Egy gyémántszófán ébredek, szárnyam alatt

izzadt emberbőrrel föltakart sunyi kis embriómételyek,

meg flanelboldogság a fölfújt pórusok alatt – illusztris

fényvendégsereg. Zegzugos selyempárnákon fekszün

k fölcsavart felhőink közt, talpunkon csordogál

a becsomagolt szivárványvendetta: reggel a tubarózsás

jégtündérek mertek a szútráikból még puha öleléseket

ránk, de a repedéspontokon a cobolyprémes Isten

tesz rendet. Ma Gábriel is másnapos, s a szárnyasok, mint

tovagörgethetetlen kerge birkanyáj hevernek

a mandarinkacsás habokon, vánkosuk tíz nyaláb üdvösség,

leplük begóniaszirmos ritkaság, víg kosz elefántcsont,

szaténcipő talpukon. Meggágyultan dölöngélünk,

szárnyszegetten s tétován, halkan felcsendülő lélekbányász

indulónk flótál- tart a végtelenbe, s még tovább. Rákikrás

istrángokba kapaszkodva felállunk, s rágyújtunk egy 999-es

cigarettára, vagy fordítva- kaffavirág rettenetek közt a

kertben önmagunkra találunk mósuszbűzös szájszagunkkal

öröklétet ordítva, hogy: Valaki hozzon már egy kis

fénykaviárt reggelire, különben az átlátszó kapuőr beengedi

Baltazárt az első sorba, de ha meggondolná is magát,

s mégsem engedi be, van még néhány eldobott ingyenjegyem

 

a kénköves belső pokolba.