De te mindjárt azt hiszed, célja kell hogy

legyen mindennek: állsz kint a megváltás

piskótaszirtjein, s közben meg neurotéka

folyik a redván át lábaidra – locspocslelkű

pálinkabecsvágyás lágy tömegek százain:

 

Szinte mind így vagyunk ezzel - így vagy

úgy, de a megbánás cikcakkban, lám belénk

hasít kauzitált jókedvvel – az út szélén nézd

itt lassan vak rézlepkékké válunk, arcunkon

elég a pír: hézagainkkal ittasan determinálunk

holmi habarék szótengert, meg humuszgyúrt

emlékpapírt dobálunk krókuszos pillanatainkon -

hengerbucskázva rója köreit szirupagyunk,

valami vörös anyag körbefon, s mintha engem

utálna a szememen át besétálva: tudom, ha csak

betélpálmától is, de az biztos, hogy még betép

máma – intergalaktizáljuk szeméthalmunk:

 

dobd ki magad, aztán ne nézz hátra.