Öt éves hallgatás után a politikai hip-hop királyai, a Public Enemy ismét lemezt adott ki „Most Of My Heroes Still Don’t Appear On No Stamp” címmel, mellyel akár harminc éves fennállásukat is ünnepelhetnék, ez pedig nem kis dolog, ebben a nemrég még fiatal műfajban.

Számomra a ’90-es években a Public Enemy jelentett mindent, amit a zene adhatott, és mai napig elkülönítve őrzöm 1987-es debütáló „Yo! Bum Rush The show” című tételüket, melyre hónapokig gyűjtöttem, és az volt az első CD-m. Aztán az események felgyorsultak, és a PE letarolta a korszakot provokatív megnyilvánulásaival, radikális szövegével, politikai állásfoglalásával. Chuck.-D frontember szövegei már akkor sem a babazsúrokról szóltak, és nem voltak limuzinokkal, aranyfukszokkal vagy low-riderekkel feszítő klippjeik sem. Mondanivalójuk leginkább a rasszizmus, korrupció, rendőrségi túlkapások mezsgyéjén keresendő, amivel persze évekig sikeresen előtérben tartották magukat a műfajon belül. Második, zeneileg is korszakalkotó „It Takes A Nation Of Millions To Hold Us Back” című lemezük a Billboard lista 42. fokáig ugrott fel, ami azelőtt hip-hop előadónak nemigen sikerült, a Rolling Stone magazin weboldala pedig a mai napig a 44. pozícióba sorolja a bandát, a Hallhatatlan Zenészek Csarnokában.  Nem kevés jelentőséggel bírt egy-egy PE koncerten a „körítés”, vagyis a zeneileg a produkcióhoz semmit hozzá nem tevő, ám jelképesen fontos „The bomb Squad”, amelynek tagjai leginkább katonai szerkókban masíroztak fel-alá a háttérben. Ne feledkezzünk meg a zseniális Terminator-X névre fajsúlyozott Dj-vel, akinek számos, mára alaptételként kezelt stílusbéli megszólalást köszönhetünk. A mániákus hangminta gyűjtő zeneprofesszor elvetemült széleskörű zenei látásmódja nagyban befolyásolta az együttes hangzásvilágát és ezáltal a műfajét is. (Egy darabig)

Erős kezdés után a sokk-rapben utazó alakulat számos remek lemezt tudhatott még magáénak, gyors egymásutánban, a csúcspont pedig talán a ’91-es „Apocalypse ’91…The Enemy Strikes Back” lehetett, amikorra is már sztár kategóriába tartoztak a hip-hop berkein belüln. Amikor 1994-ben Ice-T-vel karöltve felléptek Pesten a Körcsarnokban, már teljessé vált hegemóniájuk a stílusban. (Úgy volt, hogy Ice Cube is jön, de ő lebetegedett). Soha nem felejtem el azt a koncertet.

De a hip-hop a ’90-es évek végén ismét átalakulóban volt, és a PE még néhány elviselhető lemez után (pl: „Muse Sick N Hour Mess Age”) szembekerült az ezredvég újszerű zenei megoldásaival, a lehetőségek megnövekedésével. Eleinte úgy tűnt, könnyen megbirkóznak ezzel, és továbbra is tudják tartani a róluk kialakult masszív képet. Az elsők között voltak, akik ingyenesen letölthető verzióban felpakolták aktuális lemezüket, hogy ha már úgyis mindenki másol, legalább tőlük vigyék. („There’s A Poison Goin’ On”). De úgy látszik ne volt jó ómen, hogy felhagytak a kétsoros lemezcímekkel, mert az ezek után következő „Revolverlution”, „New Whirl Odor” vagy a „Rebirth Of A Nation (szánalmasan újrahasznosított cím. ráadásul a borító is minden Pe borítók legrosszabbika) már nem tudott alkalmazkodni a kor igényeihez, és az önismétlő gépezet mintha elavult volna. Nem is csoda a rengeteg kis kiadóhoz szerződés, mára pedig a saját kiadói label alatti üzlet (Enemy Records)

Az az Igazság, hogy a Public Enemynek már régen nyugdíjba kellett volna mennie, de, mint jó harcosoknak, a vérükben van a küzdelem, és nem bírnak leállni. Oké, nem olyan öregek még, hiszen csupán ötven környékén járnak, és ott van példának Mick Jagger vagy Steven Tyler is, csakhogy a hallgatóságában leszűkült öregfiúk már nem sok újat tudnak kitalálni, és a műfaj átformálódása is mást követel. Igaz, nem biztos, hogy kell, (a Scooter is el van vagy húsz éve) ráadásul szövegeik, lázadásuk máig aktuális, és kényes témákat feszeget. Még azt sem mondhatjuk, hogy fennhéjaznak, vagy magamutogatók lettek. Mégis valami hiányzik. A 2007-es „ How You Sell Soul To A Soulles People Who Sold Their Soul” ugyan visszakézből megdöntötte a leghosszabb lemezcím egyéni csúcsát, de ennél többre nem volt képes - talán nem is hallottunk róla. A mostani, 2012-es, sorban a 12. stúdió lemezük sem fog túl nagy indulatokat kavarni. Talán a harmincas korosztálynak még adhat néhány nosztalgikus percet a zeneileg még néhol a múltat idéző hangzásvilág, de Chuck-D vérlázítónak induló, akadozottá vált megfejtései már csak az igazán fanatikusokat érdeklik. Flavor Flavnak is jól áll még az óra a nyakában – csak hát a heroinösvényről is hazatért vén bohóc már nem nagy szám. Kár.

Azért még mindig van egy Enemy pólóm, hátán a célkereszttel – igaz úgy csináltattam az interneten, mert amit ’92-ben vettem, az már mind a két darab elsurlódott az időben.