Erre délután fölkelt Faulkner, a bolond postás, hogy azonnal
menjek hozzájuk át a szalonba egy meg két újságot hallani: megy
már a bolondozás a vén fószerek közt – gondolom, s mintegy
hozzájárulásként egy üveg vodkával felszerelkezve én
leszek a következő főszereplő, mostanában úgy sem írt senki 
semmi jót - előre látom, ahogy a kopasz Borroughs húzza ki az
injekciót, s fönt a tékozló nap végfokán  még a felszínen lóg
a megváltás, úgyhogy ma este ivartalanított macskatáp reklámsávban 
helyszínelők helyett legalább barátok közt lehetek: belátok most
majd a lapok közé, s nagy elánnal vetem magam azok mögé,
akikre egykor felnéztem.

A bejáratnál Keruac szív egy jointot lezseren, s hogy mibe kerülnek
ezek a megrontott éjszakák, már nem figyelem, csak megtérek, mint 
Tolsztoj – az oszlopoktól nem messze Mark Twain megint
alhasi vicceket szónokol, én meg welcome drinknek kapok egy
konyakot a közben osztrigát zabáló Jack Londontól – elhörpintek
mindenkivel párt szótagot, majd kérek egy kis meszkalint Sartre-tól,
aki éppen most bontja ki a második csomag Boyard-ot, és elkacsint
a fejem felett az egyik Bronté irányába: lassan átpártol a szerencse
Dickensékhez a rulett asztalon, miközben Wells azt mondja, hogy
nem mersz versenyezni azon, ki lesz készebb – vagy legalább
ki lesz kész nagyon.     

Egy Balzac-os bronzszobor előtt valaki így is kávét okádik, talán
Joyce lesz az, úgy látom, a kislánynak öltözött Hemingway meg
mégis rám néz annyi év után, de tán csak nem Lord Byron az ott, akit
épp Oscar Wilde csókol szájon?- a mindenit, bár nem zsánerem az 
osztályzás, de Edgar Allen ma nagyon padlón van: most is Salingerrel 
kerülgetnek egy ormótlan hányingert, aztán megisszák egymás vizeletét,
így inkább elvonulok a kertbe statisztának, ahol egy fapadon hagyva 
teszi tiszteletét a megcsoffadt Kafka, és itt van Whitman is még - de mintha
tyúkhúrosabbra  szabdalták volna Vonnegut fejét a múlt hét óta,  vagy az ott
csak Kilgore Trout? –bohóckodva nyitok kaput a garázson át, és Ginsgbergéket 
találom a varázsgombák helyén.