„Whitey’s Revenge” címmel jelent meg nemrég Everlast új lemeze, amely immáron a hetedik a sorban, leszámítva az elmúlt húsz évben összehozott tucatnyi közreműködést és projektet, melyek kapcsán érdemes összegeznünk a zenei élet nem mindennapi figurájának eddigi munkásságát.

Az ír gyökerekkel is rendelkező „Erik Francis Schrody” 1969-ben látott napvilágot New Yorkban, és már húsz éves korára eljutott odáig, hogy az akkoriban feltörekvő Rhyme Syndicate csoportosulás tagjaként tevékenykedhetett, amelyet a hip-hop világban úttörőnek számító Ice-T vezényelt. A mester meg is hívta aktuális kiadására (Rhyme Power,1989) szerepelni, de erről nem sokat beszél senki, mint ahogy 1990-ben megjelent első lemezéről (Forever Everlasting) sem, amely magában hordozza ugyan a tipikus nyolcvanas-kilencvenes évek határvonalán született hip-hop zeneszemléletet, de az áttörés azokban az években szóba sem jöhetett egy ír származású fehér gyereknek. (Még a félvér Ice-T mellett sem). Így aztán Everlast összeállt középiskolás haverjával meg a Syndycate-es Dj Lethallal (ő meg litván) és létrehozta a mára legendává érett House Of Pain formációt, hogy aztán hangzásvilágukkal meghatározzák a kilencvenes évek első felének hip.-hop arculatát, az olyan lemezekkel, mint a címadó „House of Pain(1992), vagy az azt követő „Same As It Ever Was(1994). Ennek a felvállaltan mocskos és nyers hangzásnak a kialakításáért nagyrészt Lethal volt a felelős, aki akkoriban kezdett el haverkodni a szintén ikonikussá vált Cypress Hill dj-vel Muggs-al, és ez mindkét együttesnek igen jót tett. A két banda számos együttműködésének köszönhetően pár millió földlakónak okoztak örömet a közös dalok valamint a nyári fesztiválozás terén. Később csatlakozott hozzájuk még a Funkdoobiest formáció is, akik szintén hasonló mentalitással zenéltek, bár inkább a Cypress Hill latinos vonaláról érkeztek. A House Of Pain ma már szinte slágernek is mondható tételét a „Jump Around”-ot sokan a kilencvenes évek legmeghatározóbb hip-hop dalának tartják. (a zenéjét egyébként Dj Muggs követte el, a másik legenda, Pete Rock pedig kétszer remixelte - és még sokan mások is). Az olyan előadókkal, mint a Rage Against The Machine, The Ramones (!), Beastie Boys vagy Helmet végigturnézott húzós évek aztán megtették hatásukat, és a H.O.P. harmadik lemezének (The Truth Crashed To Earth shall Rise Again, 1996) megjelenése napján Everlast feloszlatta a formációt. Ekkoriban Dj Lethal már a Limp Bizkittel kooperált, Everlast pedig a túlfeszített életvitelnek köszönhetően (a lemezborítón alig ismerni fel az egykor vékony srácot, aki addigra jócskán „megpuffadt”) túl volt egy szívrohamon, ami elgondolkodtatásra késztette a jövőt illetően.

Az igencsak önkritikussá vált előadó ekkor a blues és country zene irányába fordult, és újra szólólemezt készített, amely nyolc évvel első szólója után  Whitey Ford Sings the Blues címmel látott napvilágot 1998-ban, és hangos sikereket ért el (tripla platina) köszönhetően annak, hogy remekül ötvözte az említett műfajokat a hip-hop-al, meg, hogy a kiváló producerrel, Dante Ross-al készült. Az amerikai sikerlistákat is megostromló „What It’s Like” valamint az „Ends” sikere arra késztetett másokat is, hogy együtt dolgozzanak Everlast-el. Így született meg az 1999-es „Put Your Lights On” című dal is Carlos Santanával, amellyel bezsebeltek egy Grammy-t is.

A harmadik Everlast album az Eat At Whitey’s (2000)” ezek után hamar el is készült, és igen jó kritikákat kapott. A Rolling Stone Magazin nagyszerűnek titulálta az anyagot, és megjelenésekor megválasztotta a hónap lemezének. Érzésem szerint barátunk itt ugyan egy pillanatra megtorpant az új irányvonalat illetően, és kissé visszakanyarodott a hip-hop világához, már ami a lemez hangzását illeti, az album mindenesetre csakhamar bearanyozódott. Csakhogy az addigi kiadó a Tommy Boy Records épp arculatot váltott, így a következő lemez már az Island/Def Jam-nél jött ki, visszakanyarodva a folk-os, blues-os hip-hop katyvaszhoz, ami viszont a kritikusok szerint nem sikerült annyira lehengerlően. Személyes véleményem, hogy a „White Trash Beautiful (2004)” ugyan valóban kommerszebb elődjeinél, de számomra valahogy mégis összeszedettebbnek tűnik az „Eat At Whitey’s”-nál, amelyre mintha csak úgy feldobáltak volna kimaradt dalokat.

Everlast mindenesetre nemigen gyűrhette le sohasem a hip-hop gyökereket – gondolom nem is akarta- így aztán 2006 ban összerobbantotta a La coka Nostrát. Akkoriban már terjengtek a pletykák a House Of Pain újraalakulásáról, amelyből végül aztán létrejött ez az egyedi kollaboráció, és az első lemez a „A Band You Can Trust 2007” A H.O.P. alaptegsága mellett elsőként Big Left és Slaine voltak a kezdeti tagok, majd később Big Left-et Ill Bill váltotta fel, de olyan illusztris vendégek is megfordultak a track-eken, mint B-Real, Sen dog vagy Snoop Dogg. Idén ugyan Everlast elhagyta a bandát, három éves kislánya egészségügyi állapotára hivatkozva, akinél cisztát diagnosztizáltak, ám még idén várható a nostra második durrantása „Masters Of The Dark Arts” címmel.

2007-ben Everlast egy tévéműsorhoz készítte el „Saving Garce” című dalát, amely aztán sikerrel harangozta be következő lemezét a Love, War And The Ghost Of Whitey Ford (2008)-ot. Ez már a saját maga által alapított Martyr Inc.-nél jelent meg, ami igen jót tett a hanganyagnak. A zeneileg nagyon jól átgondolt lemez számos kiváló tételt tartalmaz, melyek majd mindegyike tipikus Everlast hangzást hordoz magában, ám ezen túlmenően rengeteg elektronikus „apróság”, kiállás figyelhető meg rajta, melyek mind a kifinomultságát jelzik.

Amennyiben az „Eat at Whitey’s” túlságosan hip-hop-osra sikeredett, olyannyira folkos lett a tavalyi „The song Of Ungrateful Living (2011)”, amelyen már egy az egyben country dalokat is hallhatunk. Ezen a munkán nagyon meghatározó az akusztikus hangzás, ráadásul kapunk egy full akusztikus bónusz disc-et is hozzá, amelyen régebbi dalok unplugged változatai szereplnek. A borító külalakjával ellentétben, amely erősen hajaz a La Coka Nostra grafikájára, ez a lemez egyátalán nem olyan veszélyes, mint gondolnánk.

 Ellentétben az idei kiadvánnyal, amely egyfajta visszatekintést enged a múltba – ismét a hip-hop irányvonal mentén. Többek között tartalmazza a címadó Whitey’s Revenge”-opuszt, amely az Eminemmel történt összeszólakozása kapcsán született, valamint ismét felbukkannak a nagyhalak úgy, mint B- Real vagy a Dialted Peoples.  Hogy ezek után még mire lesz képes emberünk, az jelenleg nagyban függ a családi hátterétől, de gyanítom akárhogyan is lesz, a legtöbbször társadalom és önkritikus Everlast nem fogja magába fojtani érzelmeit. Várjuk.