A szabadság elázott kürtőkalapján át süllyed az ország,

tovább vonulnak lám győztesen kastélyuk felé a farkascsordák:

felkoncolt birkák cefréznek be, s várják a szép tavaszt.

 

A város főterén övön aluli szökőkút áll, mint bálvány,

az aranyjárdán kartácsok közt felhízott gőg járkál: bár

csukolyát húznak ránk, de végül mégis a nép szavaz.

 

Hisz guttapercsa arcukat sztornírozva már reggel hazudnak,

tetteik montírozva sopánkodnak el, a botrány, ha duzzad:

életünk kilazult fafurdancs, és mindig végszavaz.

 

A pendelyített negédesség az ünnepeken, mint gyenge Shivaratri,

határokon átráncigált képmutatást szeretne itt tartani:

üzemel hát a siffentyűs pázsitlocsoló.

 

Néhányan megveszik, mások kisujjból kirázzák a kiskirályt,

utcák és csíkok mentén  jár nekik a full extrás Szitigájd:

arcukra esténként kiírják, hogy „This is my shit” - olcsón jó

 

a gazdagság itt, a szegénység meg csupán Laissez Faire,

ezek után nem tudod, hogy Jézus jön, vagy Lucifer:

csak egy kósza penészfuvallat kísér el.

 

S ha nem marad más, magamat súrolom meztelenre,

 

az igazságot már úgyis a por belepte: