az a baj, hogy nincs mit már mondani: az utcán kispicsák

pózolnak bágyadt mohósággal, tini klónok állnak kötélnek és

egyre otrombább az összkép, meg én is csak öregszem bohókásan,

mint Cliff Richard - amíg övék lett a kihipózott dicsőség, mit kiástunk:

nekik oltás meg lájk van, nekem meg enerváltan lapul a sporttáskámban

egy kortárs dráma: a szavak magukévá tesznek, és süllyednek, mint pompás

bombácskák egyre lejjebb benned -  ortáj, s lárma támad a rovátkákban,

ezzel periodizállak ki egy paródiában téged meg Mengyelejevet, ahogy

megölitek az összes elemet, és beszippant mindenkit a virtualitás:

kis csordácskákban élvezitek a mindent akarást, meg hogy szabad a gazda

/           pedig valami nem stimmel itt – mindenki mindenkit kúr, akit lát,

és a préda nyakában a  PRADA: a világ szeme rajtad, most te lehetsz az,

vagy elmehetsz haza, mert:

 

azt hiszed szabad vagy.