Az előzetesek alapján komor és igen súlyos tételnek ígérkezett Mundruczó Kornél folyamatban lévő halál-trilógiájának második része, így hát mindenre felkészülve érkeztünk a Trafóba, és már az előadás előtt komolyra vettük a dolgot.(J)

Gyűlt is a tömeg rendesen az előtérben, pedig az ősszel már játszották a Demenciát nálunk, de aztán egyéb európai nagyvárosokba vándorolt tovább (München, Bordeaux), és ez azért sok mindent el is mond a hazai független színházak helyzetéről.

De most újra itthon, méghozzá ha jól láttam, teltházzal és teljes gőzzel. A trilógia előző fejezete, az eutanáziával foglalkozó Denevér meglepő könnyedsége után a Demencia (Felejtés) visszatér a jól megszokott Mundruczói formához, és ezúttal a kollektív öngyilkosságot veszi górcső alá. Mondom, súlyosnak ígérkezett az est, de hát a rendezőtől amúgy is megszokhattuk már, hogy közel sem brazil szappanopera jellegű moslékot készít. Ennek ellenére a darab mindvégig nagyon szórakoztató, mialatt időnként azért alattomosan lehúz a mélybe. Hiszen a téma nem könnyű, de nincs mese, egy olyan országban, ahol évente tizenötezer körüli az öngyilkosságok száma, mindenképp szembe kell nézni vele. A dolognak ráadásul aktualitása is van a nemrég bezárt OPNI kapcsán, így hát a szövegben és a kellékekben is jócskán találunk utalásokat a hazai állapotok fenntarthatóságának képtelenségére vonatkozóan, de azért a megmondások mögött jórészt mégiscsak az emberi értékek sorakoznak.

Azokat pedig remekül hozzák a jobbnál jobb színészek. Az egykori Krétakör társulat romjaiból szerveződött alakulat most Proton Színház néven fut, amely azt hiszem, kellőképpen velős név az ilyen jellegű darabokhoz. Végig az az érzésem volt itt, hogy nem is a szereplőket válogatták a műhöz, hanem inkább a már meglévő karakterekre „húzták rá”, vagy hozták ki belőlük a témának megfelelő változatot. Katona Lászlónál ugyan ez még nem volt egyértelmű, hiszen ő majd mindenhol ugyanazt az idegbeteg vadállatot játssza, (és most tényleg, hivatalosan is az), a többiekből az egyébkénti személyiségüknek megfelelően bújt elő a neurotika: Tóth Orsi a szokásos végletekig lecsupaszított szenvedés mögé bújik, de kevéske szövege ellenére is nagyon erős a jelenléte. Bánki Gergely is jól ismert fizimiskájával kooperál, ezúttal a totálisan eltévedt ex-matematikusént okoskodik. Rába Roland közelmúltbéli „Isteni Műszak” filmszerepe után könnyedén mozog az orvosi közegben, mint neurológus főorvos, és Nagy Ervin érkezéséig abszolút ő viszi a prímet. De ekkor kisebb trónfosztás következik a legmeghatározóbban játszó színészt illetően, és Nagy Ervin olyat alakít, mint talán még soha. A színész a Bodó féle „Leadarálnakeltűntem” után immár másodszor okoz kellemes meglepetést, és ezek után minden bizonnyal kételkedés nélkül át kell raknunk őt a konzumszínészek skatulyájából egy jóval mélyebben fekvő vidékre. Elképesztően sokoldalú mozgáskultúrájával és hangjátékával lehengerlő játékot nyújt.

Ne feledkezzünk meg Wéber Katáról sem, aki nemcsak szereplő, hanem társszerző is (!), ami bizony nem kis teljesítmény, és Kata láthatóan élvezi is, amit csinál. Nem először tűnik fel a Mundruczó részlegben sem, és minden bizonnyal sokat hallunk még róla a jövőben. Monori Lili szerepe is hangsúlyos, habár egészen a végéig visszafogott, de ott aztán kijön belőle, ami kell, a fiát játszó Temesvári Balázs pedig leginkább zenei háttérfelelősként aposztrofálódik. És, hogy negatívumot is találjak, az épp a zenével kapcsolatos, ugyanis a hangosítás arányaival azért volt egy kis probléma, mert az énekes részek szövegét csak foszlányokban lehetett érteni, azt hiszem nem ártott volna, ha egy hangyányit lejjebb húzzák a master potit a keverőn. Ennek ellenére a betétek kiválóan aláfestették a hangulatot, a fényeffektek és a zeneileg is gyakran idegbeteg hangminták kellően alátámasztották a műs súlyát, melynek végén az elkerülhetetlen vég szépen harmonizált a fehér havas díszlettel, amelyet megfelelően átalakítva szerintem egy-az egyben a „Jég”-ből hoztak át.

 

Több  párhuzamos érzésem is volt a számomra minden idők egyik legjobb darabjaként számon tartott Jéggel, hiszen már a színpad hátuljáról, a színészek között való bevonulás is ezt vetítette elő, s ahogyan a nézők vagy negyed órán keresztül „vonultak fel” a helyükre, az még egy külön plusszt is adott a műsornak, amely mint minden valamire való Mundruczó alkotás, a következő három feltétlenek mindenképpen megfelelt:

Elengedhetetlen, hogy a színlapra kirakjuk a +18 karikát, hiszen a szereplők egy része kisebb nagyobb mértékben egészen biztosan levetkőzik, és nem meglepő módon szexuális aktust is imitál. (Bár, a Nagy Ervin vs Wéber Kata fürdőszobás jelenet után, ha ez így megy tovább, akkor hamarosan már csak azzal lehet igazán nagyot durrantani, ha ténylegesen megtörténnek ezek a dolgok – és Monori Lili gerontofiliai pedzegetésénél is megremegtünk egy kicsit.)

Jól bevált technikai bravúr, a kézi-kamerás élő felvétel bevonása, amely itt hatványozottan jelen volt a játéktéren elhelyezett rögzített kamerák által is. Ez jókora többletet ad az erre nyitott közönségnek, akik közül többen nagyjából a darab felénél meg is ijedtek egy pillanatra, amikor lement a függöny, mint a hagyományos színjátszás eszköze. (De persze nem úsztuk meg ennyivel, hiszen közel két és fél órát ültünk az egyébként felettébb kényelmetlen tanári székeken, s ez az időintervallum szintén a rendező védjegye.)

Az utolsó feltétel pedig az erkölcstelenség, az erőszak és a vulgaritás erőteljes megjelenítése hagyományos eszközökkel, és hát kaptunk ebből is bőven.

A személyes képzeletbeli ranglistámon, amely mondjuk a legerőteljesebb, legmeghatározóbb darabokat tartaná számon, a dobogó harmadik fokára ültetném a Demenciát, ami alapból csillagos ötös teljesítményt jelent, pláne, ha a második helyen a „Jég” az elsőn pedig a „Nehéz Istennek lenni” szerepel. A dolog szépsége, hogy mindhárom Mundruczó hozomány, pedig nem vagyok kizárólagosan elkötelezett híve, de talán olyan ez, mint amikor az ember elmegy egy szokványos 4/4 buliba: mindenki house-t játszik, van aki jól és van, aki még jobban – de azért a legtöbben tudjuk, hogy a techno az igazi: kemény, hideg, mégis erőteljesen szenvedélyes, olyakor brutális, de legalább őszinte.

Nagyjából ilyen a Demencia is, amellyel Mundruczó ismét dobott egyet a kockával, és lám csak: hatos lett.

 

 

 

 Mundruczo Top 5

1- a Jég

2- Nehéz Istennek Lenn

3- Demencia

4- Szégyen

5- Frankeinstein terv

 

 

 

Színházajánló:

011 alkotócsoport / Szputnyik Hajózási Társaság / FÜGE Produkció:

 

PÁRNAEMBER

 

            Nem először bukkan fel hazai színpadon Martin Mcdonagh angol / ír kortárs drámaíró remeke a Párnaember (többek között a Krétakörösök is megcsinálták, és jelenleg fut még az egri Gárdonyi Géza színházban is). Talán ennek is köszönhető, hogy a legfrissebb (hármas produkcióban összehozott) adaptáció nevéből az alkotók szándékoltan elhagyták az előszót, de ez mit sem von le a darab értékéből, sőt: aki a szezonban ellátogat a Jurányiba, hogy megnézze ezt a könnyednek korántsem nevezhető tételt, egészen biztosan nem fog csalódni.

            Noha a premieren a velünk szemben ülő sorból félidő tájt kiviharzott egy hölgy, én még is mindenkinek ajánlom a Szputnyik féle Párnaembert, mert amellett, hogy kőkemény és véres, a szövegből időnként felbugyog egyfajta fekete humor, ami egyébként a szerző védjegye is. Amennyiben van még olyan színház vagy filmrajongó, aki nem ismerné McDonagh egyéb műveit, az sürgősen pótolja kimaradását, mielőtt lemarad pár kultikus darabról. A szigetországban tevékenykedő fenegyerek 16 évesen otthagyta az iskolát, hogy rádiójátékokat írhasson, és bár a siker egy ideig elkerülte, néhány éven belül már több darabját párhuzamosan is játszották Londonban, és nagy szerencsénkre még filmeket is rendezni kezdett. (Emlékszünk még az amilyen béna című, olyan zseniális „Erőszakikra”?)

 

            A Párnaemberből, más munkáihoz hasonlóan szintén felgőzölög egy jó adag erőszaktöltet, meg egy kis skizo-pára, a Szputnyikosok pedig a rájuk jellemző profizmussal és precizitással oldják meg a dolgot. Mostanában nem volt alkalmam megnézni a társulatot, nekem valahogy az évad első fele olyan döcögősnek tűnt a függetleneket illetően (HOPPart, Szputnyik, stb), de úgy tűnik, hogy a második fordulóra mindenki rákapcsolt. A főszerepben Jankovics Pétert láthatjuk, akit legutóbb a „Rosencrantz és Guilderstein”-ben láttam, és mint mindig, most is elképesztő kifejezéssel játszik. Egyszerűen élvezet volt nézni és érezni, amit művelt, számomra az egyik legkarakteresebb és legsokoldalúbb színész, akit az elmúlt években volt szerencsém megnézni (nem kisebbítve ezzel a HOPPartosok érdemeit). Fábián Gábor mellett minden bizonnyal ő a Szputnyik leginkább meghatározó alakja, említett társa (akivel a Kockavetőben mai napig felső szinten parádéznak) viszont ezúttal a közönség soraiból figyelte az eseményeket, és úgy tűnt, amit látott, nagy megelégedésére szolgált. A meghívottak között egyébként még Kárpáti Pétert és számos más belső körös barátot véltem felfedezni, ami jórészt annak volt köszönhető, hogy a játéktér középen helyezkedett el, s mint egy porondszerűen körbe lehetett ülni, így aztán ráláttam mindenkire.

Jankovics mellett kiemelkedett még a Tupolskit játszó Kárpáti Pál is, aki a Szputnyik egyik új szerzeménye. Erre az évadra a társulat fele ugyanis nagyjából kicserélődött, de ez a vérfrissítés láthatóan jót tett a csapatnak (egyedül Molnár Gusztáv távozását fájlalom). Kárpáti arcmimikája és hanglejtése egyszerűen szórakoztató és magával ragadó, ugyanakkor a darab súlyosságának egyfajta ellenpontját is adja a munkájukban mindenféle szabályokat áthágó, olykor irracionálisan fellépő rendőr szerepében. A nyegle, folyton csámcsogó, lazáskodó nyomozó karaktere jó időre belénk ég, és én személy szerint nagyon várom a következő szerepét, hogy megfigyelhessem, ez a szerep mennyire ötvöződött a valódi énjével.

 Bodó Viktor

A lányok (Pető Kata és Kurta Niké) csupán mozgás és megjelenésbéli szerephez jutnak, azt pedig színvonalasan hozzák is. Hangjukat csakaz időnként a műsorba ágyazódó, a főszerepet hordozó író (Katurian) mesélős szakaszaiban halljuk. A testvérét játszó Hajduk Károly szintén nagyon meggyőző (itt is várom a következőt), a másik, jóval durcásabb rendőr szerepében pedig Király Dánielt kapjuk.

A társulat, rendező ügyében ezúttal nem Bodó Viktor keze alá dolgozott, hanem a fiatal titánt, Radnai Márkot fogta be magának, aki remekül helyt is állt ezen a téren. (De azért én remélem, hogy Bodótól is látunk még sok irigylésre méltó megfejtést a Szputnyikosok által). Ki kell emelnem még a rendezéshez szorosan kapcsolódó kifinomult hangtechnikai megoldásokat (Keresztes Gábor), amelyek hibátlanul kiegészítik és támasztják alá a produkció hangulatát.

 

A történetről felesleges is sokat beszélni. Magam úgy mentem el megnézni a premiert, hogy pontosan nem is tudtam miről szól. Nekem elég az, hogy Szputnyik, FÜGE vagy Jurányi. Ezekből semmi rossz nem sülhet ki, szóval minden független (és főleg nem független) színházrajongót arra buzdítok, hogy nézze meg a Párnaembert, ha teheti. Persze ha még kap rá jegyet.

 

 

 

            Öt éves hallgatás után a politikai hip-hop királyai, a Public Enemy ismét lemezt adott ki „Most Of My Heroes Still Don’t Appear On No Stamp” címmel, mellyel akár harminc éves fennállásukat is ünnepelhetnék, ez pedig nem kis dolog, ebben a nemrég még fiatal műfajban.

Számomra a ’90-es években a Public Enemy jelentett mindent, amit a zene adhatott, és mai napig elkülönítve őrzöm 1987-es debütáló „Yo! Bum Rush The show” című tételüket, melyre hónapokig gyűjtöttem, és az volt az első CD-m. Aztán az események felgyorsultak, és a PE letarolta a korszakot provokatív megnyilvánulásaival, radikális szövegével, politikai állásfoglalásával. Chuck.-D frontember szövegei már akkor sem a babazsúrokról szóltak, és nem voltak limuzinokkal, aranyfukszokkal vagy low-riderekkel feszítő klippjeik sem. Mondanivalójuk leginkább a rasszizmus, korrupció, rendőrségi túlkapások mezsgyéjén keresendő, amivel persze évekig sikeresen előtérben tartották magukat a műfajon belül. Második, zeneileg is korszakalkotó „It Takes A Nation Of Millions To Hold Us Back” című lemezük a Billboard lista 42. fokáig ugrott fel, ami azelőtt hip-hop előadónak nemigen sikerült, a Rolling Stone magazin weboldala pedig a mai napig a 44. pozícióba sorolja a bandát, a Hallhatatlan Zenészek Csarnokában.  Nem kevés jelentőséggel bírt egy-egy PE koncerten a „körítés”, vagyis a zeneileg a produkcióhoz semmit hozzá nem tevő, ám jelképesen fontos „The bomb Squad”, amelynek tagjai leginkább katonai szerkókban masíroztak fel-alá a háttérben. Ne feledkezzünk meg a zseniális Terminator-X névre fajsúlyozott Dj-vel, akinek számos, mára alaptételként kezelt stílusbéli megszólalást köszönhetünk. A mániákus hangminta gyűjtő zeneprofesszor elvetemült széleskörű zenei látásmódja nagyban befolyásolta az együttes hangzásvilágát és ezáltal a műfajét is. (Egy darabig)

Erős kezdés után a sokk-rapben utazó alakulat számos remek lemezt tudhatott még magáénak, gyors egymásutánban, a csúcspont pedig talán a ’91-es „Apocalypse ’91…The Enemy Strikes Back” lehetett, amikorra is már sztár kategóriába tartoztak a hip-hop berkein belüln. Amikor 1994-ben Ice-T-vel karöltve felléptek Pesten a Körcsarnokban, már teljessé vált hegemóniájuk a stílusban. (Úgy volt, hogy Ice Cube is jön, de ő lebetegedett). Soha nem felejtem el azt a koncertet.

De a hip-hop a ’90-es évek végén ismét átalakulóban volt, és a PE még néhány elviselhető lemez után (pl: „Muse Sick N Hour Mess Age”) szembekerült az ezredvég újszerű zenei megoldásaival, a lehetőségek megnövekedésével. Eleinte úgy tűnt, könnyen megbirkóznak ezzel, és továbbra is tudják tartani a róluk kialakult masszív képet. Az elsők között voltak, akik ingyenesen letölthető verzióban felpakolták aktuális lemezüket, hogy ha már úgyis mindenki másol, legalább tőlük vigyék. („There’s A Poison Goin’ On”). De úgy látszik ne volt jó ómen, hogy felhagytak a kétsoros lemezcímekkel, mert az ezek után következő „Revolverlution”, „New Whirl Odor” vagy a „Rebirth Of A Nation (szánalmasan újrahasznosított cím. ráadásul a borító is minden Pe borítók legrosszabbika) már nem tudott alkalmazkodni a kor igényeihez, és az önismétlő gépezet mintha elavult volna. Nem is csoda a rengeteg kis kiadóhoz szerződés, mára pedig a saját kiadói label alatti üzlet (Enemy Records)

Az az Igazság, hogy a Public Enemynek már régen nyugdíjba kellett volna mennie, de, mint jó harcosoknak, a vérükben van a küzdelem, és nem bírnak leállni. Oké, nem olyan öregek még, hiszen csupán ötven környékén járnak, és ott van példának Mick Jagger vagy Steven Tyler is, csakhogy a hallgatóságában leszűkült öregfiúk már nem sok újat tudnak kitalálni, és a műfaj átformálódása is mást követel. Igaz, nem biztos, hogy kell, (a Scooter is el van vagy húsz éve) ráadásul szövegeik, lázadásuk máig aktuális, és kényes témákat feszeget. Még azt sem mondhatjuk, hogy fennhéjaznak, vagy magamutogatók lettek. Mégis valami hiányzik. A 2007-es „ How You Sell Soul To A Soulles People Who Sold Their Soul” ugyan visszakézből megdöntötte a leghosszabb lemezcím egyéni csúcsát, de ennél többre nem volt képes - talán nem is hallottunk róla. A mostani, 2012-es, sorban a 12. stúdió lemezük sem fog túl nagy indulatokat kavarni. Talán a harmincas korosztálynak még adhat néhány nosztalgikus percet a zeneileg még néhol a múltat idéző hangzásvilág, de Chuck-D vérlázítónak induló, akadozottá vált megfejtései már csak az igazán fanatikusokat érdeklik. Flavor Flavnak is jól áll még az óra a nyakában – csak hát a heroinösvényről is hazatért vén bohóc már nem nagy szám. Kár.

Azért még mindig van egy Enemy pólóm, hátán a célkereszttel – igaz úgy csináltattam az interneten, mert amit ’92-ben vettem, az már mind a két darab elsurlódott az időben.

 

  Tribe 2015, Amszterdam

A ’90-es évek elején kezdtem hip-hop-ot hallgatni, nagyjából ’92-re volt meg az első komolyabb hatás, a Public Enemy „Apocalipse ’91…the enemy strikes back” című kazija, ami teljesen megváltoztatta a zenéhez való hozzáállásomat. Az olyan volt, amilyet még addig soha sehol nem hallottam. Már írtam akkor is verseket, így a hip-hop azonnal beszívott, hiszen az is egyfajta verselés. Jöttek a Cypress Hill meg House of Pain albumok, meg úgy általában a keleti oldali zenék, és ’93-ban már én is szövegeket írtam. Béna álgengszter dumákat. Kamasz voltam még. Aztán felfedeztem, hogy vannak mások is rajtam kívül: néhány figura a környéken, aki ilyesmit hallgat. Ezen teljesen meglepődtem, de jó érzés volt, szóval pár hét múlva már fél tucatnyian bandáztunk a Gyóni Iskola korlátainál. Nagyjából akkor kezdődött a városban ez a hip-hop dolog. Volt még pár idősebb arc, akik szintén hallgatták, de leginkább az a gyóni hátsó utcák társasága, meg a dabasi lakótelepi fiúk. Komoly idők voltak. Lejártunk a ’mizsei diszkóba, mert éjfélkor mindig leadtak két három kommerszebb rap számot. Csak azért a negyed óráért mentünk, meg persze, hogy bekészüljünk. Vonatfüggönyből varrattunk bőgyatyát, mert nem volt pénzünk HomeBoy-ra. Cd-kre sem volt pénzünk, de néha félreraktunk a fontosabb albumokra, amiket én először 1994 körül tudtam beszerezni Kecskeméten a YO! Music Shop-ban, ami egy két négyzetméteres helyiség volt, pár száz Cd-vel. Kétszáz forintért átmásoltak bármilyen CD-t kazira, általában a Sony UXS- sorozatot kedveltük meg a TDK szériákat, mert ezeknek nagyon jó illatuk volt belül. Igazi gyári papírillat tömören. Mai napig őrzök egy kibontatlant, majd egyszer felnyitom. Szereztem még kazika a dabasi vásáron meg egyéb lengyelpiacokon is: másolt lengyel meg cseh utánzatok, béna álborítókkal. Pesten a Syndicate-ben lehetett ilyen zenét beszerezni, Györemix! pedig mindenkit ellátott pár jó szóval. De onnan nem messze még a Shark is legendás hely volt, ott már voltak fekete vasalt hip-hop pólók meg sapkák.

Kecskeméten a kollégiumban találkoztam először magyar rap-el. A Jó Faszik Klubja nevű formáció néhány tagja ott lakott egy folyosóval arrébb, és kisebb kolesz brigádot is alakítottak már ki maguk körül. Így kerül hozzám a kazijuk. Aztán még a Megasound System és a Sírásók. És persze Warnin’shotz. Nekem ők az első vonal, utána kezdődik csak az az old skool, ami nekem még akkor alap volt.

Az Első dabasi rap bulik egyike….1996

Az első Stop In Da Name fotózás 1996

  Stop In Da Name, 1996

Undaground Rap Klub - Közönség, 1997

A Trogaz és a Da Beez közös dalukat adják elő a klubban. 1998

1996—ban szerveztem az első Hip-hop bulit Dabason, ami akkor még úgy volt kiírva, hogy „Rap Koncert”. A művházban nagyjából hatvanan lehettünk. Őskor. Ezután alakult meg a Stop In Da Name, akkor öten kezdtük, de néhány fellépés után négyes fogatra redukálódtunk. Forgattunk két alacsony költségvetésű klipet a szomszéd garázsban meg egy roncstelepen, és elkészítettük az első kazinkat (Minek az a fegyver?), és egy válogatásra is rákerültünk (Magyar Rap 2). Közben hónapról hónapra szerveztük a rap bulikat a gyóni vasútállomásnál lévő egységben, ami azóta volt már minden, dicso, pizzéria, satöbbi – mi is laktuk majdnem három évig. Néhány hónap alatt ott tartott a dolog, hogy az ország minden pontjáról jöttek a népek, ingyenvonatoztak, lógtak, pár száz forinttal is nekiindultak a lassan legendéssá váló dabasi rap buliknak. De az ország más részein is megvoltak ezek a gócpontok: Miskolc, Kazincbarcika, Kalocsa, Kisújszállás, Szolnok, Szeged, stb. Ezekre a helyekre is lejártunk. Apám vitt minket a Master-jével, az volt a „turnébusz”, hátul két pad, sör és füst. Lord Brékó D-t általában Monor környékén felkaptuk, és néha Funktasztikus is velünk utazott (akkor még Interfunk illetve Funk-n-stein). Legtöbbször végig freestyle-oztuk az utat, és olyan másfél év alatt bejártuk az országot.

 

  Funktasztikussal 2009 körül

  Egy legenda a dabasi rap klub falai közt….Dzsenesz…hol vagy?

A Dózissal a Fila Rap Jam-en 1999

Többször is neveztünk a Fila Rap Jam-re, az akkori tehetségkutatóra, a legjobb eredményünk, a ’98-as 9. hely, ami néhány Szigetes fellépést is hozott, meg Z-plusszos (Ma VivaTV) felvételt. De a banda közben kezdett széthullani, én már elektronikus zenékben is gondolkodtam, már hallgattam drum&bass-t, de a többieknek ez nem ment. Még kijött a „Földalatti mozgalom” című második kazettánk (még mindig nem volt sehol a Cd gyártás, kb következő évben jelent meg Ganxstáék első lemeze meg a Kannibáloké is), miután botrányosan leosztottuk az egész versenyt meg a zsűrit élőben, de valami kezdett megváltozni. Ha lehet így mondani, akkor voltunk a ennek az old-skool érzésnek a csúcsán, de már tudtam, hogy tovább akarok lépni, még jobban megismerni a zeneiséget. Így jött a „Más” projektem is, még Stop In Da Name név alatt, teljesen más tagokkal, olyan Prodigy szerű dolgot próbáltunk magyarosítani, de azt hiszem túl korán voltunk még, szerintem nem jó időben. Viszont ott tanultam meg kezelni a számítógépes zenei programot, amivel azután dolgoztam. Elkezdtem szóló lemezeket csinálni, amiből összesen tízet sikerült összehoznom, valamint két remix lemez és egy best of is kijött, meg azóta már hatvanhat mixtape.

  Fila Rap Jam 3-4 CD borító

 

   Stop In Da Name, 1997

Sub Bass Monsterrel 1999     

                      

        

   Hip-Hop Archívumból

  Trogaz fellépés a gyóni rap klubban 1998

Az utolsó S.I.D.N. felállás 1999

Best of Tribe Cd borító 2012

25 év alatt sok mindenkivel dolgoztam együtt, még mielőtt ismertebb lett volna, köztük Deego vagy Zéessó. Nagyon élveztem a SOG és Sikztah kettőssel felvett dalokat, mert előtte ők voltak a példaképeim a hőskorban. A Rap Jam-ek után felkértek egy válogatás elkészítésére, ezen keresztül még több előadóval kerültem kapcsolatba. Itt hagy említsem meg Riddlert, akivel ugyan később kerültem kapcsolatba, de részemről mai napig maximális tisztelet neki, mint az egyik utolsó eredeti Mc-k egyikének. Én ez ezredforduló után párhuzamosan foglalkoztam már a hip-hop-al és az elektronikus, jórészt tört ütemű zenékkel. Ilyen lemezeket is készítettem, és eljutottam Frankfurtba egy trinidad és tobagói archoz, aki Jah Sesco néven produkálta magát akkoriban, és nagyjából négy zenei projektben volt akkor benne. Ragga, hiphop, rock, reggae. Vele összejött két dal egy magyar ismerősünk révén, az klasz volt.

   Trogazzal a stúdióban az "Elegem van" c. dal felvételén , Kecskemét, 1998

Brékó, Funktasztikus, SOG - Tribe stúdiója 2009

 

SOG és Sikztah Dabason, a "Nyerő páros" c. dalának felvételén .

SOG & Tribe @ Summerskank 2006, Peca Tanya

Sikztah & SOG @ Summerskank 2006, Peca-tanya

w. Tankcsapda V.I.P. lounge,. Sziget 2000

A szolnoki Klikk (2/3-a), Zany (High Rap Syndicate), Tribe - Fila Rap Jam 1999

Közben már Dj-ként is tevékenykedtem mindenféle legális és nem annyira legális összejöveteleken, aztán nagyjából három évig a Kakasban játszottunk rendszeresen. Én először a mostani pékség helyén volt Lucky-ban játszottam elektronikus zenét délután, miközben a zenegép is ment, és jól elnyomta LTJ Bukem kiváló tételeit. Jazz & Bass-el kezdtem, de egy évvel később már breakbeat-et játszottam, ami nagyon nagy szerelem lett. Tudvalévő volt, hogy én csak azt tolok, szóval lassan szét is váltak ezek az estek, és a másik brigáddal, a Selection-el már külön-külön is tartottunk bulikat. Közben beindultak a szabadtéri goák meg a Tilos party-k különféle helyeken. A katlanok, Rókahegy, Etyek. Dübörgött a goa meg a d&b egész nap. Akkor indult az Est FM, és hatalmas mixek mentek le rajta. Csak minőségi underground dolgok, semmi kommersz. Naga, Palotai, TB Gon és Marvin, Isuék, meg az összes Tilosos arc. És mások is. Ott volt Frankhegy, az egyik legkomolyabb helyszín fent a budai domboknál, szőlőlugasok közt elrejtett kanapék, égő tüzek, nyársak, büfékocsi palacsintával. Még alkoholt sem árultak, mert az önkormányzat már amúgy is rájuk mászott nagyon. Dork & Kozma fényvetítés a domboldalon. Minden sarkon más zene. Ugyanez a labirintus party-knál. Minden teremben más zene: goa, chill, d&b, break, house, techno. A bejáratnál a kisasztalon plussz tabletták: kalcium és magnézium. Multivitamin. Budavári labirintus. Előtte nap szólnak, hogy akkor melyik bejáraton kell majd lemenni. Nyilak az erdőben, hogy merre van a buli.Félszigetek, elhagyatott gyártelepek, külső repülőtéri raktárak, horgásztavak melletti tanyák, vagy csak mész az erdőben valami erdészház felé, ahol esemény van. No Man’s Land nemzetközi goa fesztivál az egykori dabasi Kardos tanyán. A főutcát ellepik a belgiumból érkező goások, több helyen lesátoroznak a kertekben. Első este NAV és egyéb kommandók kivonulása a buliba, a nagyszínpad mellett Szicsu jön velem szembe a Trogaz/Dózis legénységéből, és vigyorogva idézzük fel a ’98-as közös dalunkat.

      

Birthday Breakz, Kakas Hangár  / Palotaival 2005

  Tribe 2008

 

 

 

 

  Tribe @ Aluljáró Fesztivál, Ócsa, 200?

Meg kell még említenem az első elektronikus hazai fesztivált (leszámítva Ozorát, ami már évek óta ment, de jórészt külföldiek jártak, és nagyon kevés magyar tudott arról, hogy időközben mi zajlik Dánpusztán J) a Glu-Glu Fesztivált, ami hatalmas bukás volt a szervezőknek az alig pár ezer fős közönség miatt, viszont ami ott, akkor volt, az megismételhetetlen, és mai napig hálás vagyok, hogy ott lehettem, és átélhettem. Többek között akkor lépett fel először nálunk a Chemical Brothers, úgy vártuk őket, mint az isteneket, és akkor azok is voltak. Ahogy felcsendült az első dal kezdő harmóniája, abban a pillanatban az eső is rákezdett. Mintha erre várt volna az is, de senkit nem érdekelt: őrjöngött a tömeg. Egy rakás break-beat legenda lépett fel ott akkor, a szervezőknek kb a krémet sikerült lehozniuk ide Mogyoródra három napra. BLIM, Freq Nasty, Lexicon Avenue, stb…és az összes hazai nagyágyú. (Ha valakinek megvan az eredeti flyer vagy bármi, jelentkezzen, komoly összegeket vagyok hajlandó adni érte)

Ebben az időben nem nagyon érdekelt a hazai hip-hop, alig volt pár értékelhető megjelenés, az előadók nagy része akkor került „felívelő”szakaszba. Nem mondom, tényleg megdolgoztak a sikerért a mai elismert underground (de már a mainstream) produkciók, a kiadók, rádiós műsorvezetők és a médiában dolgozók pedig lassan ráébredtek végre, hogy van ebben lehetőség. Az újabb generációk, akiknek a bátyjaik, nővéreik már minket hallgattak, könnyebben bevették az új műfajt, és egyre jobban elterjedt az országban. Régen, az elképzelhetetlen volt, hogy hip-hop műsor legyen a tévében (leszámítva a legendás Yo!MTV Raps-et , ami viszont megszűnt), és olyan sem volt, hogy ruhákat, kiegészítőket tudjál venni valami üzletben. Idővel kinyílt ez a dolog, és szükségszerűen felhígult az egész hazai hip-hop. ez egy normális folyamat, csak az volt a kérdés, hogy ki tud belőle méltósággal, ügyesen kilépni. Úgy érzem keveseknek sikerült. Legtöbbjüket bedarálta az egyre több lehetőség okozta eufória, és elkezdték azt hinni, hogy már más dimenzióban vannak, hogy ők már valakik. Mára sokakból kiveszett az eredetiség, a hitel, és az egyre többet kívánó ego felzabált majdnem mindent bennük. Ez becsapós dolog ám, mert, közben a tehetségük egyre fejlődött, szövegtechnikáik profibbak lettek, megtanultak rendesen zenélni meg néhányan hangszereken játszani is – de a tartalomból egyre kevesebbet kaptunk. Ezt a fajta művészetet tudni kell abbahagyni, vagy legalább is átkonvertálni egy olyan szintre, ami már nem ciki. Kisiskolás beidegződésekkel kombináló termékeket látok a mostani hazai rap klipekben.Magamutogató majmokat, meg a parkolóban nálunk is elhajt egy Audi, és mi szól belőle? Mr Busta meg Killakikitt. Erőszakos, öncélú, arcoskodó zenét adnak a hallgatóknak, és a sok egyszerű érzelmekre alapozott darálás meg is hozza  a gyümölcsét. Ma egészen mást jelent a hip-hop, mint ’96-ban. Ez gondolom normális. Csak hát ma ott tartunk, hogy az NKA alapokból szétosztogatott pénzekért néhány ember felelős, saját szubjektív ízlésére bízva a választás jogát, hogy hova, mennyi pénzt tol. Az is milyen, hogy manapság milliós összegek mozognak ebben az üzletben. Van, akinek megéri lemezt kiadni, mert van rá pénz, és vissza is termeli magát. Bizonyos bandáknál meg lehet nézni, hogy elkezdtek módszeresen különféle projekteket alkotni, meg szólókat kiadni. Fájó, ahogy tehetséges emberek elkótyavetyélik a tudásukat, lemennek arra a szintre, hogy sorozatgyárott, oltós hip-hop.ot csináljanak, meg szerelmes rap-et. Mióta lett divat a szerelemes rap? Hogy jön ez a hip-hop alap szellemiségéhez? Arra ott van az R&B köynörgöm. Tisztelet a kivételnek. Újoncék például képesek voltak ezt továbbfejleszteni, tovább vinni, égy új, mélyebb szintre menni. Ez remek dolog. Aztán ott van Busa Pista lassan három évtizedes tevékenysége. Ő maga a magyar hip-hop. A másik meg Funktasztikus. Egy élő hip-hop lexikon. Ha mellette vagy pár órát, már attól megfertőződsz. Maximális tisztelet az ilyen arcoknak, mert az egész életük, minden másodpercük, minden lélegzetvételük erről szól. Behozhatatlan, amit ők képviselnek. És szerencsére érkezett néhány új versenyző is, akik visszahozták az élményt. Gondolok itt elsősorban Ketioz társaságára vagy a Mulató Aztékok köreire, meg van néhány nagyon ügyes szombathelyi srác, például Sumérék, és a legutóbbi Funktasztikus klip forgatása során a keleti blokkal is sikerült találkoznom.

De egy ideje már nem készítek lemezeket, mert elegem lett az egészből. Manapság novellákat írok, de a zene az tovább kísér: most hangos verseket csinálok, színházban dolgozom szintén hang aláfestésekkel, illetve a Katapult Kortárs Alkotók szerves része lettem az utóbbi években. Mi azokat a szerzőket gyűjtjük maghunk köré itt, akik sehova máshova nem illenek. Leginkább szürreális, absztrakt, bizarro cuccok. Mivel egy idő után már nem volt elég a zenei ritmikára írt szövegforma, az irodalom felé fordultam. Amit közölni akarok, azt már nem lehet mindig ezzel kifejezni, de a rappelés nem állt le, csak már kevesebb a mondandóm azon a platformon. Amikor fiatal vagy, akkor szívod a tudást, lázadsz, mások lázadását hallgatod. Később ez átalakul. Már nem akarod, hogy mások mondják meg, hogy mit gondolj, a dolgok letisztulnak és a tapasztalat megfontoltabbá tesz. Nekem jelenleg a techno adja a megnyugvást ilyen téren. Átmos, letisztít, szűri az elmémet és feltölt. Én, ha ki akarom kapcsolni magam, elmegyek egy techno buliba, és akkor ki is kapcsolok mindent. Pause gomb másfél napra. Tényleg. Aztán hétfőn megyek és csinálom tovább a dolgom. De néha szükségem van arra is, hogy kiírjam, ami ezután marad és a folyamatos hatások nyomán keletkezik bennem, és persze a rap-et nem tudtam, nem is akartam soha lerázni magamról, mert erősen a részemmé vált. Úgyhogy jól jött, amikor Cooper-el összeálltunk és elkezdtünk dolgozni ezen a lemezen. (Smoke Factory vs Tribe) Nem is értem, miért nem csináltuk ezt már meg régebben, de úgy látszik, most jött el az ideje. Én már nem készítek zenéket, jól jön, hogy csak írnom kell. Nem siettet semmi, kb másfél éve rajta vagyunk, és még legalább egy negyede hátra van, de mivel nincs különösebb célunk vele, így minden szám nyugodtan íródik és készül. Mintha meglenne ennek is a maga ideje, ritmikája. Jön magától. Lassan, de jön. Még címe sincs, de majd lesz. Nálunk nem a futószalag mechanizmus működik, hogy leülünk dalt csinálni, mert kell. Nem írunk felesleges dalokat, csak mert még három hiányzik a lemezhez, hanem megvárjuk a témát. Úgyis megjön. Úgy érzem nagyon komplex lemez lesz, egyfajta megkoronázása az eddigi hip-hop tevékenységemnek. Karácsonyra talán meg is lehet a lemez. Addig még egy klipet mindenképp kihozunk, amely mindkettőnk különböző személyiségeit mutatja be. Izgalmas lesz, de még előtte bevállaltuk Funktasztikus "Északi provincia" című klipjének forgatását, jelenleg ez várható.  Közben írom tovább a dolgaimat, eddig öt könyvem jött ki Tépő Donát néven, és két másik, az álnevem álnevén. Komor Zoltán Katapultos szerzőtársammal pedig a negyedik közös kötetünket hozzuk ki a nyáron. Szóval nem unatkozom. Munka, család, gyerekek, techno és persze az írás meg a hip-hop. Forevör.

Az Új Nyugat Irodalmi kör rendezvényén. 2015

Funktasztikus "Északi Provincia", klipforgatás, Miskolc, 2016

 

  

 

 

 

„Whitey’s Revenge” címmel jelent meg nemrég Everlast új lemeze, amely immáron a hetedik a sorban, leszámítva az elmúlt húsz évben összehozott tucatnyi közreműködést és projektet, melyek kapcsán érdemes összegeznünk a zenei élet nem mindennapi figurájának eddigi munkásságát.

Az ír gyökerekkel is rendelkező „Erik Francis Schrody” 1969-ben látott napvilágot New Yorkban, és már húsz éves korára eljutott odáig, hogy az akkoriban feltörekvő Rhyme Syndicate csoportosulás tagjaként tevékenykedhetett, amelyet a hip-hop világban úttörőnek számító Ice-T vezényelt. A mester meg is hívta aktuális kiadására (Rhyme Power,1989) szerepelni, de erről nem sokat beszél senki, mint ahogy 1990-ben megjelent első lemezéről (Forever Everlasting) sem, amely magában hordozza ugyan a tipikus nyolcvanas-kilencvenes évek határvonalán született hip-hop zeneszemléletet, de az áttörés azokban az években szóba sem jöhetett egy ír származású fehér gyereknek. (Még a félvér Ice-T mellett sem). Így aztán Everlast összeállt középiskolás haverjával meg a Syndycate-es Dj Lethallal (ő meg litván) és létrehozta a mára legendává érett House Of Pain formációt, hogy aztán hangzásvilágukkal meghatározzák a kilencvenes évek első felének hip.-hop arculatát, az olyan lemezekkel, mint a címadó „House of Pain(1992), vagy az azt követő „Same As It Ever Was(1994). Ennek a felvállaltan mocskos és nyers hangzásnak a kialakításáért nagyrészt Lethal volt a felelős, aki akkoriban kezdett el haverkodni a szintén ikonikussá vált Cypress Hill dj-vel Muggs-al, és ez mindkét együttesnek igen jót tett. A két banda számos együttműködésének köszönhetően pár millió földlakónak okoztak örömet a közös dalok valamint a nyári fesztiválozás terén. Később csatlakozott hozzájuk még a Funkdoobiest formáció is, akik szintén hasonló mentalitással zenéltek, bár inkább a Cypress Hill latinos vonaláról érkeztek. A House Of Pain ma már szinte slágernek is mondható tételét a „Jump Around”-ot sokan a kilencvenes évek legmeghatározóbb hip-hop dalának tartják. (a zenéjét egyébként Dj Muggs követte el, a másik legenda, Pete Rock pedig kétszer remixelte - és még sokan mások is). Az olyan előadókkal, mint a Rage Against The Machine, The Ramones (!), Beastie Boys vagy Helmet végigturnézott húzós évek aztán megtették hatásukat, és a H.O.P. harmadik lemezének (The Truth Crashed To Earth shall Rise Again, 1996) megjelenése napján Everlast feloszlatta a formációt. Ekkoriban Dj Lethal már a Limp Bizkittel kooperált, Everlast pedig a túlfeszített életvitelnek köszönhetően (a lemezborítón alig ismerni fel az egykor vékony srácot, aki addigra jócskán „megpuffadt”) túl volt egy szívrohamon, ami elgondolkodtatásra késztette a jövőt illetően.

Az igencsak önkritikussá vált előadó ekkor a blues és country zene irányába fordult, és újra szólólemezt készített, amely nyolc évvel első szólója után  Whitey Ford Sings the Blues címmel látott napvilágot 1998-ban, és hangos sikereket ért el (tripla platina) köszönhetően annak, hogy remekül ötvözte az említett műfajokat a hip-hop-al, meg, hogy a kiváló producerrel, Dante Ross-al készült. Az amerikai sikerlistákat is megostromló „What It’s Like” valamint az „Ends” sikere arra késztetett másokat is, hogy együtt dolgozzanak Everlast-el. Így született meg az 1999-es „Put Your Lights On” című dal is Carlos Santanával, amellyel bezsebeltek egy Grammy-t is.

A harmadik Everlast album az Eat At Whitey’s (2000)” ezek után hamar el is készült, és igen jó kritikákat kapott. A Rolling Stone Magazin nagyszerűnek titulálta az anyagot, és megjelenésekor megválasztotta a hónap lemezének. Érzésem szerint barátunk itt ugyan egy pillanatra megtorpant az új irányvonalat illetően, és kissé visszakanyarodott a hip-hop világához, már ami a lemez hangzását illeti, az album mindenesetre csakhamar bearanyozódott. Csakhogy az addigi kiadó a Tommy Boy Records épp arculatot váltott, így a következő lemez már az Island/Def Jam-nél jött ki, visszakanyarodva a folk-os, blues-os hip-hop katyvaszhoz, ami viszont a kritikusok szerint nem sikerült annyira lehengerlően. Személyes véleményem, hogy a „White Trash Beautiful (2004)” ugyan valóban kommerszebb elődjeinél, de számomra valahogy mégis összeszedettebbnek tűnik az „Eat At Whitey’s”-nál, amelyre mintha csak úgy feldobáltak volna kimaradt dalokat.

Everlast mindenesetre nemigen gyűrhette le sohasem a hip-hop gyökereket – gondolom nem is akarta- így aztán 2006 ban összerobbantotta a La coka Nostrát. Akkoriban már terjengtek a pletykák a House Of Pain újraalakulásáról, amelyből végül aztán létrejött ez az egyedi kollaboráció, és az első lemez a „A Band You Can Trust 2007” A H.O.P. alaptegsága mellett elsőként Big Left és Slaine voltak a kezdeti tagok, majd később Big Left-et Ill Bill váltotta fel, de olyan illusztris vendégek is megfordultak a track-eken, mint B-Real, Sen dog vagy Snoop Dogg. Idén ugyan Everlast elhagyta a bandát, három éves kislánya egészségügyi állapotára hivatkozva, akinél cisztát diagnosztizáltak, ám még idén várható a nostra második durrantása „Masters Of The Dark Arts” címmel.

2007-ben Everlast egy tévéműsorhoz készítte el „Saving Garce” című dalát, amely aztán sikerrel harangozta be következő lemezét a Love, War And The Ghost Of Whitey Ford (2008)-ot. Ez már a saját maga által alapított Martyr Inc.-nél jelent meg, ami igen jót tett a hanganyagnak. A zeneileg nagyon jól átgondolt lemez számos kiváló tételt tartalmaz, melyek majd mindegyike tipikus Everlast hangzást hordoz magában, ám ezen túlmenően rengeteg elektronikus „apróság”, kiállás figyelhető meg rajta, melyek mind a kifinomultságát jelzik.

Amennyiben az „Eat at Whitey’s” túlságosan hip-hop-osra sikeredett, olyannyira folkos lett a tavalyi „The song Of Ungrateful Living (2011)”, amelyen már egy az egyben country dalokat is hallhatunk. Ezen a munkán nagyon meghatározó az akusztikus hangzás, ráadásul kapunk egy full akusztikus bónusz disc-et is hozzá, amelyen régebbi dalok unplugged változatai szereplnek. A borító külalakjával ellentétben, amely erősen hajaz a La Coka Nostra grafikájára, ez a lemez egyátalán nem olyan veszélyes, mint gondolnánk.

 Ellentétben az idei kiadvánnyal, amely egyfajta visszatekintést enged a múltba – ismét a hip-hop irányvonal mentén. Többek között tartalmazza a címadó Whitey’s Revenge”-opuszt, amely az Eminemmel történt összeszólakozása kapcsán született, valamint ismét felbukkannak a nagyhalak úgy, mint B- Real vagy a Dialted Peoples.  Hogy ezek után még mire lesz képes emberünk, az jelenleg nagyban függ a családi hátterétől, de gyanítom akárhogyan is lesz, a legtöbbször társadalom és önkritikus Everlast nem fogja magába fojtani érzelmeit. Várjuk.