Fazonra nyírt repkénysávok mentén haladunk kifelé.

Fél centis szuszogásommal párásítom a teret, s mintha egyre lassabban venném a levegőt, érzem, hogy nyugodt vagyok, pedig talán inkább ordítanom kéne, Ez a levegő még a belvárosé, de ahová tartunk, az már egy egészen más világ. Az életem a légyszaros ablaküveg mögött elsuhanva tiltakozik, hogy álljon már meg a busz, de az eltántoríthatatlanul gurul tovább, mert a buszok már csak ilyen süketek. A Tanács szabványkonténerré vedlett hordozóeszközén a megfeneklett idő sem fog, és mivel azt nem érdekli, hogy mi történik, minden más felhörög.

Belvárosi Zóna reklámok hömpölyögnek a holo – kivetítőkön, tökéletes nők és férfiak mutatják a helyes életmódot, a megfelelő irányt: mosoly és tisztaság. Az elégetett zsírpárnák jajveszékelése, a megviselt edzőtermi bérletek sátortábora a fiókban, a hófehér zománcok csillogása hullámzó fogpasztatengerek alatt, a kiváló minőségű élelmiszer fejadagok toporzékolása a hűtőkben – mindez persze csak azoknak, akik továbbra is bent maradtak – immár nélkülem.

 

 

Ismerős szabványjelenségek ezek, melyek eddig a mindennapjaim része voltak, most meg majd csak álomnehezékként cipelem őket tovább magammal - eleinte velük ébredek, és fekszem, majd szépen lassan kikopnak emlékeimből és talán minél hamarabb, annál jobb.

Minél kevesebbet gondolok a hátam mögött hagyott tökéletességre, annál könnyebben viselem majd el annak hiányát odakint a külterületen.

A Zóna pedig nem kegyelmez.

Nincs átmenet, nincs türelmi idő, nincs egy- két hét, míg átszoksz – ha egyszer kikerültél, attól a másodperctől kezdve, hogy átlépsz az ellenőrző kapukon, már másik embernek számítasz.

Még senki nem hallott olyanokról, akik visszatértek. Ez nem a választások metropolisza, itt csupán két lehetőség létezik: itt vagy ott élsz.

Lassan kezdenek kopni a tökéletesség kellékei.

A házakba itt már kevesebb rendezettséget és több hanyagságot oltottak, utcáról utcára feltünedeznek az első céljavesztett kőkerítések és lebontásra ítélt saroképületek, amelyek helyén hamarosan újabb Önképző Központok bújnak elő a földből, ha majd szükség lesz rájuk. De még semmi sem biztos.

Ezen központok csírái egyenlőre azokban vannak elvetve, akik potenciálisan megfelelnek a mai lét követelményeinek. Azoknak, akik képesek alkalmazkodni a tökéletességre törekvőek életmódjához, a tébolymocsarak fölé magasló embergyárakban kikevert laboratóriumi egyedeknek, meg annak a néhány szerencsésnek, akinek a génje természetesen alkalmas a túlélésre. A kövérek, a vakok és a sánták innen száműzetésre kerülnek. A biológiailag hibás egyedek csak hátráltatják annak a kevés energiahordozónak a felélését, ami még megmaradt.

Mi vagyunk az utolsó generáció. Az utolsók, akik még úgy születtek, ahogyan a természet fogaskereke épp lendült, ha hibásan, hát hibásan, a kémia befolyásoltsága nélkül. A génmanipuláció nekünk még csak mese volt.

Unokáinknak a valóság.

A Tanács immár a második nemzedéken keresztül viszi tovább az újkori születésszabályozás ezen formáját, mert a bolygónak lélegeznie kell tovább.

Kifogytunk a lehetőségekből.

Előre meghatározott céllal készült emberi hús.

Gépagyú mérnökök, precíz tudósok, vegytechnikusok, biológiailag felpuffasztott katonák, reflektáns sofőrök, na és Központok kiképzői. A folyamatos munkabírással rendelkező rakodószemélyzet.

A vágytalan takarítóegységek. Amit nem muszáj az embernek csinálni, megteszik a gépek.

Mindenkinek megvan a helye, felesleges poszt nincs. Ha kiesel a pozíciódból, jön a helyedre egy másik tökéletes példány.

Te meg mehetsz a Külvárosi Zónába nyomorogni.

Kifestett telefonfülkék, düledező újságos bódék.

A külváros peremén minden ideiglenes. A pusztulás és a növekedés összevisszasága testet ölt az utcák aszfaltján, a busz pedig csak vágja tovább a rengeteget.

Furcsa látni, hogy az emberek az utcán nem egyformák.

Gyökérből eltérő arcok masíroznak a kiszáradt avenue-kon, ahol egyre inkább elkopnak az élek és lassacskán minden homályossá és megfoghatatlanná válik. Nincs kifinomult tendencia vagy válogatott viselkedésminta, és nem létezik az érlelt konformizmus. A tér itt nem feszes. Minden lomhán vonaglik egymás mellett. A szereplők csak úgy jönnek-mennek saját kezűleg eszkábált járműveiken, melyek a legkülönösebb formákat öltik. Néhányuknak használt kocsija is van. Itt az élet levetett szennyesét hordod.

És még mindig belül vagyunk. Itt még van áram. Az ellenőrző kapu csak most tűnik fel a fejem magasságában, ahogy körbepillantok.

Tizenegy embert számolok meg magam körül.

Tizenegy alkalmatlan példányt, akiket tökéletlensége váltotta meg a jegyet erre az útra.

A szemfedős néger srác velem szemben a sarokban. A tolószékes fickó középen a korlátnál. Egy öreg házaspár háttal és még két középkorú nő két üléssel arrébb. Az elhízott anyuka tőlem balra. A masszív tokával rendelkező tizenéves kiscsaj mögöttem.

A Satnyák Klubja.

Most már én is annak számítom, és senkit nem érdekel, hogyan váltam azzá, most már mindenki a maga ura. Létezhet valamiféle rendszer idekint, de a belvárosba nem sok hírt engednek beszivárogni idekintről, amit meg tudni lehet az vagy hamis, vagy propaganda.

Egy halom egyenruhás őr jelzi utunk és jólétünk végét, szabadságunk kilátástalan kezdetét.

Az egyivású kobrakommandósok határozott mozdulatokkal, feszesre vágva a levegőt ellenőrzik a sofőrnél a szállítmányt, tizenkét bőrszövetkomplexum hatályon kívül helyezve.

Még pár méter a határvonal.

Arra gondolok, vajon mit érez majd Karol, ha felbontja a csomagot.

Látom amint lepkeszárnyán hazaér; lehúzza a megfelelő kreditet az okoskodó taxiórán; bepötyögi a láthatatlan kódot a kapun; felértékelődik a liften a hatodikra – aztán újabb szemtelen számsor az ajtónál. Lehet, hogy még készíttet magának egy SFTGFOP1-es teát a konyhamodulon, mire elér a hálókabinokhoz, és megtalálja a csomagot, amit odakészítettem.

Tudván, hogy egészen biztosan ellenkezésbe kezdett volna, hogy megpróbált volna lebeszélni, vagy valami más módszert találni, inkább az ő tudta nélkül döntöttem.

Nem mintha lett volna bármilyen más esély azon kevés időn belül, ami még hátra van a következő ellenőrzésig, nem mintha nem lett volna tisztában azzal, hogy már kétszer is kapott felszólítást az egészségi állapotának megváltozatását illetően, nem mintha nem érezné, hogy már rég a Tanács nyert.

Most is érzi. Most már tudja.

Először baromira fel fogja magát idegesíteni, aztán sír majd őrjöng. Nem fordítva, mint mások. De aztán persze megint sír. Legalábbis remélem. Végül is emberek vagyunk, nem gépek, bár néha kételkedem benne.

Végül is nem lehet lefogyni húsz kilót két hónap alatt, főleg, ha az a típus vagy, akinek a génjei kaparják a sajtfalat, hogy most már enni kéne. Az agyad egész délután birizgál, hogy: szénhidrát.

Amikor összeismerkedtünk, Karol még jócskán belefért a rizikófaktorba, a szerelem kémiáját pedig nem érdekli a túlélés kémiája, és nem gondol arra, hogy tizenöt év múlva a Külvárosi Zónában végzed elektromos áram, benzin, ellenőrzött élelmiszer vagy közjóléti juttatások nélkül. A szerelem kémiája sorsokat dönt el, te meg csak bábu vagy.

Eközben bármikor hős lehetsz, ha azok közé a régi generációsok közé tartozol, akik még génfejlesztés nélkül születtek, mert neked legalább megadatik a lehetőség, hogy küzdj az életedért. Ha rendszeresen látogatod a sporttelepeket, részt veszel a heti háromszori közös tornán, és fizetésed egy részét időnként lázas szemű plasztikai sebészekre, nirvánabuborékból visszatérő gyógytornászokra, okkult gerinc masszőrökre költöd, vagy legalább előfizetsz a természetgyógyász csatornára, és saláta menüt rendelsz egész hétre – már jó esélyekkel bent maradsz.

De akadnak olyanok is, akiknek nem sikerül legyőzniük az ösztöneiket. Akik egy idő után feladják, megcsömörlenek a mesterségesen fenntartott jólétbe, a folyamatos harcba nap, mint nap, hogy teljesíts, hogy megfelelj, hogy ne tehesd meg, amit az agyad diktál. Akik választás elé kerülnek, hogy mi éri meg jobban? Idebent élni megfelelő körülmények között hatalmas erőfeszítés árán, vagy odakint szabadnak lenni a mocsokban?

Amikor feleségül vettem, már előre tudtam, hogy egyszer eljön majd ez a pillanat. Akkor már láthatóak voltak a jelek, de én azt hittem elég leszek mellette ahhoz, hogy sikerüljön. De aztán valahogy jómagam is hitevesztetté váltam. Hiába volt jó állásom, egész tűrhető kreditosztással, hiába tartottam évek óta a 72 kilót az előírt 66 és 77 között, hiába fejlesztettem magam évről évre valami mással. A Tanács egyre több darabot akart belőlem. Nekem pedig nem volt elég erőm Karol mellé állni. Nem foglalkoztam vele eleget, hagytam, hogy eltespedjen a jórészt általam megteremett életszínvonalon / korlátlan Takarítórobot havi bérlet / kiegészítő éltejegycsomag / fertőtlenítőkapszula a nappaliba / ilyenek.

Időnként megpróbált lefogyni, nekem adta a szénhidrátcsomagjait, amiket én figyelmesen megbontottam, úgy téve, mintha érdekelne, majd este, mikor elaludt, ledaráltam a konyhamodulon. Felesleges pazarlás, de nekem akkor is vigyáznom kell. Aztán mi lett a vége. Már minden mindegy volt. Emlékszem, a futósávon mentem be aznap az irodába, amikor megláttam egy Karácsonyi reklámot a hírdetőpanelen, és feleszméltem. Már ilyenkor nyomják az ünnepi hangulatot? Hiszen még csak…

…..hiszen már október van. Három hónap múlva Központi Ellenőrzés. Ez hagyományosan mindig a Karácsony utáni első napon történik. Aki nem megy át, becsomagolhatja a télapót is, mert a következő évet már a külvárosban kezdi.

Vörös szaténszövettel átkarolt Karnitin csomag. Ne habozzon, lepje meg szeretteit!

Nem volt nehéz hamis adatokat szerezni. Edgar, a részlegről eléggé otthon van a hackerkedésben. Két havi szalámi fejadagért átvariálta az információkat a csuklómba ültetett chip-en, amely méri a súlyodat, a magasságodat, a test-tömeg indexedet és az izomszázalékodat. És Karol-ét is meg lehetett varázsolni. Mivel az ellenőrzéseket robotok és számítógépek végzik, az alanyoknak csak át kell haladniuk a rendszeren, ami meg számokkal dolgozik. A gépeknek nincs szemük. Ez volt ez én lehetőségem. Az egész procedúra alatt gyakorlatilag senki nem figyel az eredményekre, hiszen azt is gépek elemzik, a kapuőrök csak terelgetik a népet, majd a végén hazaengedik, és másnap megkapja az eredményt a központi konzoljára. Így legalább marad idő búcsúzkodni. Habár nekem a részvétnyilvánítás meg a búcsúzás sose ment, úgyhogy Kellemes Ünnepeket Karol! Ez a csomag a búcsúajándékom, szavak helyett, amelyek úgyis csak drámához vezetnek mindig. Most már nincs szükség szavakra. Érzésből kellene több.

Áthaladunk a zóna kapuján. Látom a szemekben a megkékült riadalmat, egyedül a sofőr közömbös. Már százszor végigcsinálta, ezért kapja a kreditet, ezért tud még lélegezni. Elkeseredett tekintetek, vágytalan lemondás, meddő izgágaság. Hiszen a legtöbben már úgy érkeznek ide, hogy átestek a holtponton. De még egyikünk sem tudja mi vár rá. És a busz nem irgalmaz.

Az életed folyamatosan arra késztet, hogy hibákat kövess el, hogy aztán azok újra meg újra emlékeztessenek tökéletlenségedre. De néha elég egyetlen tett, hogy megértsd, azért az egy tettért voltál itt. Hogy hozzátegyél valamit az egészhez. De nem a te feladatod, hogy megítéld, ez mennyit ért.

2045. április 17. hétfő - a nap, amikor beléptem a külvárosba.