Azt hiszem, szeretem a színházat. Azért a bizonytalankodás, mert aki rendszeresen ilyen jellegű kikapcsolódásra vetemedik, az hamar megtanulja, hogy színház és színház, társulat és társulat között óriási különbségek mutatkoznak, és bizony meg kell találnunk a saját kis személyre szabott színházi körünket, azokat a társulatokat, amelynek produkciói leginkább kedvünkre valók, hogy végül ne kelljen rossz szájízzel távoznunk egy bénán megválasztott darab után. Aztán vannak, akik ráéreznek ezekre az utakra, és valahogy mindig tudják, hogy mit és hol nézzenek meg,  tartaléknak pedig előadás előtt neki lehet állni gyűjtögetni a következő produkciók szóróanyagaival aláaknázott előtérben. Legutóbb is így tettem, hátha felbukkan valami érdekes, és így is lett – csak azt nem értettem mi keresnivalója van ebben az általam mértékadónak tartott színházban.

            A szórólap, amivel találkoztam, a Magyar Lovas Színházat hivatott reklámozni, amiről eddig nem is hallottam, na de miért is vagyok meglepődve: manapság a legkelendőbb divatcikk is „Magyarnemzeti”, úgyhogy evidens, hogy létezik lovas színház. Ez csak természetes. No és persze egyedülálló.  Egyébiránt semmi bajom a lovakkal, sőt a komáromi székhelyű produkció minden tagjának ezúton elismerésem, hiszen nem lehet egyszerű feladat lovon ülve színészkedni, minden bizonnyal komoly fizikai és mentális felkészülést igényel. Bravo.  De miután belenéztem néhány darabba a neten, azonnal az ugrott be, hogy ez a fajta színészi alázat itt sajnos a minőség rovására megy, mert mintha már nem maradna kellő energia jól játszani, és csak a felszínes dialógusok, elcsépelt, túljátszott mozdulatok maradnak.  Meg aztán a témák sem állnak túl közel a szívemhez.

            Egy lovas színházban persze nyilván olyan darabokat kell játszani, melyben szerepet kapnak az állatok, tehát leginkább a történelem felelevenítéséről lehet szó, így nem maradhat ki a kötelező Honfoglalás, vagy esetleg egy kis meseszövés, úgy mint Ludas Matyi. Ezzel mondjuk még nem is lenne baj, annál inkább a C kategóriás színészekkel, akiket ki tudja honnan szalasztottak, és ha megnézzük a társulat honlapját azonnal szembetűnik, hogy legtöbbjük önmagáról túl sokat képzelő fiatal, akik valamiért itt kötöttek ki. Talán az ego lehet a kapcsolódási pont, mert a színházat megalapító Pintér Tibor is ezen a területen érzi magát elemében, tehát a tanoncoknak volt kivel azonosulni. A rajtuk kívül meghívott szebb napokat is látott vendégszínészek között akadna említésre méltó, de szerepeltetésüket betudjuk a baráti kapcsolatok hívó szavának és a színésztársadalmat is sújtó gazdasági válságnak, a megélhetésüket nehezítő körülményeknek.

            Pintér Tibor anno a Szomszédok című első magyar mega-szappanoperából startolt úgy, mint Julcsi rendőr barátja, és ha lett volna annak idején akkora volumenű tehetségkutató műsor a Tv-ben, amelyeket manapság félévente az arcunkba nyomnak, akkor Tibi bizonyára indult volna abban a szériában, mert azóta is kellőképpen meg van magával elégedve, mind színészi, mind énekesi képességeit illetően. Arról nem is beszélve, hogy mennyit kellett gyúrni egy ilyen felsőtestre. Bizony nehéz az operett és musical énekesek élete – merthogy Tibit így tartják számon egyes fórumokon, én meg azon gondolkozom, miközben „Az utolsó Magyar betyár” próbáiról készült kisfilmet nézem, hogy vajon ki írja a szövegeket a produkciókhoz, mert néhol olyan érzésem támad, mintha egy tizenéves kisiskolás kezébe adták volna a billentyűzetet. Vagy az is elképzelhető, hogy Tibi magának írja ezeket a roppant monológokat, melyeket túlburjánzott teátrális módon aztán elzenghet, lévén, hogy majd az összes darabnak már úgy is ő maga a főszereplője. Ahogy aztán szőke hercegünk bevonul a színre pompás paripáján, már csak a szemünk elé kell raknunk a kezünket, nehogy megvakuljunk a csodától.

Aki mégis elég edzettnek érzi magát egy naácisztikus színészfenomén másfél órás óbégatására és öntömjénezésére, valamint bírja a lócitrom félreismerhetetlenül egyedi kipárolgásának aromáját, az nyugodtan menjen el Komáromba megnézni például az ígéretesnek tűnő Trója című előadást, amelynek érdekessége, hogy a főszerepben ezúttal Johhny Bravo-t láthatjuk, aki minden izmát (különösen a hangizom szálakat) megfeszítve próbálja a felszínen tartani a történetet és mondanivalóját. Nem biztos, hogy sikerül.