Utópikus októberrel rezeg a rézfű

vérem alatt ma reggel: tipikus repríz

a tegnap estére, mint kétéltű kasucokor

rühes mindennapjaim felolvadt ízére,

híznának rajtam az acélpávajércék maguktól:

kacsapihére simított viszonylagosság.

 

Itthon tapossák az álmokat, és felpirított

a behaviorizmus, látom a kenyérfalégy is

megfagy az izmos szuszékfedelek alatt:

kivagdossák perceinkből az elnémított

boldogságpillanatokat, aztán a földre

dobják: én meg itt maradok teveled.

 

Kubébaborssal kevered az igazságtalanságot,

három portás vigyáz az erkölcsökre,  pedig

üresek, mint egy levesporsivatag- de erre

még telik:  fáradt megszokással kurkászok

benned, míg végül lecsókolom a szádról

 

az ingatag lecsókolbászt.