításának hiábavalósága napról napra nyilvánvalóbb a rácsokon túl kuksoló őrzőik számára is – azoknak viszont, akik az őrzőket őrzik, pont erre van szükségük. A gazdalények hamar kiégnek, ha nincs meg a túlhajszolt motiváció.

Azt kell érezzék: Minden Lehetséges.

Azt kell gondolják: Nekem Ez Jár.

Azt kell hinniük: Te Vagy A Legfontosabb.

Torzulva termeled a létünket, feleslegességed bosszúszomjas. Hömpölygő csökönyösségeddel szabdald fel amit látni vélsz, rakd össze újra megingathatatlanul aztán oszd szét egyre betegebb és kiszámíthatatlanabb barátaidnak. Akarj mindent, vagy semmit nem érsz.

Te vagy a mi jövőnk.

Mert, ha megfosztjuk a szellemétől, az ember csak egy darab hulladék.

A vadakat be kell fogni.