SzínházAjánló: Ledarálnakeltűntem

Katona József Színház 2014

 

lendületes.masszív.nyers.obszcén.hangos.vulgáris.véres.absztrakt.sűrű.bódult.szexista. perverz.groteszk.direkt.kaotikus.őrült.okos.

Talán ezek a jelzők jutottak először eszembe a „Ledarálnakeltűntem” kapcsán, amit egykori nevelőtanárom tanácsára néztem meg, aki úgy látszik még közel húsz éves távlatból is jól ismer, mert igencsak beletrafált az ízlésembe.

Persze könnyű nekem, aki általában kerüli az ismert konzumszínházakat, és a kis, független társulatokat részesíti előnyben, akiknek játéka eleve ilyen szinten mozog, lévén, hogy kis költségvetésből dolgoznak, és ezért az emberi tényezőnek kell felülkerekednie a technikán. Kicsit fenntartással is mentem el a darabra, de azért bíztam az előjelekben, meg hát miért is ne? - úgy sem jártam a még a Katonában.

A belváros környékén a nemzetközi turistaforgatag sodrásában színházat üzemeltetni eleve nem olcsó mulatság – ide aztán elkel a tőke. És úgy tűnik van is bőven. A nemrég felturbózott, nagy múltú Katona minden szempontból az igényesebb kivitelű befogadó helyek közé sorolható. A beltér tetszetősen modern és dizájnos, a színészek között pedig megfelelő arányban váltakoznak a nagyhalak és a tehetséges friss húsok. Többek között ide szerződött Kulka János is a nemrég lebuzizott Nemzetiből, és ez valószínűleg még egyet dob majd a színház renoméján.

Mindenesetre a darab messzemenően szórakoztató élmény volt számomra, hiszen végre egy ismertebb színészekből álló, nagyobb volumenű színházban is láttam olyan felforgató műsort, amely mondanivalóján túl minden fizikai és technikai megtestesüléséig, ízig-vérig mai modern színházzá fajult. Itt ugyan a közönség soraiban nagy tetszést keltő indítás számomra már megszokott volt - csodálkoztam is volna, ha simán felmegy a függöny és kezdődik az adás.  Tegyük hozzá, sokat nyom a latba, hogy a rendezést elkövető Bodó Viktor csalódást még nem okozott, és ezúttal is hozta világszínvonalon mérhető formáját, s itt ráadásul masszív technikai hátteret is kapott hozzá. Azt hiszem Mundruczó Kornél mellett ő a hazai színi rendezés leginkább exportálható nagyágyúja, és kétség nem férhet hozzá, hogy látásmódja, profizmusa nélkül a honi kultúra jóval szegényebb lenne. Bodó Viktor a „Ledarálnakeltűntem” című tételével egészen egyszerűen belenyúlt a darázsfészekbe, és puszta kézzel trancsírozza szét az anyakirálynőt, miközben a megrettent workerek menekülnek a kaptárból. A háromórányi tömény érzékszervi ingerterror minden egyes pillanatban megpróbálja szétfeszíteni a tudatunkat, és ehhez bármely eszközt felhasznál. A színészek némelyike már-már kaszkadőröket megszégyenítő kíméletlenséggel gyötri szét saját fizikumát, a mezőnyből kiemelkedő címszereplő Keresztes Tamás (akiről folyton Klye Mclahan fizimiskája ugrott be) valamint a több szerepben brillírozó Kovács Lehel tornamutatványai megérnének egy csillagos ötöst tesiórán. (Köszönjük Schmidt Arnold koreográfusnak is) Hozzá kell tenni, a játékosok többsége legalább féltucat szerepet vállal, pedig eleve tizenhatan mozognak majdnem folyamatosan a díszletek között, amely egyébként kiváló ízléssel és felettébb ügyesen van kitalálva Bagossy Leventének köszönhetően. De ha már itt tartunk: a jelmezfelelős Berzsenyi Krisztina és a dalszövegszerző Máthé Zsolt és Schönberger Ádám is megérdemel néhány piros pontot. A színészek itt-ott ugyanis dalra fakadnak, s habár kvázi dicséret illeti őket a táncolás közbeni éneklés + színjátszás kombóért, talán ez volt az egyetlen gyenge pontja számomra az előadásnak, én ugyanis már sajnos hozzászoktam az ilyen jellegű profizmushoz más társulatoknál (pl: HOPPart ) ahol mindez alapvetően megszokott. De azért jól szórakoztam, és valószínűleg ez volt az első olyan darab (Kivéve talán a Kockavetőt – szintén Bodó Viktor rendezés), ahol azt éreztem, hogy szűk a szék (pedig évek óta nem ültem ilyen kényelmes színházi székben) és fel kellene állni táncolni, meg kellene mozdulni. A hangtechnika igen nívósra van szerelve a Katonában, ezt már megtudtam, és Armand Van Helden „Little Black Spider”-ja alatt gyakorlatilag egy izmos underground klubban éreztük magunkat, s csak egy hajszál választott el attól, hogy ne kezdjünk el őrjöngeni. Az alattam lévő széksor így is jócskán mozgott az ütemre, mert mások is ilyesmit élhettek át. Valószínűleg ez a volt az előadás kicsúcsosodása, bár a szünetben már ki lehetett matekozni, hogy az első félidő agysimítása még csak a bemelegítés volt.

„Egy bizonyos ponton túl nincs többé visszatérés. Ez a pont elérhető.” –szól az előadás mottója Franz Kafkától, és ez a tétel bizony be is igazodik a végére. Az Kafkától ismert „A per” átdolgozását ördöngős  rálátással megoldó Bodó egy percnyi kétséget sem hagy affelől, hogy a mindenkori hatalom rabszolgái vagyunk. Mindezt a számomra jórészt még ismeretlen gárda hihetetlen pontossággal, bravúros ügyességgel hozta felszínre. A Joseph-K-t (Józsi, Jóska) megtestesítő Keresztes Tamás (meg még Orlando Bloom-ra is hasonlít) igazán nagyszerű választás volt a szerepre, de a celeb-világra is olyakor kacsingató Jordán Adél vagy Nagy Ervin is öregbíti hírnevét. Nekem különösen ő volt kellemes meglepetés, mert megmutatta, hogy nem csak átlátszó figurákat tud hozni. Kiemelném még Rajkai Zoltánt is, akinek több monológja okozott pozitív agyzsibbadást, nem beszélve hirtelen szerepváltásairól.

A „Ledarálnakakeltűntem” a 2005-ös POSZT-on is befutott már (Hozzám ezek szerint későn jutott el), és ha mindezt azóta havonta kétszer háromszor is műsorra tűzik akkor hatalmas tisztelet a produkció minden résztvevőjének. E monumentális mű nem a Rómeó és Júliához szokott lagymatag klasszikus darabok kedvelőinek készült, mivel velőtrázó vehemenciájával eljut a hagyományos színjátszás minden szegletébe, hogy aztán kellő magabiztossággal és öniróniával egészen egyszerűen kibelezze azt. Olyasféle bónusz vastapsot se hallottam még, amit a Katonás őskövület Vajdai Vilmos a vége főcím után levezényelt, szóval mindent egybevetve kissé a többletélmény okozta örömtől kábán fordultam ki a váci utcára.