A kobaltkék szemű kiszolgáló lány finoman a pultra helyezi az organikus zabpehely kivonatból préselt müzlimet, és odaadóan biccent. Még sosem láttam itt, de nagyon helyes, és ha ez így megy tovább, akkor igazán jóban leszünk. Valaki mindenesetre kiválóan felkészítette arra vonatkozóan, hogy általában mit fogyasztok edzés után. A fehérjeturmixomat is pakolja serényen, mintha tudná, hogy mindjárt végzek. És jól gondolja.


Habár már több mint egy órája hajszolom magam a futópadon, akár egy félholt, nem bírok leállni, csak a faltól falig képernyőt bámulom velem szemben, ami továbbra is az afrikai helyzetet próbálja szétcincálni. Végtelenszer lejátszott képsorok cikáznak a szemgödreim árnyékában, én meg belesüppedek a valóságba, és nem vagyok képes abbahagyni a futást, pedig egy kis nyújtást is terveztem, de a pillanat magával ránt és maradok még néhány kilométerre.

A sörétbajszos törzsőrmester, aki napok óta játssza a szóvivőt, míg le nem váltják, megint nyilatkozik, de most már nem azt mondja, mint tegnap, hanem inkább azt, amit mondania kell, vagyis amit neki is mondanak fentről. De ez már csak a semmit mondás magasiskolájából leforgácsolódott sokatmondó nyilatkozatok egyike, amelyek lényegeset nem tudnak hozzátenni ahhoz, amit eddig megmutattak, az meg úgy sem a teljes igazság. A kamera csaknem egészen az arcába hatol, hogy már látni lehet bőrének finommechanikai lüktetését: az apró kis szövetkráterekből felpálló mikro-gőzszemcséket, izzadásának masszív kipárolgását, és a félig áttetsző pihéket a szája mentén, amivel formálja a szavakat, miközben fél centivel alatta ki van írva a neve, meg hogy Meadowlands, Diepkloof.

De ez a helynév ugyanúgy nem mond nekem semmit, mint Johannesburg összes többi negyede sem, de hiszen végül is mindegy, mert ugyanaz van mindenütt, akárhonnan történik a bejelentkezés: a nagy üresség, amelyet most az ide-oda rohangáló, sürgő-forgó védőmaszkos jövevények próbálnak betölteni – először óvatosan, aztán meg majd felsőbbrendű módban.

Ez teljesen nyilvánvaló, de előbb még ki kell deríteni, hogy fenn áll-e valamilyen fertőzésveszély, meg hogy mégis mi okozta a történéseket, szóval addig egy darab civil nem teszi be a lábát a kontinensre – erre ez a terepruhás hústömb is a szavát adja, aztán megvillantja tökéletes porcelánfogait, és széles mosollyal nyugtázza határozottságát. Ennek ellenére mostanra nyilvánvalóan sokan szivároghattak be. Ezt egészen egyszerűen nem lehetett megakadályozni, hiszen eleve több ezer ember lehetett épp útban a földrész felé, és az első videókat is ők rögzítették saját eszközeikkel. Ezek nagy részét a kormányok az elmúlt időszakban szorgos, gondoskodó munkával próbálták megsemmisíteni, és a hivatalos anyagokon kívül minden mást törölni – de a fejekből nem tudják kiszedni a berögzült képeket. Az idő azonban minden bizonnyal nekik játszik, és pár év múlva már csak a korrekt, állami verziók fognak létezni, ebben biztos vagyok.

A törzsőrmester törzsszövege közben máris robog tovább a kamera, s bár a téma a nagyközönség számára gyakorlatilag ki van belezve, a tényfeltáró riporter, aki majdnem az elejétől fogva a helyszínen van, mégis mást gondol. Ő az a kiválasztott, aki már másnap megkapta a lehetőséget, hogy a közmédia támogatásával végigkísérje az eseményeket, és övé lett a teljes délutáni műsoridő is, ahonnan minden más nélkülözhető propaganda vagy figyelemelterelő műsort is leradíroztak, pedig elvileg pont most nem kellene, de itt bizonyosan nagyobb haszon kecsegtet.

Most Afrika Szarván, Szomáliföldön járunk egy bevágás erejéig, valahonnan a Jubba folyó partjáról, ahol az időjárást láthatóan nem befolyásolta semmilyen körülmény, sőt mintha még tisztább is lenne a levegő. A riporter azért elvisz minket valami kőhídhoz, amely robosztus méretei ellenére valahogy mégis beleilleszkedik a tájba, és amint a hányásbarna folyó fölé tornyosul, még láthatjuk a híd lábaira permetként lerakódott foltmaradványokat. Ez az egyik a hagyatéka a szürke ködnek, ami elborított mindent vagy egy hétig, de aztán a szél csak-csak tette a dolgát és tovalökte a különös párát, ami addig megnehezítette az érkező felderítő egységek dolgát, és amiről még mindig nem mondanak semmit, pedig nyilvánvalóan kellet, hogy mintát vegyenek belőle. A ködszerű páraletapadás nyomai aztán ugyanígy megfigyelhetőek minden afrikai országban, ahová eddig sikerült behatolni. A fővárostól, Muggadishutól nem messze állunk, és sehol semmi, csak ez a mindenhova odaragadt halványszürke réteg. És nem csak a part menti térségekről van szó, mint Gabon, Sierra Leone vagy Kongóföld, hanem ugyanígy az egész Csád Medencében, vagy a kisebb országok -mint Ruanda vagy Szváziföld- határain túl is megfigyelhető a jelenség.

Vagyis a semmi. Egy teremtett lélekkel nem találkozott senki az elmúlt húsz napban. A képen most már az üres szomáliai városokat látjuk a végtelenbe halt utcáikkal, zegzugos szegénynegyedekkel, ahol a kopott-kékre mázolt fakapuk felett merevre száradtak a kiaggatott ruhák, de innentől kezdve senki sem törődik velük. Egymásnak ütközött, az aszfalton felejtett járművek, meg tétlenül villogó közlekedési lámpák tompa kattogása körös-körül mindenütt. A házakban, üzletekben, irodákban: semmi. Mindenhol csak a megfejthetetlen szürke porszerű anyag, s mintha minden élő egy csettintésre a semmivé foszlott volna: tátongó semmisség, puhán kopogó nihil.

Egyszemélyes nézőpontra váltás: Kobra-kommandósok sietős vonulása hő-érzékelős kamerájuk látképével a sisakjukon, ahogy kezükben ember-nagyságú mordályokkal vágják át magukat az ürességen, de minden csupa fekete-fehér maszat csak: egy nyamvadt hő-foltot nem látni sehol, még a moszkitók is eltűntek. Lüktető-narancsszín vegyi-fertőzéses, sugárvédelmi ruhában fogócskázó technikusok téblábolnak a dél-Szudáni Badinglo Nemzeti Park veséjén, de eredményekről egy szót se senki.

Miközben a képek kérlelhetetlenül tovább gyomroznak, a törzsőrmester hangja elmondja, hogy mennyire fontos a helyreállítás, a kármentés meg minden. Hogy nem győzik feltölteni emberekkel a létfontosságú üzemeket, felülírni a megbénult közlekedést, hogy legalább a civilizáció alapvető pillérei látszódjanak, különben később nem lesz kedve senkinek idejönni. De ki is jöjjön ezeknek a szerencsétleneknek a helyére? A világ-katasztrófa nyilvánvaló, viszont a történelemből már megtanultuk, hogy a kapkodás nem nagyon kifizetődő. Mégis mintha mindenki értené a dolgát, és mintha csak azt akarnák üzenni, amikor a képernyőn keresztül a szemünkbe néznek: nyugi emberek, most már itt vagyunk, innentől megoldjuk.

Az Okavongo Folyó partján egy kivénhedt krokodilt nem látni, és a víz kezd algamámorban úszni, mert nincsen mitől tisztulnia. Nem csak az emberek, hanem az állatok is eltűntek. Mind egy szálig. A Kalahári Sivatagban most van ez esős évszak, de ebben nem lesz, aki örömét lelje, így hát a fél évre elegendő vizet most bőségesen tovaissza a szikes föld. Szemem előtt fél méteres csodavirágok nyílnak a ki hirtelen a képeken, ahogy természet őrjöngve burjánzik fel, de most nincs, ki tanúja legyen megtestesülésének.

A beduinok lakta kunyhótelepek tátonganak az ürességtől. Egy kóbor hiénát nem lelni a környéken, és az oroszlánok sem arcoskodnak. A forró szél értetlenkedve kergeti a homokrózsákat a szavanna felé, ahol szintén nem várja őket senki. A törzsőrmester hangját fejemben lassacskán alámossa a felszívódó tudatosulás, hogy közel 1 milliárd ember, vagyis a föld teljes népességének 1/8-a szűnt meg létezni egyik napról a másikra, és senki sem tudja, miért.

Vissza Szomáliföldre. Szintén semmi. Az országot sújtó, évtizedes vérsikolyba könnyedén beléfojtották a szót, s nem csak az iszlamista lázadók, hanem az ellenük küzdő kormányerők is elillantak az egész etióp hadsereggel együtt pillanatok alatt.  A partoktól messze, Jemen irányába, elhagyatott menekültflottára leltek, amelyekkel nem utazott senki. Némely hajó útközben leállt, mások meg tartottak tovább a végtelenbe, meg azon is túl, amíg a tengerészgyalogosok rájuk nem bukkantak.

Nagyon úgy tűnik, hogy megszűnőben van néhány polgárháború odaát. Vannak hát előnyei is a katasztrófának – gondolom, és észreveszem, hogy befut a mellettem lévő padra a Prédikátor. Már megint itt van, és nagyon is formában. A fitneszterem nélkülözhetetlen kelléke. Szokásos összeesküvés- elméleteit most aztán lobogtathatja orrba-szájba, ez az igazán neki való terep. Felrakja hatos fokozatban másfeles hegymenetbe a futópadot, és látom rajta, hogy mindjárt belekezd. Egy ilyen horderejű világesemény nyilván évekig ellátja majd mondanivalóval, szóval aki bérletet vett ma, az jobb, ha kitalál valamit, mert tőle nem lesz könnyű megszabadulni. Alattomosan, hátulról kezdi:

-            Szevasz Dijf.

-            Szevasz

-            Fejed?

-            Alakul.  Akupunktúra meg reflexológus. Meg persze a jó kondi.

-            Mióta is bajlódsz ezzel a fejfájással?

-            Már vagy egy éve.

-            Nem rossz. De látod, kutyafasza ez ahhoz képest, ami ott megy – int a képernyő felé, és akkor meg is érkeztünk.

-             Hát. Minden csak nézőpont kérdése. De most nem megyünk szafarizni egy darabig.

-            Ugyan, nemsokára utazhatsz ahová akarsz. Az egész ki van találva.

-            Nem azt akarod mondani, hogy csak úgy ki lehet satírozni egy egész kontinens?

-            Márpedig megéri. És ha van, akinek megéri, akkor az előbb-utóbb meg is játssza, már csak a kivitelezést kell valahogy megoldani. – lohol tovább, nekem meg járni kezd az agyam, de sehogy sem értem mire akar kilyukadni.

-            Figyelj oda – folytatja – Csak a Szaharán túli országokban élt a Föld népességének 12 %-a. A többiről már nem is beszélve. A legtöbb földnek alacsony a termőképessége és ki van szolgáltatva az időjárás szeszélyeinek. Nem csoda, hogy éheztek. Az utóbbi évtizedek városiasodása - amivel persze együtt jár a hagyományos értékrend hanyatlása – a társadalmi normák összezuhanásához vezetett meg nem kívánt terhességekhez. Szerinted milyen volt ott a születésszabályozás kint a prérin? A népesség több mint fel 15 év alatti volt, és részben ennek a földrésznek tudható be a föld nagyarányú túlnépesedése.

-              Ott vannak még a kínaiak is – reflektálok, de hiába

-            Az csak az egyik fele. Itt egy egész kontinensről beszélünk ember. Te hogy oldanád meg az élelmiszerhiányt és a népesség-szaporulatot.

-            Lenyírnék egy milliárd embert?

-            Nem rossz ötlet, de ugye ez elég feltűnő lenne.

-            Nos, hát akkor, hogyan csinálták?

-            Még nem tudom, de holnapra meg- mondom.

-            Holnap nem jövök, kezelésem van.

-            Mindegy. Na, de már most idefigyelj: Talajpusztulás, alultápláltság, polgárháborúk, szegénység. És ezek csak címszavak. A régió a saját népességének alig húsz százalékát volt képes csak ellátni. Mi vittünk nekik kaját, érted? A te adódból tudtak eddig fennmaradni olyan körülmények között, amelyet senkinek nem kívánnál. Az erdőirtás és túllegeltetés a talaj termékenységének hanyatlásához vezetett, a növénytakaró vékonyodik, szinte már eltűnt teljesen. Az olyan nagy folyók, mint a Limpopo vagy a Zambezi, már teljesen kiszáradtak. A mezőgazdaságnak rég annyi. És akkor az AIDS-ről, a koleráról meg egyéb vírusokról még nem is beszéltünk.

-             Ez is egy vírus lehetett.

-            Valami olyasmi, de ezt szándékosan dobták be. Így egy egész sor probléma megoldódott. Gondolj csak bele. Először is: egy darabig nem lesz gond a túlnépesedéssel. Aztán: a sok elvakult vallási fanatista, aki nem talált magának saját földet, most majd kereshet. Van hely bőven, bennszülöttek meg sehol.

-            Most már

-            Ajjaj.

-            Néhány év múlva azt fogod észrevenni, hogy alig mászkál valaki a nagyvárosok utcáin. Hogy aki csak tud, odébbáll Afrikába új életet kezdeni.

-            Ez kalandos – felelem, és most már végleg leállok a futóprogrammal, de miközben törölgetem magam, még mindig a Prédikátor duruzsolását hallom.

-            Valaki mindig jól jár. Igaz, be kellett áldozni néhány fejest, egy-két elnököt meg befolyásos üzletembert, de fogadni mernék, hogy ezek nagy része pont most utazott el valahova tárgyalásokat folytatni. Néhányan piszkosul meg fognak gazdagondi megint, és a világ mérlegének nyelve ismét odébb billen.

-            De hát most mondtad, hogy megoldódik egypár probléma.

-            Igen, de mindenképpen marakodás lesz a vége, háborúk. Ez újabb okot ad majd a háborúskodásra. A nagyhatalmak már kifogytak a gazdaságilag kiszipolyozható országokból, a vallási ürüggyel indított, békítő-hadjáratnak álcázott összetűzésekből. Most majd lesz miért harcolni, és lesz rá ok is.

-            Hát akkor ez az egész most jó vagy rossz nekünk?- kérdezem, és megindulok a pult felé.

-            Ne foglalkozz ilyesmivel, ezzel is csak tetézed a fejfájásodat. Csak tegyed a dolgod, legyél, ahogy lenned kell, a többit meg bízd az időre. – feleli búcsúzásképp.

-            Na. és te?

-            Nekem ez a sorsom.

Végre sikerül magamhoz vennem a zabpehely kivonatot, majd rögvest megkezdődik a szénhidrát-molekulák születése.

 

Nagyon jó érzés. Talán ez lehet maga az élet. Vagy csak a természetes szelekció.