Azt hiszem, szeretem a színházat. Azért a bizonytalankodás, mert aki rendszeresen ilyen jellegű kikapcsolódásra vetemedik, az hamar megtanulja, hogy színház és színház, társulat és társulat között óriási különbségek mutatkoznak, és bizony meg kell találnunk a saját kis személyre szabott színházi körünket, azokat a társulatokat, amelynek produkciói leginkább kedvünkre valók, hogy végül ne kelljen rossz szájízzel távoznunk egy bénán megválasztott darab után. Aztán vannak, akik ráéreznek ezekre az utakra, és valahogy mindig tudják, hogy mit és hol nézzenek meg,  tartaléknak pedig előadás előtt neki lehet állni gyűjtögetni a következő produkciók szóróanyagaival aláaknázott előtérben. Legutóbb is így tettem, hátha felbukkan valami érdekes, és így is lett – csak azt nem értettem mi keresnivalója van ebben az általam mértékadónak tartott színházban.

            A szórólap, amivel találkoztam, a Magyar Lovas Színházat hivatott reklámozni, amiről eddig nem is hallottam, na de miért is vagyok meglepődve: manapság a legkelendőbb divatcikk is „Magyarnemzeti”, úgyhogy evidens, hogy létezik lovas színház. Ez csak természetes. No és persze egyedülálló.  Egyébiránt semmi bajom a lovakkal, sőt a komáromi székhelyű produkció minden tagjának ezúton elismerésem, hiszen nem lehet egyszerű feladat lovon ülve színészkedni, minden bizonnyal komoly fizikai és mentális felkészülést igényel. Bravo.  De miután belenéztem néhány darabba a neten, azonnal az ugrott be, hogy ez a fajta színészi alázat itt sajnos a minőség rovására megy, mert mintha már nem maradna kellő energia jól játszani, és csak a felszínes dialógusok, elcsépelt, túljátszott mozdulatok maradnak.  Meg aztán a témák sem állnak túl közel a szívemhez.

            Egy lovas színházban persze nyilván olyan darabokat kell játszani, melyben szerepet kapnak az állatok, tehát leginkább a történelem felelevenítéséről lehet szó, így nem maradhat ki a kötelező Honfoglalás, vagy esetleg egy kis meseszövés, úgy mint Ludas Matyi. Ezzel mondjuk még nem is lenne baj, annál inkább a C kategóriás színészekkel, akiket ki tudja honnan szalasztottak, és ha megnézzük a társulat honlapját azonnal szembetűnik, hogy legtöbbjük önmagáról túl sokat képzelő fiatal, akik valamiért itt kötöttek ki. Talán az ego lehet a kapcsolódási pont, mert a színházat megalapító Pintér Tibor is ezen a területen érzi magát elemében, tehát a tanoncoknak volt kivel azonosulni. A rajtuk kívül meghívott szebb napokat is látott vendégszínészek között akadna említésre méltó, de szerepeltetésüket betudjuk a baráti kapcsolatok hívó szavának és a színésztársadalmat is sújtó gazdasági válságnak, a megélhetésüket nehezítő körülményeknek.

            Pintér Tibor anno a Szomszédok című első magyar mega-szappanoperából startolt úgy, mint Julcsi rendőr barátja, és ha lett volna annak idején akkora volumenű tehetségkutató műsor a Tv-ben, amelyeket manapság félévente az arcunkba nyomnak, akkor Tibi bizonyára indult volna abban a szériában, mert azóta is kellőképpen meg van magával elégedve, mind színészi, mind énekesi képességeit illetően. Arról nem is beszélve, hogy mennyit kellett gyúrni egy ilyen felsőtestre. Bizony nehéz az operett és musical énekesek élete – merthogy Tibit így tartják számon egyes fórumokon, én meg azon gondolkozom, miközben „Az utolsó Magyar betyár” próbáiról készült kisfilmet nézem, hogy vajon ki írja a szövegeket a produkciókhoz, mert néhol olyan érzésem támad, mintha egy tizenéves kisiskolás kezébe adták volna a billentyűzetet. Vagy az is elképzelhető, hogy Tibi magának írja ezeket a roppant monológokat, melyeket túlburjánzott teátrális módon aztán elzenghet, lévén, hogy majd az összes darabnak már úgy is ő maga a főszereplője. Ahogy aztán szőke hercegünk bevonul a színre pompás paripáján, már csak a szemünk elé kell raknunk a kezünket, nehogy megvakuljunk a csodától.

Aki mégis elég edzettnek érzi magát egy naácisztikus színészfenomén másfél órás óbégatására és öntömjénezésére, valamint bírja a lócitrom félreismerhetetlenül egyedi kipárolgásának aromáját, az nyugodtan menjen el Komáromba megnézni például az ígéretesnek tűnő Trója című előadást, amelynek érdekessége, hogy a főszerepben ezúttal Johhny Bravo-t láthatjuk, aki minden izmát (különösen a hangizom szálakat) megfeszítve próbálja a felszínen tartani a történetet és mondanivalóját. Nem biztos, hogy sikerül.      

 

 

 

 

Lassacskán lecsordogál az utolsó darab is a 2010-es színházi évad porondjairól, miközben a hajrában egy remek kiképzést kapott fiatalokból álló társulat próbálja meg beadni a vérfrissítő injekciót a kortárs színjátszásnak. Mert a Hoppartosok nem szórakoznak: szórakoztatnak.

Méghozzá teljes összművészeti fegyverarzenállal: darabjaik szerves részét képezik ugyanis többek között a saját maguk által komponált zenék, és dalbetétek. A szereplők közt találhatunk klarinétost, zongoristát vagy hegedűst, de a basszergitár is előkerül ha kell. A csapat 2007 tájékán kerül ki a színi tanodából, s szerződésük nem lévén egymásba kapaszkodva alakítanak egy csoportosulást, melyet pályázatokból és egyéb herce-hurcákból tartanak fent. Berobbanásuk a hazai színjátszásba Mozart Varázsfuvolájával kezdődik, mely a 3. Budapest Fringe Fesztivál szakmai Különdíját zsebeli be. A darabokat maguk írják, szerkesztik, és zenésítik meg, de a  Hoppart egyenlőre még nem akar túl sokat csámcsogni a nagy eszméken, ideákon, egyszerűen csak profi módon megvalósítani a modern színjátszást.. Ezenfelül a tagok jó része megfordul más színházakban is vagy vendégművészként egyéb, hasonlóan jó formában lévő társulatoknál is, mint például a Szputnyik Hajózási Társaság, a Krétakör vagy az Örkény Színház és a Jászai Mari Színház. Vagy ők jönnek hozzájuk. Itt aztán mindenki kiélheti az egyéb törekvéseit, hogy aztán újult erővel hozzanak létre olyan alkotásokat, mint a „Szörprájzparti” vagy a „Die Hard: Halálkemény”. Előbbinek lényege, hogy a közönséget egy általuk megjelölt helyen „gyűjtik be” az utcáról, hogy aztán együtt vonulhassanak fel egy közelben lévő lakásba, ahol mindenki a helyét elfoglalván valahol, kezdődik az előadás. A színvonalas játék a szemünk előtt zajlik, és a nem mindennapi szappanoperába magunk is bekapcsolódunk. Nekem például verset kellett írnom élőben. Vidámság, realitás, zene és nyers valóság. Az egész egy bőséges élményekkel kecsegtető színházi happening, amelyről csak mosolyogva távozhatunk.  A „Halálkemény”  már a Merlin előterében elkezdődik, amikor is a jegy árában foglaltatott italunkat fogyasztván karácsonyi dalokat énekelgethetünk. Innentől kezdve minden az ismert film sztoriját követi, persze kicsit magyarosítva – John McLane például itt Kemény Jánosként jelenik meg – az emlékezetes momentumok pedig kifacsarodva, átborigatva, egészen magával ragadó megközelítésben pezsegnek. A játék eszményi, mindenki tudja a dolgát, a közönség néha visít és tapsol. Az a jó még a Hoppartban, hogy nem lehet kiemelni túlzottan egyik színészüket sem, hiszen mindannyian tökéletesre formált tehetséggel bírnak, mindezt pedig lazán, üdén, fiatalosan jelenítenek meg előttünk. Nem árt, ha megjegyezzük tehát Kis Diána Magdolna, Takács Nóra Diána (a Kupidóban is remek), Bánfalvi Eszter, Szilágyi Katalin, Mátyássy Bence (A Nemzetiben Adolf Hitler), Herczeg Tamás, és Polgár Csaba (Az Örkényben is tarol) nevét, mert könnyen lehet, hogy a következő évtizedek legnagyobbjairól beszélünk. Ők azok akik rácáfolnak arra, hogy jó darabokat csak ismert színészek adnak elő. Én egyszer voltam a Vidám Színpadon, de akkor is szomorúan távoztam, a Hoppartosok alkotásait viszont rendre végigröhögöm, és olykor csapkodom a térdem is.

A társulat tisztelettel adózva az elődök és a klasszikusok munkája nyomán halad előre, rég nem érzékelt frissességet hozva a hazai színi palettára - egyedi, ötletes, okos önmegvalósításban. A srácok köszönik szépen a tanulóéveket, de most már itt az ideje, hogy valaki megmutassa, miről kell, hogy szóljon a hazai színjátszás.

 

Elérhetőség:

www.hoppart.hu      

Diynamic Fesztivál 2016 / Május 27, Amszterdam, Land Van Bosse / Kb 10,000 néző

 

A szerb származáswú Mladen Solomun 2002-ben bukkant fel a nemzetközi zenei színtéren, mint Dj, később pedig producer. Hamburgba költözve Adriano Trolio barátjával 2006-ban közösen megalapítják a Diynamic fantázianévre keresztelt kiadójukat, amely mára fogalommá vált, mint egyértelmű garancia a minőségi house / techno muzsikák kedvelői számára. (Később ebből ágazik le majd az experimentálisabb vonallal foglalkozó 2DIY4 is) 

Az elmúlt tíz évben a label tucatnyi Dj-t és előadót gyűjtött maga köré, akik hozzátéve a maguk egyedi hangzását, hozzájárultak ahhoz, hogy egy igen komplex kép alakuljon ki a kiadóval kapcsolatban, amely tízedik születésnapját ünnepelte idén a saját kis házi-fesztiválján Amszterdamban.

A Diynamic Fesztivál még csak harmadik éve került megrendezésre, de minden bizonnyal nem utoljára, hiszen egyre nagyobb tömegeket vonz (idén arrébb is költözött pár bokorral a Land Van Bosse elnevezésű külvárosi területre, amelynek egyetlen hátránya, hogy a fesztivál után nem is olyan könnyű kitalálni belőle). A két színpadra tervezett félnapos megmozduláson a kiadó az összes fegyverzetét bevetve, kiváló szervezéssel támadta a közönség hallójáratait, amely hálás is volt ezért. A kisebbik területen az istálló kísérletezőbb zenéit játszó (csúnyán mondva, nem annyira mainstream) előadói váltották egymást délelőtt tizenegytől este tizenegyig, úgy, mint Stimming, OST & Kjex, Thyladomid, Karmon vagy újonnan szerződtetett játékosuk, Lehar. A kiadó népszerűségét jelzi, hogy már ezek a nálunk talán kevésbé ismert előadók is egész évre bőven le vannak kötve fellépésekkel, és gyakorlatilag pár napos szünetekkel végigturnézzák a világot: klubokban, fesztiválokon vagy épp egy Boiler Room-os felvételen bukkannak fel. Ha szerencsénk van, egy évben többször is elcsíphetjük őket a környéken: Stimming például még háromszor jön felénk idén, a Kollektív Turmstrasse pedig szintén harmadjára teszi tiszteletét nálunk majd nyár végén.

Velük át is térhetünk a Diynamic Fesztivál nagyszínpadára, ahol az igazán nagyágyúk jeleskedtek május 27.-én, és már délben dübögött a deep techno az Undercatt jóvoltából. Őt követte Magdalena, aki mellesleg Solomun húga, s egyben üzlettársa is, hiszen a kiadó mellett 2014—ig az EGO nevű klubbot is közösen működtették Hamburgban. Magdalena mint mindig, itt is bemelegítő jelleggel zenélt, habár délután kettőkor még csak alig pár száz fős közönség mozgott a tűző napon (a tavalyi esős idővel szemben idén szerencsénk volt az idővel). Le is pirulunk, mire Johannes Brecht élő szettje következik, és ő az a fazon, akit szintén nem nagyon kell bemutatni a műfaj kedvelőinek, bár zenéje sokkal inkább kísérletezőbb, mint a nagyszínpad többi fellépőjéé, de úgy látszik idén most így alakult, nem bánjuk, élvezzük tovább a kiváló hangzást, a profi színpadképet, a világítást, a mindig mosolygós pultos lányokat, akiknek műanyag fesztivál kreditekkel fizetünk a sörért. Merthogy készpénz már errefelé sem dívik, helyette Diynamic emblémás korongok, a sör egy korong, az ásványvíz kettő, a rövidital három. A fesztivál bejáratánál egyébként egy jókora felirat: UTOLSÓ LEHETŐSÉG, HOGY ELDOBD A CUCCOT!!! Akármilyen furcsa, ezt a hollandok teljesen komolyan is veszik, hiába Amszterdam, hiába techno fesztivál, egy hústorony néger lány simán lemotoz mindent, és ha talál valamit, akkor azt a középen elhelyezett nagy, piros gyűjtőhordóba dobja. No, azért attól nem kell tartani, hogy odabent színjózan a közönség. Az emberi leleményesség ugyebár jól ismert, és hát tíz villamosmegállóra vagyunk a világ THC mekkájától, úgyhogy már délután négykor bőven érezzük azt a tipikus sajtos-citromos illatot, ami itt már szinte a légkörhöz tartozik, évtizedek alatt a falakba ivódott, és lágyan keveredik a sós tengeri levegővel,  Mire H.O.S.H. a színpadra kerül már hátul is jócskán gomolyog a sűrűség, a magas, szőke, napszemüveges holland lányok pedig egyre jobban belemerülnek az általuk igen kedvelt és terjesztett, egyedi shuffle táncba, amelyet elmagyarázni nem lehet, ott kell lenni, látni kell, érezni azt a harmóniát, ami a zenével együtt a lelkünkre tapad. A tömeg duzzad, most már majdnem telt ház van, az Adriatique két Adrian-ja szinte komplett egészet kap, és gyakorlatilag bármit felrakhatnának, a tömeg akkor is őrjöngene.

 

Álljunk meg egy pillanatra Adrian-ék-nál (úgy fest, az Adrian név jóféle ómen a kiadónak), mert ők az egyik legkeresettebb exportcikk manapság a Diynamic háza táján, és nem véletlenül. A zürich-i származású páros az utóbbi években erősen húzta a labelt, ez nem vitás, és idén is tovább görgetik a mélyebb hangzásokat, amelyek észrevétlenül simulnak bele a keményebb alapokba is. Az Adriatique a klasszikus techno páros alapmintája: két különböző egyéniség tökéletes összhangja, a detroiti, a chicagói techno vegyítése melankóliával, deep hangzással vagy könnyedebb house ütemekkel, vokálokkal. Precíz, elnyújtott keverések, rengeteg élő effekt – öröm a füleknek. A nálunk karácsonykor is tiszteletét tevő páros egyébként leginkább remixekben erős: feldolgozásaik többnyire agyonjátszott giga-slágerekké válnak (aktuális tételük Stephan Bodzin & Marc Romboy: Atlas-ának felújítása), de nem elhanyagolható az sem, hogy szettjeik a legnagyobb igényességgel összerakott utazások, melyekhez hasonlót manapság csak kevesen produkálnak – és azok is hasonszőrűek (pl: az olasz nagyágyú párosok, a Mind Against vagy a Tale of US).

Adriánék után érezhető, hogy a csúcs felé haladunk, és mire kilenc körül elkezd lassan (nagyon lassan) sötétedni, a színpad már a főnöké, Solomuné, aki még annál jobban is odacsap, mint ahogy a szettjein látható. Hiába, tíz éves a kiadó, a brigád jól érzi magát, jövő héten pedig kezdődik a szezon Ibizán, ahol standard helye van, és nem különben a többiek is játszogatnak, szóval érezzük jól magunkat. És érezzük. Egyre több a füst, egyre nagyobb konfetti adagok robbannak az arcunkba, Moloko „Sing it Back”- ének über-techno változatánál pedig mindenki csillagszórót gyújt (honnan szedték? – jövőre mi is viszünk!) Solomun zenéje talán azért működik nagyon, mert abszolút biztos kézzel nyúl az R&B, funk, soul, disco és úgy általában a ’80-es évek vonalához, mindezt persze mai techno köntösben, kellően kifinomult érzékkel, és tudván, hogy mikor, melyik közönségnek mit kell játszani. A főnök úrnak igazán volt ideje a tapasztalatszerzése, és nem hiába zsebelt be számos díjat is, ami munkájának eredményességét dicséri. 2011-óta a világ egyik legjobb Dj-je ként tartják számon, és több tucat díjat is összeszedett már azóta - az év remixe, a legjobb producer, a legjobb kiadó az év Dj-je, egy rakás trófea a Mixmag, az RA vagy a Dj Mag háza tájáról, stb -  és ne feledkezzünk meg a tavalyi nyárról, a  “Solomun+1″ néven futó sorozatról vasárnaponként az ibizai Pachá-ban, amelyet szintén erős taps követett, és még a vén rókának számító, megkerülhetetlen Richie Hawtin is elismerően nyilatkozott. 

 

A Fesztivál sajnos pontban 23.00-kor be is fejeződik, (utána mindig van after party a belvárosban) Semmi ráadás, semmi bónusz, a hollandok iszonyat precízek, betartanak mindent percről-perce, a Dj-k előtt egy hatalmas digitális óra, amely jelzi az idejüket, s akármi van, a szám felénél is lekeverik, ha úgy adódik. (Persze elég jól kiszámolják a tételeket, a műsor jól ki van találva, és gyakorlatilag egyezik a zenecsatornára nemrég felpakolt brazil Tomorrowland-os szettekkel). Solomun és társai ekkor már mind a színpadon, a kis színpad programja már fél órája véget ért, így az egész familia lassan feltornyosul Solomun mögött, aki húzza tovább, érezhetően a legprogresszívebb track-eket játssza. Egy brutális füst és konfetti-robbanás után végül egy igazán remek és ideillő saját remixével köszön el, tapsoljunk, örüljünk, mielőtt Jim Morrison egyedi hangja még azt mondja nekünk, hogy egy gyilkos van az úton, meg lovasok a viharban, hát igen, úgy is érezzük magunkat: szembemegyünk a tömeggel, saját utunkat járjuk, ami mégis közös.

Mert a techno az a műfaj, ami az egyénnek szól, és közben mégsem, Mindenki megtalálhatja benne saját magát, leszűrheti a saját esszenciáját, magányos műfaj, mert kicsit mindenkinek mást, máshogy mond, ugyanakkor harmóniája össze is tereli a hasonszőrűeket. A nyár

on is egyszerű csont feketében táncoló fanatikusokat / a Ramones, GNR vagy Iron Maiden pólóban feszítő, bohókásan szexi táncot lejtő csajokat /a negyven felé közeledő apukákat, akik még bőven bírják a gyűrődést / a véletlenül betévedteket, akiknek fogalmuk sincs, mibe keveredtek, de tetszik nekik és látjuk az arcukon, hogy jövőre már minimum Diynamic-os pólóban lesznek, és viszik tovább a hírt, hogy a techno tiszta, a techno színe fekete – és ott vagyunk mindenütt, még ha senki sem lát.

Hazai viszonylatban szokatlan és érdekes lehet egy ilyen délutáni, késő estig tartó piknik, ami idő előtt véget ér, hiszen tudjuk, hogy Pesten pl éjfél előtt be sem indul semmi, és, hopgy úgy általában külföldön mást jelent egy fesztivál, mint nálunk. A külföldiek szeretnek is hozzánk járni, mert más fesztiválokhoz képest a magyarok sokkal inkább odateszik magukat szervezésben, programokban és úgy általában mindenben, ami másoknak ez magas színvonalat jelent, nekünk meg alap. Amszterdam belvárosában már tavasszal lehet találkozni például a Szigetet reklámozó szóróanyagokkal, úgy néz ki, ők hozzánk szeretnek járni, mi pedig hozzájuk, szóval ahogy mondani szokás: jövőre ugyanitt….köszönjük Diynamic Family!!!

 

https://www.youtube.com/watch?v=Vwvj_edxbNE

 

 

 

 

 

 

 

 

A nyár vége felé közeledvén a szokásos fesztiváldömpingbe belefáradóknak nyújtott idén is alternatív kikapcsolódási lehetőséget a Villányi kistérség egyik legüdébb színfoltja, az Ördögkatlan Fesztivál, amelynek híre szépen lassan begyűrűzik az ország minden szegletébe, és öregbíti az amúgy is közkedvelt turistacélpont legendáját. 

Habár sajnálatos módon épp Villány község az, amely legkevesebbet tesz hozzá a rendezvényhez, az ugyanis gyakorlatilag a Palkonya-Nagyharsány-Kisharsány háromszögben zajlik, a falvak különböző helyszínein, így aztán Villány, nem túl elegánsan, kihasználja az átmenő forgalom adta lehetőséget, és köszöni szépen.  A többiek viszont jócskán megdolgoznak a sikerért:

 Palkonya, a fesztivál legautentikusabb faluja voltaképp három utcából és néhány pincedűlőből áll, a fesztivál hetén mégis lépten-nyomon különféle helyszínek létsülnek: a faluházból színházterem válik, a kertekben festőművészek, szobrászok kiállításai nyílnak, a pincesoron pedig egész héten borteraszok működnek, finom jazz és chill muzsikával, slam poetry-vel, miegymással - no meg ide helyezi magát egy hétre a nagy múltú Cifra Műhely is. Palkonya egyébiránt valószínűleg a térség legszebb faluja is, már maga az idilli látvány és a kisfalusi légkör is magával ragadja az ide látogatót, főleg, ha hozzávesszük még a közeli Villánykövesd pincesorát is. Palkonyán zajlik a fesztivál gyermekműsorainak és színházi előadásainak java, egyébiránt túl sok lehetőségünk az efféle kikapcsolódáson kívül nem lehet itt, hiszen még egy egyszerű élelmiszerboltot sem lehet találni, de még kocsmát se (persze minek is, hiszen ott a pincesor), úgyhogy aki kulináris élvezetekre vágyik, annak tovább kell lépnie.

 Villányon túl, az „U” alakzat másik oldalán vár minket aztán Nagyharsány, a fesztivál névleges központja, ahol elvileg mindent megtudhatunk a rendezvényről, vagy mégsem. A szervezés ugyanis sok esetben felettébb kaotikus: a tájékoztatás enyhén szólva sem teljes körű, bár a legtöbb önkéntes illetve szervező azért jóindulatú és kedves, de van, hogy mindenki mást mond. A fesztiválbuszok nem az előírtaknak megfelelően járnak, vagy késnek, vagy nem is jönnek, ezért aztán ne csodálkozzunk az útközben integető stopposokon, akiket illik felvenni, ha nem vagyunk túl gyanakvóak vagy bunkók. Ne legyünk. Itt mindenki barátságos, még a helyi kisebbségi erők sem zavarnak sok vizet. Nagyharsány központjában az árokparti kisszínpad és a köréje települt „itatók” és „etetők” szolgálják a közönséget, de van könyv csere-bere kuckó, emberközeli beszélgetések írókkal, művészekkel , és vannak kézművesek, worshopok, meg minden. A focipálya mögött sátrazási lehetőség is adódik, ezt leginkább a fiatalabbak használják ki, gyaníthatóan a pályán felállított nagyszínpad miatt, ahol az ismertebb nevek lépnek fel. Aztán ott van a „Narancsliget”, amelyet egy orvosi rendelő kertjében alakítottak ki, itt is jóféle bort mérnek, amit meg lehet inni például egy Kispál Tribute alatt.

A fesztivál harmadik faluja Kisharsány, ahol sokkal szűkebb területen zajlanak az események, ám annál meggyőzőbben: a templomkertben filmvetítés, előtte a kistéren performanszok, az egész nap folyamán pedig az egykori kovácsműhely pajtájában kanalazhatunk vissza a múltba. Számomra ez a pajta (valóban egy istállóhelyiség és a köré húzható udvar) volt a leglátványosabb, legbensőségesebb hangulatú helyszín, afféle kitágított romkocsma érzete lehet itt az embernek. Van Bahia shop, meg a szokásos kemencés-lángos / meggyes-rétes / kürtöskalács hármas, de ezen kívül kiállítás, mozi és persze sok szénakazal. A városi ember szemével kissé talán balkáninak tűnő állapotok mindenesetre ne tévesszenek meg senkit: mindenki szelíd és mosolygós, még a nagydarab kan cigány is a szakadt kempingszéken, aki egy szál gitárral teremt forró hangulatot a kavalkád közepén, ha épp olyan a kedve. A pajtba végében egész nap zeneműhely működik, síppal, dobbal, nádi-hegedűvel, megy néhány ceglédi kannás helyi romával, akik nem, hogy nem néznek ki zenésznek, hanem nem néznek ki sehogyan sem, mégis profi módon tolják a talpalávalót, s beszállhat, aki hoz magával hangszert. A gyerekek ezalatt számháborúznak, a pajta mögötti nagyszínpadon esténként pedig elcsíphetünk olyan különleges zenekarokat, mint a Psycho Mutants vagy az Urban Voodoo Machine egyenesen a londoni varieté közegéből.

A fesztivál alatt többek között sikerült még lecsípnünk egy darabot Péterfy Boriból is, aki csúcsformában érkezett, és meg is állapítottuk, hogy rég nem láttunk embert, aki ennyire élvezte a zenélést, vagy egyátalán, azt amit csinál. Előző nap ugyanitt szerencsére mégsem láttuk a Punnany Massif-ot, mert bár Camen Sita és a Ramadogs velőtrázó, narancsligetes őrülete után úgy döntöttünk, hogy az elfogyasztott fröccs mennyiség tekintetében mégsem megyünk át másik faluban lévő helyszínre, és kénytelen-kelletlen megnézzük az elmúlt két évben mentálisan elfostosodott Punnanyt, végül beértük az AKB (A Köztársaság Bandája) nevű előzenekaruk produkciójával (hiszen a Punnany egyébként zeneileg zseniális), aztán még elértük a fergeteges hatású Wombo Orchestra végét is, akik épp a Rage Against The Machine „Bullet int he head” fúvós átdolgozásával zártak.

Összességében kiválóan éreztük magunkat az Ördögkatlanban, amely szervezésben azért még mindig hagy maga után kivetnivalót. És itt nem is a koncertek esetenkénti csúszásairól van szó (azt már megszoktuk máshol, hát belefér itt is), hiszen minket, és az emberek nagy részét láthatóan a színházi jegyrendszer bosszantott fel: Mivel a színházas helyszínek befogadó képessége korlátozott, így nyilvánvalóan ki kellett dolgozni valamiféle rendet, hogy ki jusson be. Nos, ez az elmúlt öt év alatt nem sikerült, és most sem jött össze. A színházas belépést biztosító sorszámokat elvileg minden nap délelőtt tíztől lehetett igényelni az iskola ablaknál (melyik iskola? melyik falu? – erről sehol nem tudtunk előre semmit, a hivatalos oldalon is csak ennyi volt fent), de még ezután sem mehetett minden simán: a jegyek az első napokban kb 20 perc alatt elfogytak, így kisvártatva kialakultak a reggeli sorban állások, ami meg azért visszás, mert az ember nem azért megy el fesztiválozni meg kikapcsolódni, hogy reggel hatkor fel kelljen kelnie, tízig ott dekkolni az iskola ablak alatt, hogy jegyet kapjon az aznap délutáni előadásra. Ha azt vesszük, a rendezőknek elvileg kötelessége lenne biztosítani, hogy a bérletet váltott közönség „megkapja a pénzéért” járó szolgáltatást. És itt még nincs vége. Voltak, akik tényleg kimentek reggel, majd miután eljött a délután, az előadás előtt tíz perccel közölték velük, hogy a műsor 16 éven aluliaknak szól (Kicsi Nyuszi Hopp,Hopp –a Manna Produkció, egyébként zseniális kamaradarabja), így aztán osztogathatták szét a jegyeiket, mivel gyerekekkel voltak. Meg aztán végül így is úgy is beengedtek mindenkit, azzal a különbséggel, hogy akinek jegye volt, elsőként mehetett be, de ez nem sokat osztott vagy szorzott, hiszen a faluházban így is heringkonzervben érezhette magát az ember, miután a „nem jegyesek” is betódultak. Levegő persze semmi, még jó, hogy a darab csak egy órás.  Egyébiránt három önkéntes is állt az ajtóban – mindegyik mást mondott, miközben vidáman ácsorogtak a bejáratnál, mi meg szénné sültünk, persze, hogy a csúszás miatt, így a legenyhébb szó, amivel a színházi szervezést jellemezhetném a „karasztrofális”.

A színházas bakiktól eltekintve meglepően kellemes élmény volt az idei Ördögkatlan, jövőre is biztosan eljövünk, méghozzá sokkal bölcsebben: hozunk magunkkal szalmakalapot a meleg ellen, meg pokrócot, hogy bármelyik falu, bármelyik szegletében leheveredhessünk, ha úgy tartja kedvünk.  Természetesen minimum egy rozé házmeste mellett. Mert ez egy ilyen fesztivál.

Színházajánló: Hoppart Társulat: Chicago

Nem rajongok a musicalekért. Egyátalán. Talán túl sok nekem a műfaj kapcsán előtérbe helyezett zene meg a tánc, és túl kevés a párbeszédes megfejtés, ami számomra sokkal konkrétabb művészi élményt ad. Mindenesetre úgy indultam el a Hoppart Társulat legújabb produkciójára, hogy előző nap egy kulturális műsorajánlóban nagyjából már felvázolódott a darab képe előttem - kicsit húztam is a számat, majd végül az idáig szerzett pozitív tapasztalataim élménybuborékjaitól felbátorodva, bizakodva lendültem el mégis, hiszen a társulat eddig még soha nem hibázott. Most sem.

Mert nem kell ám ezeket a srácokat félteni, ellentétben a honlapjukon feltüntetett nyitószöveggel. Nincs itt semmi baj kérem. Legyen szó bármilyen témájú dramaturgiáról, meséről, filmről vagy épp musicalről ők megoldják: könnyedén átformálják saját látószögükre, beleolvadnak, magukévá teszik, majd zseniális módon produkálják tovább a közönségnek. A Színház és Filmművészeti Egyetemen 2007-ben Ascher Tamás és Novák Eszter osztályából startoló társulat számot tevő szerződések hiányában kicsit a szerencsének is köszönhetően maradt együtt, ám úgy tűnik, ez más hasonló próbálkozásokkal ellentétben remekül beválik. Talán ez a kohéziós erő a titok, talán ebben rejlik a Hoppart igazi hatásmechanizmusa, hiszen a csapat tagjai láthatóan jól ismerik egymás minden rezdülését, mozdulatait, minek folytán tökéletes összhang uralkodik a színpadon minden tekintetben: egyetlen pillanatra sem lehet megingatni őket, a szövegek pontosak, a folyamatok precízen kidolgozottak, néha már nem hisszük el, mennyire felkészült az egész brigád. De azért ne feledkezzünk meg egy másik súlyos fegyvertényről sem: ezek a fiatalok mindegyike száz százalékos elszántságot mutat a művészeteket illetően - majd mindegyikük zenél valamilyen hangszeren, kiválóan énekel több szólamban is, ha kell, és ez által egy olyan színházi kép, forma alakítását vállalják, amely valóban egyedi jelenség a hazai színpadokon. Így hát persze Watkins „Chicago”-ját is meglehetősen szokatlan értelmezésben hozzák újra felszínre: az Átrium mozi aulájában kezdődő műsorban legalább 15 különböző féle hangszer szólal meg, és némelyik még egyedinek is mondható, sőt a szintetizátorhangzások kompozíciói is érett, tapasztalt zenei ízlésről árulkodnak. Mondom, nem rajongok a musicalekért, az énekes táncos darabokért. De ahogy ők csinálják, az még a legfinnyásabb kritikusokat is csendben maradásra készteti, egyébként meg messzemenő tisztelet a zenei rendezőknek, Kákonyi Árpádnak és Matkó Tamásnak is. A virtuóz színészek (akik hovatovább saját maguk szeretik megzenésíteni darabjaikat) kicsit azért belenyúltak az angol dalszövegekbe is, így aki némi jártasságot mutat a nyelvet illetően, az plusz 10 százalék élményt kap a hunglishba rejtett poénokért, aki meg nem, annak marad a fergeteges előadásmód, amely kapcsán minden színész ad nekünk egy szeletet a tortából. Mátyássy Bence hozza a szokásos, vicces, mindig valamiért küzdő, szánalmas de azért szeretni való figurát, amely a Nemzeti „Mein Kampf”-jára emlékeztet, (habár ott feszesebb volt), és amely remekül illik hozzá – igaz talán neki kevesebb arca van, mint a többieknek, de minden másodpercben a tökéletességet érezhetjük, és mindig jól ki van találva a karaktere. Herczeg Tamás egyszerűen vérprofi: tudatos és elszánt, most kevésbé komikus jelenség, mindazonáltal az előadás megingathatatlan betonoszlopa. Polgár Csaba változatlanul a hazai színjátszás egyik legnagyobb ígérete számomra, ő is bármit képes eljátszani, és most fúvós hangszereken is bemutatta tudását, nem beszélve a darabot végigkísérő magyaros ízről, amely koreográfiailag leginkább az ő táncával csúcsosodott ki, de persze a többiek is rendesen odatették magukat nem kis fizikai teljesítményt nyújtva.

Kezdés előtt fél füllel hallottam, ahogyan két idősebb hölgy nemtetszését fejezi ki az első félórában eltöltött viszontagságok miatt – már ami az ülőhelyeket illeti - de azt gondolom, hogy azok után, amit a Hoppartosok fizikailag leműveltek két óra leforgása alatt, igazán semmiség az a kis álldogálás. Különösen, hogy a játék mindenütt folyik: nem csak a mozi aulában és később a belső teremben, hanem a bejáratánál (azért a jelenetért külön piros pont), a büfénél és egyéb szóba jöhető helyeken. De ez már talán nem is annyira meglepő, hiszen a társulat mindig megpróbálja betölteni az egész teret, felhasználni, amit lehet helyben, és ez remekül megy is nekik. A lányok továbbra is olyanok, mint Pókerben a Joker: Radnay Csilla eszményi játékot nyújt, Kiss Diána Magdolna kisugárzásába még mindig szerelmes vagyok, Bánfalvi Eszter elbűvölő, Roszik Hella mellei pedig szépek és formásak, köszönjük szépen. Meg kell még említeni Friedentál Zoltánt, akit jómagam most láttam először a Hoppart színeiben, és persze egyből átugrott vagy másfél méterrel a képzeletbeli mércémen, hiszen bravúrosan billentyűzik, korrektül énekel, és a vége felé még volt egy egészen extrém magánszáma is a hangszerekkel. A jelmezek olyanok, mintha Frédi és Béni belenyaltak volna a rumpuncsos tálba, és a „másik” szekrényből öltöztek volna / a tánc magyaros, csattogós-csettintős / a zene pedig annyira filmszerű, hogy simán ki lehetne adni egy külön OST-t a darab kapcsán – már megéri.

Mindet összevetve csak gratulálni tudok a csapatnak és persze Zsótér Sándor rendezőnek, meg mindenkinek, aki részt vett a produkció létrehozásában - nagy erőkkel várjuk a folytatást. Mert most már nem kérdéses, hogy a Hoppart a hazai színpadok egyik legerősebb jelenségévé nőtte ki magát - aki járt már náluk, az tudja, aki még nem, és szereti a színházat, az jobb, ha pótolja a hiányzást, mert csodálatos élményekről marad le. Számomra a Hoppart Társulat a Krétakör feloszlását követő űrt betöltő hiánypótlás, ha úgy tetszik a következő generáció underground de egyben mainstream iránya is.Hajrá!