Valami vörös szövetből készült ruha volt rajta - már nem emlékszem pontosan milyen, mert a lépcső tetején az alulról feltüremkedő sötétség teljesen elborított és szinte csak az arcát láttam. De az a mindenre elszánt tekintet erőteljesen belém ivódott, én meg hiába magyaráztam neki, hogy talán mégsem kellene bemennie, mert nem éli túl – ő csak nem tágított. Ott állunk a hatalmas, félköríves kapu előtt, ami vaskosan liheg a homlokunkra, ez meg be akar menni, és azt mondja, ő megcsinálja. Közben lentről folyamatosan ordít ránk a dohos kastélyszag, mert ugyan pofázhatok én minden héten a takarítóbrigádnak, hogy rendesen fertőtlenítsék a falakat, az egész hiába: a meddő segélykiáltások és mindennapos reményvesztések elévülhetetlen bűze már lekaparhatatlanul odaragadt a kövekhez. A kapu, ami vagy 5745 kilót nyomott ebédidőben is, csak várta, hogy beteljesítse a végzetét, én meg gondoltam, hát akkor legyen, rajtam ne múljon. Még egyszer utoljára a szemébe néztem, de az csak könyörtelen LED villogással jelzett a csuklya alól, hogy készen áll, és hiába az elsőre szépnek tűnő, kecses, ámde kellőképpen harcias arc, hiába a nyaka tövéből áradó, vonzó pézsmaillat: az ajkai fagyosan előre meredtek és várta, hogy elindulhasson végre. Nosza, rajta kicsikém, jó éjszakát.

 

 

Aztán mire nagy nehezen lerángattam a bikafej méretű szutykos lakatot, ő már bent is volt, én meg azzal a lendülettel elkezdtem visszafelé rohanni, mintha másodperceim lennének hátra csak az életemből. Hogy miért hagytam nyitva a kaput, azt nem tudom, hiszen lett volna még annyi időm, hogy visszazárjam, és ezzel pontot tegyek az egész ügy végére, megmenekítve magam a további kínoktól, neki meg legyen meg a végakarata - de mégsem. Azzal a mozdulattal, ahogy beengedem, máris elrugaszkodok lefelé a sötétbe, de mint akit üldöznek, és már hallom, hogy üldöznek is. Egészen biztosan a páviánmutáns körmének megtapadását hallom a falakon már az első fordulónál, pedig lehetetlen, hogy ne találkozott volna a vörös ruhás nővel, de mintha ez most nem számítana, mintha ez a baromállat csak engem akarna: engem, aki évek óta őrzöm már bezárva, s vagyok így börtönlétének szimbolikus figurája, s lám, most végre kiszabadult, hogy bosszút állhasson a megannyi kínért és szenvedésért, éheztetésért és megaláztatásért. Mondjuk éheznie azért nem nagyon kellett, mert hétről hétre bedobtunk neki valami szerencsétlent, akit súlyosabb bűnének mivolta miatt direkt erre szántunk, és ezzel legalább a rabok eltartása is gazdaságosabbá vált. Bár eleinte azt hittük, hogy ez majd jó kis visszatartó erő lesz a lopásokkal meg az erőszakoskodókkal szemben is, de sajnos semmit nem ért a jelenléte a kastélyban. Mert minden mocskos barbár ugyanolyan mocskosan és barbárul viselkedett, mint annak előtte és még az ánizspálinkát túlzásban vedelők se hederítettek rá igazán. Noha legbelül mindenki tudta, hogy akit elébe dobnak, annak vége, de hát a halál manapság annyit jelentett csak, mint egy hosszabb lélegzetvétel, így hát kénytelenek voltunk jutalmat kitűzni ennek a pokolfajzatnak a leöléséért, hátha az majd kicsit feldobja a hangulatot. A fogadások be is indultak gyorsan, hogy kész szerencsejáték-barlanggá változott az egész alagsor, ahová még messzi vidékekről is folyamatosan érkeztek a daliás legények, szedett-vedett kardforgatók, pökhendi íjászok meg alabástromszívű fejvadászok. De legtöbbjük a páviánmutáns reggelijeként végezte, vagy ha szerencséje volt, mert a majompofa már nem volt annyira éhes, akkor megúszta egy fél kézzel vagy lábbal, csak a móka kedvéért, hogy többet az életben nem jött a megyébe se. De a vörös ruhás nő, amikor megérkezett, állítólag először is azt közölte, hogy nem kell neki a vérdíj, egyszerűen csak le akarja vágni a legendát, mert így ő lesz a környék meg minden idők legbrutálisabb hóhéra. Nem valami sokat jósoltam neki, merthogy nő volt, és errefelé a nőket csak felmosórongynak vagy szajhának használják, és amikor elébem vezették, rögvest le akartam beszélni az egészről, és felajánlottam, hogy inkább legyen az ágyasom. Nem láttam ugyan az egész testét a sötétben palást alatt, de megérzi azt a férfiember első ránézésre, hogy mi rejtezik a függöny mögött. Mivel erről hallani sem akart, végül úgy voltam vele, hát akkor dögöljön meg inkább, hülye, nagyarcú ribanc.

Valami hármasával veszem lefelé már a lépcsőfokokat, a vadállat meg mintha már a nyakamba csorgatná véres-savas nyálát, de még mindig élek, úgyhogy bizonyára csak a fülem szórakozik velem, én meg azzal szórakozom, hogy ide-oda ugróiskolázom a csigalépcsőn felejtett IFA motorblokkok között, lihegek tovább / lohogok. Annak idején 9,89 -et  futottam százon, na de hol van az már, meg mennyi sárkányfüvet elpöfékeltem azóta, és valljuk be, rég nem is kardióztam rendesen. Újra hallom a kaparászását, meg most már felhördül néha, és a falról lemálló vakolatdarabkák ott nyerítenek a körmei alatt, hallom. Szárkapocscsontjaim ütemenkénti becsapódásának nyomán a bokámban kialakuló félelem megrendíti a csuklóizületeivel párhuzamosan rohanó érzelmeimet is, de csak próbálom megtalálni a következő lépcsőfokot. Még tíz lépcsőfok és vége, mire majdnem megcsúszok egy elavult ökörnyálon a lépcső tövében, de sikerül megkapaszkodnom abban a félbevágott ketrecben, amiben a rózsaszín kosárlabdákat tároljuk, viszont néhány gumigolyó így is kiugrik a helyéről és lomha unalommal megindul a közeli tesi-terem irányába. Csak remélem, hogy talán egy-kettő közülük a szörnyeteg lába elé vetődik, de biztos nincs akkora szerencsém, meg aztán úgy is a falon mászik, viszont most mintha fennakadt volna valamiben, egy rosszul beillesztett tapló téglában vagy ilyesmi, és már valami puffanást hallok: úgy néz ki, elérek a grádicsoszlopokkal futtatott aula túlsó végébe, ahová a fenti kupolából egy köpet déli fény szűrődik le, mint valami utolsó mentsvár. Engem is megmenthetne már valaki, pedig köztudottan én vagyok az egész épületben az egyetlen, akinek lenne esélye lenyomni a szőrpofát: tisztelnek és félnek tőlem az embereim, de most mégis menekülök, mint a kezdő nindzsa a tatamiról, nem tudom miért. Elvégeztem a helyi gyilkoló tanfolyamot már ötévesen, és ogre fogakat gyűjtögettem kavicsok helyett, szóval tényleg nem arról van szó, de most valami megkattant bennem.

A lépcsőről átugorva, lendületből a bár ajtajához vezető falon futok tovább, átsuhanok két beszélgető sárkányölő mellett, aki meglepődve néznek fel rám, aztán tovább isszák a boroskólájukat, Hamar elérem a bejáratot, előrenyúlva megkapaszkodom a felső ajtólécben és  két lábbal rúgom be magam a bárba. A részben szétrobbanó sarokcsontom lekurvaanyázza a nekiverődő köbcsontomat, mire kisvártatva a bárpulton találom magam. De már hallom az odakintről bekóválygó rövid üvöltésfoszlányokat, meg a boroskólás poharak szétszilánkosodását a kövön, és felrúgva a pulton található habzó söröspoharakat és márvány hamutálakat csaholok tovább előre. Néhány riherongy felsikolt a sarokban hátulról, a csapos meg ijedten behúzza magával a dinitrogén-oxidos palackokat a söntés alá, és összemosódik minden a szemem előtt. Végre van időm a katanám után nyúlni, de csak arra futja, hogy leráncibáljam a hátamról tokostól, mindenestül, aztán máris ott vagyok a pult másik végében a ruhatárnál. Néhány ott lődörgő páncélba zuhanok, meg az egyik turista bérgyilkosba, aki veszettül gyorsan felfogja a helyzetet, mert már ő is hallja a bejárati ajtó további darabokra szakadását, és rémülten a kardom után nyúl, amint földet érek. Ahogy felállok, két dolgot észlelek egyszerre: a bérgyilkos szemében felsejlő akaratot, hogy megszerezze a pengét, miközben tudja, hogy én tudom, hogy ő milyen jó, de én jobb vagyok, aztán meg a termet horizontálisan végigmetsző páviánmutánst, aki hatásos megérkezésének következményeként már középtájon jár. Előreálló állkapcsai megállíthatatlanságot kölcsönözve neki még drámaibbá teszik a helyzetünket, izmos, kisportolt felső izomzatán csak úgy burjánzik a sötétlila szőr, szeme vérben forogva mutatja a célt, miközben alig két másodperc telik el. Valamelyik hősi halált halt áldozatától szerzett egy szaftos pallost, amit mellmagaságban maga elé tartva szabja a teret ketté, mint márkázott vajat a konyhalány. Ugyanezen sík mentén fröcsög a vér mindenfelé, a helyiek vöröse meg a vendégek fehér vére is ugyanúgy: a plafon felé pattannak a húscsimbókok és a dagadt vércseppek üvöltve ejtőernyőznek a padlódeszkák metszéspontján.

Megjött hát – gondolom, és a fejkendős bérgyilkos karmai közül megpróbálom kiszabadítani a fegyverem, de a tok nem enged, hát kihúzom belőle a katanát, és egy visszafelé mozdulattal kettévágom a fickót. Ahogy szétcsúszik előttem könnybe lábadt teste, a felnyíló résen át a terem közepén a majomtól úgy fél méterre a vörös ruhás nőt pillantom meg. Nem értem, hogy kerül oda, hiszen fent kéne lennie az arénában, erre holt nyugodtan pózol a mindenség középpontján a feléje tartó őrülettel mit sem törődve. A palástja már nincs rajta, de a ruhája ugyanolyan vörös, és most már látom, hogy jó alakja is van meg formás mellei, és akár kihívó nézése is lehetne, ha nem éppen lekaszabolni készülne a földrész legnagyobb veszedelmét. Látszólag azonban semmi baj nem érheti, és ahogy végleg széttoccsan a lábamnál a bérgyilkos teste, hirtelen rezegni kezd a telefonom, és felcsendül Lour Reed-től a „Perfect Day”, amit már évekkel ezelőtt állítottam be ébresztőnek.

 

-            Na és? – kérdezte Hidegkéz, miközben egy megtelt MDAI-s dobozkát helyezett fel a polcra a többi közé.

-            Na és ennyi. Felébredtem. - felelte Simaszáj, aztán hozzálátott, hogy megtöltse a következő gyógyszeres dobozkát.

-             Na ne már, de mi lett a csajjal? – érdeklődött tovább elégedetlenre húzott ábrázattal Hidegkéz.

-            Fogalmam sincs, ez csak egy álom. Nem tudom, mit jelent, csak annyira eleven volt minden, amikor felébredtem, hogy nem tudtam elfelejteni. Az álmait általában elfelejti az ember, vagy csak egy kis ideig emlékszik rá.

-            Én később is emlékezni szoktam.

-            De valószínűleg csak az elnagyolt részletekre. Én meg mindenre egészen pontosan emlékszem. Még most is.

-            Nem láttad az elemeket? Azt hiszem lemerült a mérlegem. – kérdezte Hidegkéz és turkálni kezdett a még üres zacskók meg dobozkák között.

-            Oda raktam egy szelettel a GBL-es folyadékok mellé. – felelte közönyösen Simaszáj.

-            Aha, megvan. – summázta Hidegkéz és elkezdte kicserélni az elemeket. –Vajon mit szimbolizálhat az a nő? És sikerült-e lenyesnie a mutáns fejét, vagy az simán elintézte, aztán meg neked kellett szembeszállnod vele?

-            Te figyelj, szerintem túl sok látnokzsályát toltál. – folytatta aztán, és néha feltekintett Simaszájra.

-            Á..mostanában nem nyomom. – felelte amaz.

-            Nem jó az semmire. Én egyfolytában methylone-on vagyok.

-            Hajrá.

-            …..

-            A mőltkor meg kaptam dimethocaine-t, képzeld, elég zúzós volt.

-            Na mesélj.

-            Hát öregem, le is jegyzeteltem, komolyan, tudod, hogy hitelesen tudjak beszámolni a vevőknek.

-            Tetszik, hogy ennyire komolyan veszed az üzletünket.

-            Lényeg a precizitás. Na, figyelj, felolvasom: - azzal Hidegkéz egy négybehajtott papírlapot húzott elő a farzsebéből, és rákezdett:

 

Felrántás utáni 15. perc: SEMMI
Felrántás utáni 30. perc: Semmi, elállt az orrfolyásom.
Felrántás utáni 1. óra: még egy 100 grammos utca, már nem égeti a felső garatomat.
Felrántás utáni 1,5 óra: egy kicsit gyorsabb a világ, kifeszült szemek, de semmi tekeredés. Olyan, mint ha LSD-znék, de természetesen a pszichedelikus rész nélkül.
Felrántás utáni 1és3/4óra: Fekszem az ágyamon, és a családom egy általam írt színdarab szereplői
Felrántás utáni 4. óra: kezdek lejönni a cuccról…
Felrántás utáni 5. óra: vágyakozó érzés, amit a METHYLONE -nál éreztem

Második benyomás:

Felrántás: 100mg orrcimpa alá, kis balesettel. a por sok lett, és úgy ment fel, mint egy KOKAINGOLYÓ, ekkor éget, és erős tüsszentési inger. 5perces könnyezési roham, és 1 órás orrfolyás.
15perc után: A filmek jönnek, de most lassan, tekeredés nélkül.
1óra: A filmek nem észrevehetőek, a beszéd átlagos.
1,5óra: Oda vagy a zenéért, ritmusért, és tök jól érzed magad a bőrödben.
3óra: Először semmi, de idővel már nem tudsz úrrá lenni a mozdulataidon, ugrálsz, mint egy őrült
4óra: leáldozóban, erős rágási kényszer, fáradtságérzet
6óra: lefekvés, pár utóhatás, nehéz elalvás. Éjjeli alvászavar, 9óra alvás után jobban teljesít nappal.
Most már jöhet a 100-150grammos adag …

-            Hát ez elég komoly. – konstatálta Simaszáj, aztán izgatottan folytatta

-            De most már melózzunk haver, mert estére meg kell lennünk a szállítmánnyal. Silas mindjárt ideér azzal a barom haverjával.

 

2011-11-23,24