Az előzetesek alapján komor és igen súlyos tételnek ígérkezett Mundruczó Kornél folyamatban lévő halál-trilógiájának második része, így hát mindenre felkészülve érkeztünk a Trafóba, és már az előadás előtt komolyra vettük a dolgot.(J)

Gyűlt is a tömeg rendesen az előtérben, pedig az ősszel már játszották a Demenciát nálunk, de aztán egyéb európai nagyvárosokba vándorolt tovább (München, Bordeaux), és ez azért sok mindent el is mond a hazai független színházak helyzetéről.

De most újra itthon, méghozzá ha jól láttam, teltházzal és teljes gőzzel. A trilógia előző fejezete, az eutanáziával foglalkozó Denevér meglepő könnyedsége után a Demencia (Felejtés) visszatér a jól megszokott Mundruczói formához, és ezúttal a kollektív öngyilkosságot veszi górcső alá. Mondom, súlyosnak ígérkezett az est, de hát a rendezőtől amúgy is megszokhattuk már, hogy közel sem brazil szappanopera jellegű moslékot készít. Ennek ellenére a darab mindvégig nagyon szórakoztató, mialatt időnként azért alattomosan lehúz a mélybe. Hiszen a téma nem könnyű, de nincs mese, egy olyan országban, ahol évente tizenötezer körüli az öngyilkosságok száma, mindenképp szembe kell nézni vele. A dolognak ráadásul aktualitása is van a nemrég bezárt OPNI kapcsán, így hát a szövegben és a kellékekben is jócskán találunk utalásokat a hazai állapotok fenntarthatóságának képtelenségére vonatkozóan, de azért a megmondások mögött jórészt mégiscsak az emberi értékek sorakoznak.

Azokat pedig remekül hozzák a jobbnál jobb színészek. Az egykori Krétakör társulat romjaiból szerveződött alakulat most Proton Színház néven fut, amely azt hiszem, kellőképpen velős név az ilyen jellegű darabokhoz. Végig az az érzésem volt itt, hogy nem is a szereplőket válogatták a műhöz, hanem inkább a már meglévő karakterekre „húzták rá”, vagy hozták ki belőlük a témának megfelelő változatot. Katona Lászlónál ugyan ez még nem volt egyértelmű, hiszen ő majd mindenhol ugyanazt az idegbeteg vadállatot játssza, (és most tényleg, hivatalosan is az), a többiekből az egyébkénti személyiségüknek megfelelően bújt elő a neurotika: Tóth Orsi a szokásos végletekig lecsupaszított szenvedés mögé bújik, de kevéske szövege ellenére is nagyon erős a jelenléte. Bánki Gergely is jól ismert fizimiskájával kooperál, ezúttal a totálisan eltévedt ex-matematikusént okoskodik. Rába Roland közelmúltbéli „Isteni Műszak” filmszerepe után könnyedén mozog az orvosi közegben, mint neurológus főorvos, és Nagy Ervin érkezéséig abszolút ő viszi a prímet. De ekkor kisebb trónfosztás következik a legmeghatározóbban játszó színészt illetően, és Nagy Ervin olyat alakít, mint talán még soha. A színész a Bodó féle „Leadarálnakeltűntem” után immár másodszor okoz kellemes meglepetést, és ezek után minden bizonnyal kételkedés nélkül át kell raknunk őt a konzumszínészek skatulyájából egy jóval mélyebben fekvő vidékre. Elképesztően sokoldalú mozgáskultúrájával és hangjátékával lehengerlő játékot nyújt.

Ne feledkezzünk meg Wéber Katáról sem, aki nemcsak szereplő, hanem társszerző is (!), ami bizony nem kis teljesítmény, és Kata láthatóan élvezi is, amit csinál. Nem először tűnik fel a Mundruczó részlegben sem, és minden bizonnyal sokat hallunk még róla a jövőben. Monori Lili szerepe is hangsúlyos, habár egészen a végéig visszafogott, de ott aztán kijön belőle, ami kell, a fiát játszó Temesvári Balázs pedig leginkább zenei háttérfelelősként aposztrofálódik. És, hogy negatívumot is találjak, az épp a zenével kapcsolatos, ugyanis a hangosítás arányaival azért volt egy kis probléma, mert az énekes részek szövegét csak foszlányokban lehetett érteni, azt hiszem nem ártott volna, ha egy hangyányit lejjebb húzzák a master potit a keverőn. Ennek ellenére a betétek kiválóan aláfestették a hangulatot, a fényeffektek és a zeneileg is gyakran idegbeteg hangminták kellően alátámasztották a műs súlyát, melynek végén az elkerülhetetlen vég szépen harmonizált a fehér havas díszlettel, amelyet megfelelően átalakítva szerintem egy-az egyben a „Jég”-ből hoztak át.

 

Több  párhuzamos érzésem is volt a számomra minden idők egyik legjobb darabjaként számon tartott Jéggel, hiszen már a színpad hátuljáról, a színészek között való bevonulás is ezt vetítette elő, s ahogyan a nézők vagy negyed órán keresztül „vonultak fel” a helyükre, az még egy külön plusszt is adott a műsornak, amely mint minden valamire való Mundruczó alkotás, a következő három feltétlenek mindenképpen megfelelt:

Elengedhetetlen, hogy a színlapra kirakjuk a +18 karikát, hiszen a szereplők egy része kisebb nagyobb mértékben egészen biztosan levetkőzik, és nem meglepő módon szexuális aktust is imitál. (Bár, a Nagy Ervin vs Wéber Kata fürdőszobás jelenet után, ha ez így megy tovább, akkor hamarosan már csak azzal lehet igazán nagyot durrantani, ha ténylegesen megtörténnek ezek a dolgok – és Monori Lili gerontofiliai pedzegetésénél is megremegtünk egy kicsit.)

Jól bevált technikai bravúr, a kézi-kamerás élő felvétel bevonása, amely itt hatványozottan jelen volt a játéktéren elhelyezett rögzített kamerák által is. Ez jókora többletet ad az erre nyitott közönségnek, akik közül többen nagyjából a darab felénél meg is ijedtek egy pillanatra, amikor lement a függöny, mint a hagyományos színjátszás eszköze. (De persze nem úsztuk meg ennyivel, hiszen közel két és fél órát ültünk az egyébként felettébb kényelmetlen tanári székeken, s ez az időintervallum szintén a rendező védjegye.)

Az utolsó feltétel pedig az erkölcstelenség, az erőszak és a vulgaritás erőteljes megjelenítése hagyományos eszközökkel, és hát kaptunk ebből is bőven.

A személyes képzeletbeli ranglistámon, amely mondjuk a legerőteljesebb, legmeghatározóbb darabokat tartaná számon, a dobogó harmadik fokára ültetném a Demenciát, ami alapból csillagos ötös teljesítményt jelent, pláne, ha a második helyen a „Jég” az elsőn pedig a „Nehéz Istennek lenni” szerepel. A dolog szépsége, hogy mindhárom Mundruczó hozomány, pedig nem vagyok kizárólagosan elkötelezett híve, de talán olyan ez, mint amikor az ember elmegy egy szokványos 4/4 buliba: mindenki house-t játszik, van aki jól és van, aki még jobban – de azért a legtöbben tudjuk, hogy a techno az igazi: kemény, hideg, mégis erőteljesen szenvedélyes, olyakor brutális, de legalább őszinte.

Nagyjából ilyen a Demencia is, amellyel Mundruczó ismét dobott egyet a kockával, és lám csak: hatos lett.

 

 

 

 Mundruczo Top 5

1- a Jég

2- Nehéz Istennek Lenn

3- Demencia

4- Szégyen

5- Frankeinstein terv