Színházajánló: Hoppart Társulat: Chicago

Nem rajongok a musicalekért. Egyátalán. Talán túl sok nekem a műfaj kapcsán előtérbe helyezett zene meg a tánc, és túl kevés a párbeszédes megfejtés, ami számomra sokkal konkrétabb művészi élményt ad. Mindenesetre úgy indultam el a Hoppart Társulat legújabb produkciójára, hogy előző nap egy kulturális műsorajánlóban nagyjából már felvázolódott a darab képe előttem - kicsit húztam is a számat, majd végül az idáig szerzett pozitív tapasztalataim élménybuborékjaitól felbátorodva, bizakodva lendültem el mégis, hiszen a társulat eddig még soha nem hibázott. Most sem.

Mert nem kell ám ezeket a srácokat félteni, ellentétben a honlapjukon feltüntetett nyitószöveggel. Nincs itt semmi baj kérem. Legyen szó bármilyen témájú dramaturgiáról, meséről, filmről vagy épp musicalről ők megoldják: könnyedén átformálják saját látószögükre, beleolvadnak, magukévá teszik, majd zseniális módon produkálják tovább a közönségnek. A Színház és Filmművészeti Egyetemen 2007-ben Ascher Tamás és Novák Eszter osztályából startoló társulat számot tevő szerződések hiányában kicsit a szerencsének is köszönhetően maradt együtt, ám úgy tűnik, ez más hasonló próbálkozásokkal ellentétben remekül beválik. Talán ez a kohéziós erő a titok, talán ebben rejlik a Hoppart igazi hatásmechanizmusa, hiszen a csapat tagjai láthatóan jól ismerik egymás minden rezdülését, mozdulatait, minek folytán tökéletes összhang uralkodik a színpadon minden tekintetben: egyetlen pillanatra sem lehet megingatni őket, a szövegek pontosak, a folyamatok precízen kidolgozottak, néha már nem hisszük el, mennyire felkészült az egész brigád. De azért ne feledkezzünk meg egy másik súlyos fegyvertényről sem: ezek a fiatalok mindegyike száz százalékos elszántságot mutat a művészeteket illetően - majd mindegyikük zenél valamilyen hangszeren, kiválóan énekel több szólamban is, ha kell, és ez által egy olyan színházi kép, forma alakítását vállalják, amely valóban egyedi jelenség a hazai színpadokon. Így hát persze Watkins „Chicago”-ját is meglehetősen szokatlan értelmezésben hozzák újra felszínre: az Átrium mozi aulájában kezdődő műsorban legalább 15 különböző féle hangszer szólal meg, és némelyik még egyedinek is mondható, sőt a szintetizátorhangzások kompozíciói is érett, tapasztalt zenei ízlésről árulkodnak. Mondom, nem rajongok a musicalekért, az énekes táncos darabokért. De ahogy ők csinálják, az még a legfinnyásabb kritikusokat is csendben maradásra készteti, egyébként meg messzemenő tisztelet a zenei rendezőknek, Kákonyi Árpádnak és Matkó Tamásnak is. A virtuóz színészek (akik hovatovább saját maguk szeretik megzenésíteni darabjaikat) kicsit azért belenyúltak az angol dalszövegekbe is, így aki némi jártasságot mutat a nyelvet illetően, az plusz 10 százalék élményt kap a hunglishba rejtett poénokért, aki meg nem, annak marad a fergeteges előadásmód, amely kapcsán minden színész ad nekünk egy szeletet a tortából. Mátyássy Bence hozza a szokásos, vicces, mindig valamiért küzdő, szánalmas de azért szeretni való figurát, amely a Nemzeti „Mein Kampf”-jára emlékeztet, (habár ott feszesebb volt), és amely remekül illik hozzá – igaz talán neki kevesebb arca van, mint a többieknek, de minden másodpercben a tökéletességet érezhetjük, és mindig jól ki van találva a karaktere. Herczeg Tamás egyszerűen vérprofi: tudatos és elszánt, most kevésbé komikus jelenség, mindazonáltal az előadás megingathatatlan betonoszlopa. Polgár Csaba változatlanul a hazai színjátszás egyik legnagyobb ígérete számomra, ő is bármit képes eljátszani, és most fúvós hangszereken is bemutatta tudását, nem beszélve a darabot végigkísérő magyaros ízről, amely koreográfiailag leginkább az ő táncával csúcsosodott ki, de persze a többiek is rendesen odatették magukat nem kis fizikai teljesítményt nyújtva.

Kezdés előtt fél füllel hallottam, ahogyan két idősebb hölgy nemtetszését fejezi ki az első félórában eltöltött viszontagságok miatt – már ami az ülőhelyeket illeti - de azt gondolom, hogy azok után, amit a Hoppartosok fizikailag leműveltek két óra leforgása alatt, igazán semmiség az a kis álldogálás. Különösen, hogy a játék mindenütt folyik: nem csak a mozi aulában és később a belső teremben, hanem a bejáratánál (azért a jelenetért külön piros pont), a büfénél és egyéb szóba jöhető helyeken. De ez már talán nem is annyira meglepő, hiszen a társulat mindig megpróbálja betölteni az egész teret, felhasználni, amit lehet helyben, és ez remekül megy is nekik. A lányok továbbra is olyanok, mint Pókerben a Joker: Radnay Csilla eszményi játékot nyújt, Kiss Diána Magdolna kisugárzásába még mindig szerelmes vagyok, Bánfalvi Eszter elbűvölő, Roszik Hella mellei pedig szépek és formásak, köszönjük szépen. Meg kell még említeni Friedentál Zoltánt, akit jómagam most láttam először a Hoppart színeiben, és persze egyből átugrott vagy másfél méterrel a képzeletbeli mércémen, hiszen bravúrosan billentyűzik, korrektül énekel, és a vége felé még volt egy egészen extrém magánszáma is a hangszerekkel. A jelmezek olyanok, mintha Frédi és Béni belenyaltak volna a rumpuncsos tálba, és a „másik” szekrényből öltöztek volna / a tánc magyaros, csattogós-csettintős / a zene pedig annyira filmszerű, hogy simán ki lehetne adni egy külön OST-t a darab kapcsán – már megéri.

Mindet összevetve csak gratulálni tudok a csapatnak és persze Zsótér Sándor rendezőnek, meg mindenkinek, aki részt vett a produkció létrehozásában - nagy erőkkel várjuk a folytatást. Mert most már nem kérdéses, hogy a Hoppart a hazai színpadok egyik legerősebb jelenségévé nőtte ki magát - aki járt már náluk, az tudja, aki még nem, és szereti a színházat, az jobb, ha pótolja a hiányzást, mert csodálatos élményekről marad le. Számomra a Hoppart Társulat a Krétakör feloszlását követő űrt betöltő hiánypótlás, ha úgy tetszik a következő generáció underground de egyben mainstream iránya is.Hajrá!