Lassacskán lecsordogál az utolsó darab is a 2010-es színházi évad porondjairól, miközben a hajrában egy remek kiképzést kapott fiatalokból álló társulat próbálja meg beadni a vérfrissítő injekciót a kortárs színjátszásnak. Mert a Hoppartosok nem szórakoznak: szórakoztatnak.

Méghozzá teljes összművészeti fegyverarzenállal: darabjaik szerves részét képezik ugyanis többek között a saját maguk által komponált zenék, és dalbetétek. A szereplők közt találhatunk klarinétost, zongoristát vagy hegedűst, de a basszergitár is előkerül ha kell. A csapat 2007 tájékán kerül ki a színi tanodából, s szerződésük nem lévén egymásba kapaszkodva alakítanak egy csoportosulást, melyet pályázatokból és egyéb herce-hurcákból tartanak fent. Berobbanásuk a hazai színjátszásba Mozart Varázsfuvolájával kezdődik, mely a 3. Budapest Fringe Fesztivál szakmai Különdíját zsebeli be. A darabokat maguk írják, szerkesztik, és zenésítik meg, de a  Hoppart egyenlőre még nem akar túl sokat csámcsogni a nagy eszméken, ideákon, egyszerűen csak profi módon megvalósítani a modern színjátszást.. Ezenfelül a tagok jó része megfordul más színházakban is vagy vendégművészként egyéb, hasonlóan jó formában lévő társulatoknál is, mint például a Szputnyik Hajózási Társaság, a Krétakör vagy az Örkény Színház és a Jászai Mari Színház. Vagy ők jönnek hozzájuk. Itt aztán mindenki kiélheti az egyéb törekvéseit, hogy aztán újult erővel hozzanak létre olyan alkotásokat, mint a „Szörprájzparti” vagy a „Die Hard: Halálkemény”. Előbbinek lényege, hogy a közönséget egy általuk megjelölt helyen „gyűjtik be” az utcáról, hogy aztán együtt vonulhassanak fel egy közelben lévő lakásba, ahol mindenki a helyét elfoglalván valahol, kezdődik az előadás. A színvonalas játék a szemünk előtt zajlik, és a nem mindennapi szappanoperába magunk is bekapcsolódunk. Nekem például verset kellett írnom élőben. Vidámság, realitás, zene és nyers valóság. Az egész egy bőséges élményekkel kecsegtető színházi happening, amelyről csak mosolyogva távozhatunk.  A „Halálkemény”  már a Merlin előterében elkezdődik, amikor is a jegy árában foglaltatott italunkat fogyasztván karácsonyi dalokat énekelgethetünk. Innentől kezdve minden az ismert film sztoriját követi, persze kicsit magyarosítva – John McLane például itt Kemény Jánosként jelenik meg – az emlékezetes momentumok pedig kifacsarodva, átborigatva, egészen magával ragadó megközelítésben pezsegnek. A játék eszményi, mindenki tudja a dolgát, a közönség néha visít és tapsol. Az a jó még a Hoppartban, hogy nem lehet kiemelni túlzottan egyik színészüket sem, hiszen mindannyian tökéletesre formált tehetséggel bírnak, mindezt pedig lazán, üdén, fiatalosan jelenítenek meg előttünk. Nem árt, ha megjegyezzük tehát Kis Diána Magdolna, Takács Nóra Diána (a Kupidóban is remek), Bánfalvi Eszter, Szilágyi Katalin, Mátyássy Bence (A Nemzetiben Adolf Hitler), Herczeg Tamás, és Polgár Csaba (Az Örkényben is tarol) nevét, mert könnyen lehet, hogy a következő évtizedek legnagyobbjairól beszélünk. Ők azok akik rácáfolnak arra, hogy jó darabokat csak ismert színészek adnak elő. Én egyszer voltam a Vidám Színpadon, de akkor is szomorúan távoztam, a Hoppartosok alkotásait viszont rendre végigröhögöm, és olykor csapkodom a térdem is.

A társulat tisztelettel adózva az elődök és a klasszikusok munkája nyomán halad előre, rég nem érzékelt frissességet hozva a hazai színi palettára - egyedi, ötletes, okos önmegvalósításban. A srácok köszönik szépen a tanulóéveket, de most már itt az ideje, hogy valaki megmutassa, miről kell, hogy szóljon a hazai színjátszás.

 

Elérhetőség:

www.hoppart.hu