A nyár vége felé közeledvén a szokásos fesztiváldömpingbe belefáradóknak nyújtott idén is alternatív kikapcsolódási lehetőséget a Villányi kistérség egyik legüdébb színfoltja, az Ördögkatlan Fesztivál, amelynek híre szépen lassan begyűrűzik az ország minden szegletébe, és öregbíti az amúgy is közkedvelt turistacélpont legendáját. 

Habár sajnálatos módon épp Villány község az, amely legkevesebbet tesz hozzá a rendezvényhez, az ugyanis gyakorlatilag a Palkonya-Nagyharsány-Kisharsány háromszögben zajlik, a falvak különböző helyszínein, így aztán Villány, nem túl elegánsan, kihasználja az átmenő forgalom adta lehetőséget, és köszöni szépen.  A többiek viszont jócskán megdolgoznak a sikerért:

 Palkonya, a fesztivál legautentikusabb faluja voltaképp három utcából és néhány pincedűlőből áll, a fesztivál hetén mégis lépten-nyomon különféle helyszínek létsülnek: a faluházból színházterem válik, a kertekben festőművészek, szobrászok kiállításai nyílnak, a pincesoron pedig egész héten borteraszok működnek, finom jazz és chill muzsikával, slam poetry-vel, miegymással - no meg ide helyezi magát egy hétre a nagy múltú Cifra Műhely is. Palkonya egyébiránt valószínűleg a térség legszebb faluja is, már maga az idilli látvány és a kisfalusi légkör is magával ragadja az ide látogatót, főleg, ha hozzávesszük még a közeli Villánykövesd pincesorát is. Palkonyán zajlik a fesztivál gyermekműsorainak és színházi előadásainak java, egyébiránt túl sok lehetőségünk az efféle kikapcsolódáson kívül nem lehet itt, hiszen még egy egyszerű élelmiszerboltot sem lehet találni, de még kocsmát se (persze minek is, hiszen ott a pincesor), úgyhogy aki kulináris élvezetekre vágyik, annak tovább kell lépnie.

 Villányon túl, az „U” alakzat másik oldalán vár minket aztán Nagyharsány, a fesztivál névleges központja, ahol elvileg mindent megtudhatunk a rendezvényről, vagy mégsem. A szervezés ugyanis sok esetben felettébb kaotikus: a tájékoztatás enyhén szólva sem teljes körű, bár a legtöbb önkéntes illetve szervező azért jóindulatú és kedves, de van, hogy mindenki mást mond. A fesztiválbuszok nem az előírtaknak megfelelően járnak, vagy késnek, vagy nem is jönnek, ezért aztán ne csodálkozzunk az útközben integető stopposokon, akiket illik felvenni, ha nem vagyunk túl gyanakvóak vagy bunkók. Ne legyünk. Itt mindenki barátságos, még a helyi kisebbségi erők sem zavarnak sok vizet. Nagyharsány központjában az árokparti kisszínpad és a köréje települt „itatók” és „etetők” szolgálják a közönséget, de van könyv csere-bere kuckó, emberközeli beszélgetések írókkal, művészekkel , és vannak kézművesek, worshopok, meg minden. A focipálya mögött sátrazási lehetőség is adódik, ezt leginkább a fiatalabbak használják ki, gyaníthatóan a pályán felállított nagyszínpad miatt, ahol az ismertebb nevek lépnek fel. Aztán ott van a „Narancsliget”, amelyet egy orvosi rendelő kertjében alakítottak ki, itt is jóféle bort mérnek, amit meg lehet inni például egy Kispál Tribute alatt.

A fesztivál harmadik faluja Kisharsány, ahol sokkal szűkebb területen zajlanak az események, ám annál meggyőzőbben: a templomkertben filmvetítés, előtte a kistéren performanszok, az egész nap folyamán pedig az egykori kovácsműhely pajtájában kanalazhatunk vissza a múltba. Számomra ez a pajta (valóban egy istállóhelyiség és a köré húzható udvar) volt a leglátványosabb, legbensőségesebb hangulatú helyszín, afféle kitágított romkocsma érzete lehet itt az embernek. Van Bahia shop, meg a szokásos kemencés-lángos / meggyes-rétes / kürtöskalács hármas, de ezen kívül kiállítás, mozi és persze sok szénakazal. A városi ember szemével kissé talán balkáninak tűnő állapotok mindenesetre ne tévesszenek meg senkit: mindenki szelíd és mosolygós, még a nagydarab kan cigány is a szakadt kempingszéken, aki egy szál gitárral teremt forró hangulatot a kavalkád közepén, ha épp olyan a kedve. A pajtba végében egész nap zeneműhely működik, síppal, dobbal, nádi-hegedűvel, megy néhány ceglédi kannás helyi romával, akik nem, hogy nem néznek ki zenésznek, hanem nem néznek ki sehogyan sem, mégis profi módon tolják a talpalávalót, s beszállhat, aki hoz magával hangszert. A gyerekek ezalatt számháborúznak, a pajta mögötti nagyszínpadon esténként pedig elcsíphetünk olyan különleges zenekarokat, mint a Psycho Mutants vagy az Urban Voodoo Machine egyenesen a londoni varieté közegéből.

A fesztivál alatt többek között sikerült még lecsípnünk egy darabot Péterfy Boriból is, aki csúcsformában érkezett, és meg is állapítottuk, hogy rég nem láttunk embert, aki ennyire élvezte a zenélést, vagy egyátalán, azt amit csinál. Előző nap ugyanitt szerencsére mégsem láttuk a Punnany Massif-ot, mert bár Camen Sita és a Ramadogs velőtrázó, narancsligetes őrülete után úgy döntöttünk, hogy az elfogyasztott fröccs mennyiség tekintetében mégsem megyünk át másik faluban lévő helyszínre, és kénytelen-kelletlen megnézzük az elmúlt két évben mentálisan elfostosodott Punnanyt, végül beértük az AKB (A Köztársaság Bandája) nevű előzenekaruk produkciójával (hiszen a Punnany egyébként zeneileg zseniális), aztán még elértük a fergeteges hatású Wombo Orchestra végét is, akik épp a Rage Against The Machine „Bullet int he head” fúvós átdolgozásával zártak.

Összességében kiválóan éreztük magunkat az Ördögkatlanban, amely szervezésben azért még mindig hagy maga után kivetnivalót. És itt nem is a koncertek esetenkénti csúszásairól van szó (azt már megszoktuk máshol, hát belefér itt is), hiszen minket, és az emberek nagy részét láthatóan a színházi jegyrendszer bosszantott fel: Mivel a színházas helyszínek befogadó képessége korlátozott, így nyilvánvalóan ki kellett dolgozni valamiféle rendet, hogy ki jusson be. Nos, ez az elmúlt öt év alatt nem sikerült, és most sem jött össze. A színházas belépést biztosító sorszámokat elvileg minden nap délelőtt tíztől lehetett igényelni az iskola ablaknál (melyik iskola? melyik falu? – erről sehol nem tudtunk előre semmit, a hivatalos oldalon is csak ennyi volt fent), de még ezután sem mehetett minden simán: a jegyek az első napokban kb 20 perc alatt elfogytak, így kisvártatva kialakultak a reggeli sorban állások, ami meg azért visszás, mert az ember nem azért megy el fesztiválozni meg kikapcsolódni, hogy reggel hatkor fel kelljen kelnie, tízig ott dekkolni az iskola ablak alatt, hogy jegyet kapjon az aznap délutáni előadásra. Ha azt vesszük, a rendezőknek elvileg kötelessége lenne biztosítani, hogy a bérletet váltott közönség „megkapja a pénzéért” járó szolgáltatást. És itt még nincs vége. Voltak, akik tényleg kimentek reggel, majd miután eljött a délután, az előadás előtt tíz perccel közölték velük, hogy a műsor 16 éven aluliaknak szól (Kicsi Nyuszi Hopp,Hopp –a Manna Produkció, egyébként zseniális kamaradarabja), így aztán osztogathatták szét a jegyeiket, mivel gyerekekkel voltak. Meg aztán végül így is úgy is beengedtek mindenkit, azzal a különbséggel, hogy akinek jegye volt, elsőként mehetett be, de ez nem sokat osztott vagy szorzott, hiszen a faluházban így is heringkonzervben érezhette magát az ember, miután a „nem jegyesek” is betódultak. Levegő persze semmi, még jó, hogy a darab csak egy órás.  Egyébiránt három önkéntes is állt az ajtóban – mindegyik mást mondott, miközben vidáman ácsorogtak a bejáratnál, mi meg szénné sültünk, persze, hogy a csúszás miatt, így a legenyhébb szó, amivel a színházi szervezést jellemezhetném a „karasztrofális”.

A színházas bakiktól eltekintve meglepően kellemes élmény volt az idei Ördögkatlan, jövőre is biztosan eljövünk, méghozzá sokkal bölcsebben: hozunk magunkkal szalmakalapot a meleg ellen, meg pokrócot, hogy bármelyik falu, bármelyik szegletében leheveredhessünk, ha úgy tartja kedvünk.  Természetesen minimum egy rozé házmeste mellett. Mert ez egy ilyen fesztivál.