Felvágós fennhéjazással szeld fel

kakaószőrös délutánom – kérdezd,

hogy miért utálom, amikor vér fut

át ott, hol gyolcsos prémkutyákon

csüngve nyargalásznék benned, át

sörényes kéjbundákon. A nyelvem

alatt szétutálva hempereg a lárma,

bebugyolált törődéssel  préselem a

pofámba a tűrhetetlen maszlagokat,

szétkapkodott angyaloknak feszes

ondóhántására. Sok pondró, vállfás

lárva visít önmaga megváltására,

bőgnek bele szép szál szavak vész-

felkiáltásába. Hej, te csapodáros

lányka, kezdj a szálkamintás mártás

velős vészfékgyártására: fáradt lét-

serpenyőm ég: kaparj le vacsorára.

Fortyog a ribizlikedv, csavarog a

szembesülés, hőgölve kufárkodik

ránk az  olcsókurvaszagú, berántott

egyesülés. Az ablak mellett az egyes

ülés csapódik be először: a vezető

 

kabinja utáni közvetett beteljesülés.